Mi fog itt folyni?

Miskolczi Miklós:
Kacagtató Sztalin-városi anekdoták
/részlet/

Mi fog itt folyni?
A kérdés jogos: vajon tudjuk-e hogy mikor, hogyan és milyen eseményből született az első, akkoriban több­nyire csak suttogva és bizalmas körben terjesztett ős­anekdota?
Tudjuk.
Amikor a sztálinvárosi építkezés hazánk, egész dol­gozó népünk és az I. Ötéves Terv büszkesége volt, a Szabad Nép (a Magyar Dolgozók Pártja központi napilapja) nem csak állandó tudósítót tartott az épít­kezésen, de jeles és feltörekvő írókat is kvázi kötele­zett arra, hogy innen írjanak életszagú, ún. irodalmi riportokat. Örkény István is elkövetett néhányat.


 Örkény István – A Bónis család /részlet

“A Bónis család” címmel pedig regénnyé akarta for­málni Sztálinvárosban szerzett élményeit. Torzóban maradt. Emlékei szerint önálló lakása – alighanem csak szállás-szobája – is volt az építkezésen, ahol pesti polgár létére megismerhette az 1951-52-es nagy ma­gyar valóságot. Későbbi elmondása szerint lenyűgöz­ték az itt látottak. De nem annyira, hogy munka után ne keressen új kapcsolatokat a szintúgy Budapestről idevezényelt, minimum szkeptikus értelmiségiek kö­zött.


 Sztálinvárosi képeskönyv

Feltevésünk, hogy a (barakk?) művelődési ház első igazgatónőjének, bizonyos Komlósnénak mesélhette el először, a később hosszú és sikeres utat bejárt szto­riból anekdotává nemesedett élményét. A művelődési házba bejáratos volt egy dunafoldvári születésű, te­hetséges, fiatal újságíró, Tamás István, a Sztálinváros című helyi lap munkatársa is. Később igen szép no­vellákat írt szülőfalujáról. Tamás Pistát – feltehető­en Komlósné ajánlotta be fiának, a budapesti Magyar Nemzet szerkesztőségéhez, ahol Komlós János (koráb­ban ÁVH-tiszt, újságíró, majd a Mikroszkóp Színpad alapító igazgatója) lett a nesztora. Még később együtt mentek át a Népszabadság kultúrrovatához.
Szép emlékű kollégám Tamás Pista vagy Komlósnétól, vagy már áttételesen Komlós Jánostól ismer­hette a történetet, amit 1960 nyarán, midőn az ország Sztálinváros 10. születésnapját ünnepelte, a pillanat­nyi elvárásoknak megfelelően, mondhatni “filiszteri lojalitással”, vagyis kellően tompítva megírt a Magyar Nemzetben.


Az a bizonyos… a Magyar Nemzet címlapján

Acélba öntve a szocializmus
Magyar Nemzet, 1960. (részlet): Ez még az ötvenes évek elején történt “ab urbe condita” – a városalapí­tás után egy-két évvel. A hatalmas iramú építkezés sok zavaros, ellenséges, “trónfosztott” elemet is fel­szívott még akkor. Lejött egyszer Pestről látogatóba egy ismert tudós, vagy művész – de író is lehetett, ki tudja ma már -, s a vasmű egyik tisztviselője kísérte. A betanult szöveget mondta neki, sablonos frázisokat, filiszteri lojalitással meg is tetézte: “A magyar nép hatalmas ipari fellegvára lesz itt, acélba öntve a szo­cializmus…” Egyszer csak elhallgatott, ismét eszébe jutott a vendég neve, kutakodott az emlékezetében. (Nevezzük a vendéget Szabónak.) Szabó… Szabó… csak nem a Szabó textil nagykereskedő úr fia tetszik lenni? … De igen, mondja a vendég.
Erre kaján bizalmassággal a füléhez hajolt és bele­súgta: “nyavalya lesz itt kérem, nem kohó”.

Helyreigazítási kérelem
Mihályfi Ernőnek,
a Magyar Nemzet főszerkesztőjének
Budapest

Kedves Barátom!
Nb. lapod pénteki számában egy velem kapcsolatos anekdotát elevenít fel a cikkíró. Nagy öröm ily kivá­lóan szerkesztett lap hasábjain megidéztetni, de még nagyobb lenne az örömöm, ha az idézet pontos lenne. Engedd meg, hogy ennek érdekében nb. lapodban az alábbi helyreigazítás közzétételét kérjem:
ad 1 Nevem nem Szabó, hanem Örkény.
ad 2 Néhai atyám nem textiles volt, hanem patikus.
ad 3 Az illető nem “nyavalyát” mondott, hanem “lófaszt”. Pontosan ezt mondta: Lófasz lesz itt nem acél. (Kiemelés tőlem Ö. I.)

A szíves közlésért előre is köszönetét mond és barát­sággal ölel híved

Örkény István

Kelt: Budapesten, 1960. jún. 11-én.

Örkény, saját leiratában
Az író Egyperces novellák című kötetében Az a bi­zonyos sztálinvárosi anekdota címmel jelentette meg a szerinte hiteles történetet:
Velem történt meg egy híressé vált, mert kortörté­neti anekdota. És épp Sztálinvárosban.
– Jöttem megnézni, főmérnök elvtárs, hol is lesz a nagyolvasztó.
– Itt író elvtárs, ahol most vagyunk.
– De hát ez csupa gizgaz meg gyom. Mikor lesz eb­ből kohó?
– Ííró elvtárs, szocialista rohammunkával augusztus huszadikán lesz csapolás.
– Az ide két hónap mérnök elvtárs, és még egy kapa­vágás sem történt.
– Legyen nyugodt író elvtárs, itt augusztus husza­dikán folyni fog az acél. Egyébként jól értettem? Ör­kénynek hívják az író elvtársat?
– Igen.
– A gyógyszerész fia?
– Igen.
– A Csillag patika tulajdonosáé?
– Igen.
– Ja úgy! Akkor elárulom író úr. Lófasz fog itt folyni nem acél.

Örkény István: Az a bizonyos sztálinvárosi anekdota – Mácsai Pál előadásában

Illik nem illik, de helyre kell billenteni a kitűnő Ör­kény István emlékezetét. Minthogy a kohóból nyers­vasat csapolnak, nem valószínű, hogy egy mérnök, hát még egy főmérnök azt mondta volna, hogy a kohó­ból – akármikor – acél fog folyni. Ez legalább akkora abszurdum, sőt technológiai csoda lenne, mint a poén­nak szánt folyékony lófasz.

Imitt-amott kohó lesz
Mindezek ellenére a jeles író anekdotája elindult hosszú évtizedes útjára. Manapság így mesélik:
Amikor a Sztálinváros országos, sőt politikai ügy lett, úgy 1951-52 táján, Örkény István – aki akkor még nem volt olyan hírneves író, mint később -, a Szabad Nép munkatársaként gyakran megfordult az építkezésen. Úgynevezett irodalmi riportot kellett ír­nia a magyar dolgozó nép hihetetlen lelkesedéséről, teljesítményéről és eredményeiről. A Sztálin Vasmű igazgatóságtól, vagy a pártbizottságtól kapott egy gu­micsizmát és egy mérnököt. Teljes délelőtt bóklásztak hegyen-völgyön, értsd: ismeretlen rendeltetésű göd­rök, dombok, téglahalmok, gerendák között. A mérnök pedig szakszerűen elmagyarázta, hogy mi lesz itt:
– Itt egy kohó lesz, amiből a nyersvas fog folyni, emitt lesz az acélmű, ahol a Martin-kemencékből acél fog folyni, ott túl lesz a kokszoló, ahonnan az izzó koksz fog folyni.
És így tovább lelkesen, egész délelőtt. Örkény szor­galmasan jegyzetelte, hol mi fog folyni, aztán végre vége lett az idegenvezetésnek. Lassan eljött a délután, és mielőtt visszautazott volna a fővárosba, betért a Béke téren elterülő talponállóba, amit a köznyelv jog­gal nevezett Késdobálónak. A túloldali traktust Leprá­nak becézték. Legyünk megengedők: az író vélhetően csak további, életszerű tapasztalatokat akart gyűjte­ni a sztálinvárosi valóságról. Legfeljebb egy fröccsöt kért, ami nem számítva városi félcipőjét, önmagában is elég anakronisztikus volt, mert ebben a becsület­vesztőben a kor divatja szerint mindenki rumot ivott. A pultok között hullámzó sokadalomban ismerőst vélt felfedezni. Első és egyetlen sztálinvárosi ismerősét, a délelőtti mérnököt. Az illető már túl lehetett néhány kötelező fél rumon, mert kezében két felest egyensúlyozva, ingatag léptekkel, de elszántan, éppen az író felé tartott.
Koccintottak.
– Mit is mondott, hogy hívják az író elvtársat?
– Örkény István.
– Örkény, Örkény. Hm, nem volt az ön családi neve korábban Ösztreicher?
– Mi tagadás.
– Aha, netán maga az Ösztreicher Hugó patikus fia?
– Az.
– A Csillag patika tulajdonosáé?
– Így igaz.
– Ja, hát így már más. Akkor megmondom én ma­gának, hogy mi fog itt folyni. A szar, az fog itt folyni uram, nem acél.


Azt meséld el, Pista!

Dunaujvaros