Miskolczi Miklós:
Kacagtató Sztalin-városi anekdoták
/részlet/
Mi fog itt folyni?
A kérdés jogos: vajon tudjuk-e hogy mikor, hogyan és milyen eseményből született az első, akkoriban többnyire csak suttogva és bizalmas körben terjesztett ősanekdota?
Tudjuk.
Amikor a sztálinvárosi építkezés hazánk, egész dolgozó népünk és az I. Ötéves Terv büszkesége volt, a Szabad Nép (a Magyar Dolgozók Pártja központi napilapja) nem csak állandó tudósítót tartott az építkezésen, de jeles és feltörekvő írókat is kvázi kötelezett arra, hogy innen írjanak életszagú, ún. irodalmi riportokat. Örkény István is elkövetett néhányat.
Örkény István – A Bónis család /részlet
“A Bónis család” címmel pedig regénnyé akarta formálni Sztálinvárosban szerzett élményeit. Torzóban maradt. Emlékei szerint önálló lakása – alighanem csak szállás-szobája – is volt az építkezésen, ahol pesti polgár létére megismerhette az 1951-52-es nagy magyar valóságot. Későbbi elmondása szerint lenyűgözték az itt látottak. De nem annyira, hogy munka után ne keressen új kapcsolatokat a szintúgy Budapestről idevezényelt, minimum szkeptikus értelmiségiek között.
Feltevésünk, hogy a (barakk?) művelődési ház első igazgatónőjének, bizonyos Komlósnénak mesélhette el először, a később hosszú és sikeres utat bejárt sztoriból anekdotává nemesedett élményét. A művelődési házba bejáratos volt egy dunafoldvári születésű, tehetséges, fiatal újságíró, Tamás István, a Sztálinváros című helyi lap munkatársa is. Később igen szép novellákat írt szülőfalujáról. Tamás Pistát – feltehetően Komlósné ajánlotta be fiának, a budapesti Magyar Nemzet szerkesztőségéhez, ahol Komlós János (korábban ÁVH-tiszt, újságíró, majd a Mikroszkóp Színpad alapító igazgatója) lett a nesztora. Még később együtt mentek át a Népszabadság kultúrrovatához.
Szép emlékű kollégám Tamás Pista vagy Komlósnétól, vagy már áttételesen Komlós Jánostól ismerhette a történetet, amit 1960 nyarán, midőn az ország Sztálinváros 10. születésnapját ünnepelte, a pillanatnyi elvárásoknak megfelelően, mondhatni “filiszteri lojalitással”, vagyis kellően tompítva megírt a Magyar Nemzetben.
Az a bizonyos… a Magyar Nemzet címlapján
Acélba öntve a szocializmus
Magyar Nemzet, 1960. (részlet): Ez még az ötvenes évek elején történt “ab urbe condita” – a városalapítás után egy-két évvel. A hatalmas iramú építkezés sok zavaros, ellenséges, “trónfosztott” elemet is felszívott még akkor. Lejött egyszer Pestről látogatóba egy ismert tudós, vagy művész – de író is lehetett, ki tudja ma már -, s a vasmű egyik tisztviselője kísérte. A betanult szöveget mondta neki, sablonos frázisokat, filiszteri lojalitással meg is tetézte: “A magyar nép hatalmas ipari fellegvára lesz itt, acélba öntve a szocializmus…” Egyszer csak elhallgatott, ismét eszébe jutott a vendég neve, kutakodott az emlékezetében. (Nevezzük a vendéget Szabónak.) Szabó… Szabó… csak nem a Szabó textil nagykereskedő úr fia tetszik lenni? … De igen, mondja a vendég.
Erre kaján bizalmassággal a füléhez hajolt és belesúgta: “nyavalya lesz itt kérem, nem kohó”.
Helyreigazítási kérelem
Mihályfi Ernőnek,
a Magyar Nemzet főszerkesztőjének
Budapest
Kedves Barátom!
Nb. lapod pénteki számában egy velem kapcsolatos anekdotát elevenít fel a cikkíró. Nagy öröm ily kiválóan szerkesztett lap hasábjain megidéztetni, de még nagyobb lenne az örömöm, ha az idézet pontos lenne. Engedd meg, hogy ennek érdekében nb. lapodban az alábbi helyreigazítás közzétételét kérjem:
ad 1 Nevem nem Szabó, hanem Örkény.
ad 2 Néhai atyám nem textiles volt, hanem patikus.
ad 3 Az illető nem “nyavalyát” mondott, hanem “lófaszt”. Pontosan ezt mondta: Lófasz lesz itt nem acél. (Kiemelés tőlem Ö. I.)
A szíves közlésért előre is köszönetét mond és barátsággal ölel híved
Örkény István
Kelt: Budapesten, 1960. jún. 11-én.
Örkény, saját leiratában
Az író Egyperces novellák című kötetében Az a bizonyos sztálinvárosi anekdota címmel jelentette meg a szerinte hiteles történetet:
Velem történt meg egy híressé vált, mert kortörténeti anekdota. És épp Sztálinvárosban.
– Jöttem megnézni, főmérnök elvtárs, hol is lesz a nagyolvasztó.
– Itt író elvtárs, ahol most vagyunk.
– De hát ez csupa gizgaz meg gyom. Mikor lesz ebből kohó?
– Ííró elvtárs, szocialista rohammunkával augusztus huszadikán lesz csapolás.
– Az ide két hónap mérnök elvtárs, és még egy kapavágás sem történt.
– Legyen nyugodt író elvtárs, itt augusztus huszadikán folyni fog az acél. Egyébként jól értettem? Örkénynek hívják az író elvtársat?
– Igen.
– A gyógyszerész fia?
– Igen.
– A Csillag patika tulajdonosáé?
– Igen.
– Ja úgy! Akkor elárulom író úr. Lófasz fog itt folyni nem acél.
Örkény István: Az a bizonyos sztálinvárosi anekdota – Mácsai Pál előadásában
Illik nem illik, de helyre kell billenteni a kitűnő Örkény István emlékezetét. Minthogy a kohóból nyersvasat csapolnak, nem valószínű, hogy egy mérnök, hát még egy főmérnök azt mondta volna, hogy a kohóból – akármikor – acél fog folyni. Ez legalább akkora abszurdum, sőt technológiai csoda lenne, mint a poénnak szánt folyékony lófasz.
Imitt-amott kohó lesz
Mindezek ellenére a jeles író anekdotája elindult hosszú évtizedes útjára. Manapság így mesélik:
Amikor a Sztálinváros országos, sőt politikai ügy lett, úgy 1951-52 táján, Örkény István – aki akkor még nem volt olyan hírneves író, mint később -, a Szabad Nép munkatársaként gyakran megfordult az építkezésen. Úgynevezett irodalmi riportot kellett írnia a magyar dolgozó nép hihetetlen lelkesedéséről, teljesítményéről és eredményeiről. A Sztálin Vasmű igazgatóságtól, vagy a pártbizottságtól kapott egy gumicsizmát és egy mérnököt. Teljes délelőtt bóklásztak hegyen-völgyön, értsd: ismeretlen rendeltetésű gödrök, dombok, téglahalmok, gerendák között. A mérnök pedig szakszerűen elmagyarázta, hogy mi lesz itt:
– Itt egy kohó lesz, amiből a nyersvas fog folyni, emitt lesz az acélmű, ahol a Martin-kemencékből acél fog folyni, ott túl lesz a kokszoló, ahonnan az izzó koksz fog folyni.
És így tovább lelkesen, egész délelőtt. Örkény szorgalmasan jegyzetelte, hol mi fog folyni, aztán végre vége lett az idegenvezetésnek. Lassan eljött a délután, és mielőtt visszautazott volna a fővárosba, betért a Béke téren elterülő talponállóba, amit a köznyelv joggal nevezett Késdobálónak. A túloldali traktust Leprának becézték. Legyünk megengedők: az író vélhetően csak további, életszerű tapasztalatokat akart gyűjteni a sztálinvárosi valóságról. Legfeljebb egy fröccsöt kért, ami nem számítva városi félcipőjét, önmagában is elég anakronisztikus volt, mert ebben a becsületvesztőben a kor divatja szerint mindenki rumot ivott. A pultok között hullámzó sokadalomban ismerőst vélt felfedezni. Első és egyetlen sztálinvárosi ismerősét, a délelőtti mérnököt. Az illető már túl lehetett néhány kötelező fél rumon, mert kezében két felest egyensúlyozva, ingatag léptekkel, de elszántan, éppen az író felé tartott.
Koccintottak.
– Mit is mondott, hogy hívják az író elvtársat?
– Örkény István.
– Örkény, Örkény. Hm, nem volt az ön családi neve korábban Ösztreicher?
– Mi tagadás.
– Aha, netán maga az Ösztreicher Hugó patikus fia?
– Az.
– A Csillag patika tulajdonosáé?
– Így igaz.
– Ja, hát így már más. Akkor megmondom én magának, hogy mi fog itt folyni. A szar, az fog itt folyni uram, nem acél.