Örkény István – A Bónis család

MEGY A VONAT /részlet

(…)
Vihar lógott a levegőben. Az utasok mintegy két pártra szakadtak, férfipártiakra és asszonypártiakra, nemi hovátartozóságuk szerint. A kövér asszonyság azonban békíteni kezdett, mondván, hogy nem minden férfi egyforma, az övé például egy korty nem sok, de annyi italt le nem enged a torkán. Viszont számolni kell vele, hogy ezen az átkozott Pentelén a férfiak megvesznek, összetanulnak minden rosszat. Hallottuk, mit mondott ez a szegény Mártonné, és ez így van. Isznak, nőznek, nem dolgoznak, verik az asszonyt, hagyják éhezni a gyerekeket… Föltámad bennük a gonosz.

Május 1 utca – 1950-ben

– Ez Pentele – szögezte le végül. – A pokol.
– A pokol – mondta Sirovica.
– A pokol – mondta a fiatalasszony.
A revizor, aki éppen egy hosszú százalékszámításba volt elmerülve, nem szólt, csak csontos kezével intett: A pokol. Viszont a katonasipkás fiatalember most is elégedetlenül mormogott: “Nono”, levette a sipkáját, megnézte, és visszaállította a feje tetejére.
A kocsiban kigyulladtak a lámpák.
Bónis Antal jókedve elszállt. Kezdte elveszteni a nyugalmát, ideges kimerültség vett rajta erőt. Nem így képzelte az ő első találkozását a pentelei építőkkel, a “hősökkel”, ahogy Siklósi mondta. Az igazat megvallva, sehogy sem képzelte el ezt a találkozást, mert nem is gondolt rá idáig, csak most, érezve a hangulati feszültséget, kezdett nyugtalankodni. Hát hol az a lelkesedés, az a lendület, amiről az újságok írnak? Hol az a nagy tűz, mely – állítólag – nagy hévvel lobog mindazokban, akik várost építenek a pusztaságban, illetve kukoricaföldeken?
De nemcsak őt foglalkoztatták ezek a gondolatok. Az ablak mellől megszólalt a kislány, aki eddig olyan tevékenynek és magabiztosnak látszott, egy kis riadtság érződött a hangján.
– Miért pokol? – kérdezte.
– Mert az – mondta a nyanya, szent felindultsággal. – Mert ez a hétszer hét bűn fészke, Pentele.
A kislány fekete kőrisbogárszemével értetlenül pislogott.
– Ezt nem értem, ezzel a sok bűnnel… Vagyis, keresni se lehet?
– Keresni lehet – mondta Sirovica, elragadtatva saját szellemességétől. – Csak találni nem.
Nagyot csapott a térdére, és nevetett.
– Szóval – kérdezte a lány. – Lehet lesz összeházasodni, vagy nem lehet?
A nyanya nevetett.
– Majd előbb éhen halnak a kubikban – mondta. – Aztán lehet.
– Nono – morogta a nagytenyerű. – Ez túlzás, jobban mondva, hazugság. Ellenséges fecsegés, igenis.
Erre egy csapásra csend lett, de olyan csend, hogy a vonat zakatolása úgy megerősödött, mintha ki akarnának sildani. A főszakács felesége igen csendesen, ötölve-hatolva kezdte magyarázni, hogy ő személyesen nem tapasztalt ilyen visszásságokat, de hát amit a gyerekek és az ismerősök beszélnek… Felsóhajtott, s fejét a falnak ejtve, úgy tett, mintha aludni kívánna. Sirovica is beljebb húzta a gyeplőt, mondván, hogy régebben, például a télen és a tavaszon elég jól, sőt nagyon jól lehetett keresni, ők például sosem mentek százötven százalék alá, de mióta az Öntödét építik, azóta folyton romlik a kereset… Ámde senki sem állt vele vitába, és a beszélgetés elakadt.
Odakint már szélesedett a homály. Bónis tűnődve nézett ki az ablakon, melyet leheletfinom pára lepett el, jeléül, hogy lehűlt az idő. A sötétség peremén állt a vidék, szelíden haldokolva, csak az őrház fehér fala, egy gémeskút égbe nyúló ágasa vált ki belőle, magával vonva Bónis tekintetét. És miközben elgondolkozva nézte az ablak rámájában egyre sötétülő képet, így szólt:
– Nézetem szerint józanul kellene megvizsgálni az állapotokat.
– Ez az – mondta Tima.
– Nem pedig ilyen hebehurgyán, hogy úgy mondjam, hangulat szerint. – Ez az – mondta Tima. – Van ingyenszállás és gumicsizma, van hat húszért egész napi koszt… Azt is nézni kell. És nálunk tíz százalékkal több kereset, mint akárhol az országban…
– Vagyis – kérdezte a kislány az ablak mellől maguk mit keresnek?
– Az más – mondta Tima. – Minket a tizedik kerület küldött. Én például szegecselő voltam, és csak három hónapja tanulom a vasszerelést…
– Szóval, mennyit? – kérdezte a lány.
– Nyolcszázat – mondta Tima.
– Hóha! – horkant föl Sirovica. – És még neki áll följebb.
Tima az ülés alá húzta a lábát, kiegyenesedett. Lekapta a sipkáját.
– Nem repül a sült galamb az ember szájába – mondta dühösen. – Tessék, áld nincs megelégedve, álljon be mihozzánk. Van munka, hál’ isten, és télre, fogadni merek, mi is elérjük a százhúsz százalékot… De a százat biztosan. Ki akar a brigádba beiratkozni?
– Mi inkább visszafordulunk – jegyezte meg a lány mérgesen.
A bekecses fiú megrázta a fejét, de nem felelt. Egész úton ki se nyitotta a száját, némán figyelte a társalgást, de még a figyelésben is oly tartózkodónak mutatkozott, hogy nem nézett egyhuzamban a beszélőkre, hanem félre-félrekapta tekintetét, mintha csak véletlenül pillantott volna oda.
– Jól is teszik – mondta Sirovica. – Itt nem nő maguknak babér. Nekem a kubikban megdagadt a kezem, és recsegett, mint a fa.
– Hazamegyünk, Ferus.
– Két hétig volt gipszben a csuklóm…
– Nem kell rémisztgetni – mordult föl a katonasipkás.
– Hóha! Csak azt szeretném tudni, hogy maga hol volt, amikor én a kukoricaföldeket törtem a két kezemmel…
– Bocsánat – mondta Bónis. – Szerintem józanul kell hozzálátni a helyzet elemzéséhez…
Sirovica fölpattant. Zakója farzsebéből kiráncigált egy csomó gyűrött papirost. – Ki ért hozzá? – méltatlankodott. – Majd a mérnök úr eldönti. Tessék. Az április.
Bónis kezébe vette a hosszú szalagokat, a Sirovica-brigád bérszelvényeit. Az áprilisi kereset ezerötszáz forint volt, amint azt alapos vizsgálat után megállapította. Sirovica kívánságára ezt fennhangon közölnie kellett az utasokkal. A következő szelvény ezerötvenről szólt, június, július és augusztus további csökkenést mutatott, ezertől egészen hétszázhatvanig…
– Hallod, Ferus?
– Várjunk, kérem – szólt közbe Bónis. – És mi ennek az állapotnak az oka? Nem a maguk hibája?
– Hóha! – rendült meg Sirovica. – Asszonyok, szóljanak maguk is …

Több sem kellett. Ami baj és gond és nyomorúság volt Pentelén, azt mintha szakajtóból öntenék, egyszerre Bónis ölébe dűlt. Az egyik olyan helyen dolgozott, ahol nem kaptak anyagot, a másikat annyiszor helyezték ide-oda, hogy három hét alatt öt különböző építéshez osztották be. A művezetők rossz szakemberek, az építésvezetők szabotálnak, a gépek elromlanak, a szállítók késnek, a fejetlenség akkora, hogy szinte csoda, ha valami felépül, és nem dűl össze. Mindennek az az eredménye, hogy az emberek elvesztik a kedvüket, lógnak, amerikáznak, otthagyják a munkát, van olyan brigád, amely egy év alatt háromszor cserélődött, az utolsó szál emberig… És mindehhez a piszok, a sár, a vízhiány, a sötétség és a lelki nyomorúság…
– Nem igaz – mondta Tima. – Egy szó sem igaz belőle.
Ő is elmondta a magáét, s ettől Bónis még jobban összezavarodott, mert Tima úgy beszélt, mintha egy másik városról s egy egészen más építkezésről mondana véleményt. Ő azt látta, hogy mindenben kedveznek a dolgozóknak, és aki lemarad, az magára vessen. Itt olyan lakások épülnek, amilyenekről – a mérnök urat kivéve – bizonyára senki nem is álmodott az útitársak közül. Minden lakásban fürdőszoba, konyha, villany, gáz, távfűtés és így tovább…
– Hóha! – legyintett Sirovica. – És maga hol lakik?
– Barakkban – mondta Tima.
– Tessék – mondta Sirovica. – Most mesélje el, hogy milyen a klozett.
– Hallod, Ferus?
Ferus a fejét rázta, miközben Sirovica elmesélte, hogy milyen a klozett, milyen az élet este a barakkban. Nincs szórakozás, nincs kultúra, a házaspárok szét vannak rakva a férfi- meg a női szállásokra, annyi a tolvaj, hogy aki nem gyűri a feje alá a vagyonát, az reggel nézhet utána… “Ez – mondta – Pentele keresztmetszete.”

barakk belső 1952

– Hallod, Ferus?
– Hallom – mondta a fiú, s felállt. Ez volt az első szó, melyet kiejtett a száján. A szeme fénylett, arca kipirult, s lángra lobbant a két kis pattanás is az állán. Odahajolt a katonasapkáshoz, megbökte ujjával. – írja be – mondta izgatottan. – Mikó Ferenc Géza. Az vagyok én.
– A brigádba? – kérdezte Tima.
– Hát.
– Ferus… – szólt rá a lány, a sarokból.
– Felírta?
– Fel.
– És Csóka Zsuzsi. A menyasszonyom.
Tima egy sebtiben előkapott papirosra írni kezdte ezt is. De Zsuzsi nem hagyta. Odajött, lefogta a kezét.
– Ne írja fel – mondta komoran.
– Ne?
– Ne.
– Hát nem akar együtt dolgozni a vőlegényével?
– Csak írja fel – bökte meg Ferus.
Tima kihúzta a ceruzát a lány kezéből.
– Fel ne merje írni! – sikította Zsuzsi. Kikapta a cédulát a kezéből, megnézte, ott-e már a neve, mintha ettől a névfelírástól felfordulna a világ.
– Ne izélj – mondta a fiú.
– Ha felírja, eltépem.
– Hát nem javadat akarom?
– Ez nekem nem javam.
És kiment a folyosóra.
A csinos Mártonné felállt, és odalépett az ablakhoz, mert a vonat lassítani kezdett.
– Mindjárt Adonyban leszünk – mondta egy kis vizsgálódás után. De a tűfejű, revizorforma ember, aki fel sem pillantott számításaiból, csak úgy foghegyről mondta:
– Pentele.
Bónis felállt. Odakint már egyetlen sűrű tömbbé fagyva állt az éj, csak a mozdonyból verődő szikrák húztak néha a szeme elé néhány rézsút lehanyatló, vörös vonalat. Hirtelen eszébe ötlött egy mondat, melyet a Siklósitól kapott brosúrában olvasott. “Pentele építői – írta a füzet – egyetlen hősi lendületben összeforrva építik a magyar haza büszkeségét, a szocialista várost.” S eszébe jutott a makett is, a minisztérium kultúrtermében álló városmodell, kételkedve csóválta meg a fejét. A világon ezer meg ezer város épült. Ki építette őket? Senki. Lettek, mert volt valahol egy bővizű folyam, a folyamon gázló, a gázló partján néhány kunyhónyi település. Vagy volt egy kikötésre alkalmas hely a tenger beszögellésében, vagy egy árnyékos liget két országút kereszteződésén, vagy csak egy forrás a domboldalban, vagy ennyi sem… Szándék még nem teremtett városokat. Lehet-e odabökni a térkép egy pontjára, s odacsődíteni a népek szemetjét, a sikkasztó főhadnagyokat és a lotyók után koslató Mártonokat és az ilyen részeges exborbélyokat, és remélni, hogy ebből az emberkeverékből egy olyan tiszta és logikus forma kristályosodjon ki, mint egy város meg egy gyár… “Reklám – gondolta ugyanazzal a gúnyos mosollyal a feltűnés hajhászása, nagyzási hóbort és hivalkodás…”
Az üvegbe belépett egy árnyék.
– Pentele – mondta valaki a háta mögött. Megfordult, a katonasipkás betonozó állt ott, kis aranycsillaggal a hajtókáján. Tima.
– Tudja, elvtárs, hogy itt tavaly ilyenkor még kukoricaföldek álltak?
– Igen – mondta. – Elégszer hallottam ezt a megállapítást.
Amaz zavarba jött, morgott valamit, hátrább taszította a katonasipkát, és eltűnt a fülke homályában. Odakint a vaksötétből egyszerre előbukkant egy árva lámpafény, sebesen közeledett, s elcsapott Bónis szeme előtt. Kanyarodott a vonat, s egyszeriben feltündököltek a fények, az épülő város nyomjelei. A vonat, engedve a fény örök vonzóerejének, egyenesen a közepébe látszott rohanni, lassacskán elrendeződtek a fények, utcalámpák sora tűnt elő, kivilágított ablaksorok, reflektorfényben úszó falak és fehéren foszforeszkáló állványzatok. Óriási háztömbök léptek elő az éjszakából, villanyfényes ablakokból összerakott kockák, az ablakon függönyök, a függönyökön emberi árnyak. Váratlanul, a semmiből léptek elő az utcák, a várost nem hirdették külvárosok, kunyhók, kertészetek és ócskavastelepek. Semmiféle város nem kezdődik így, önmagával – gondolta, s valami nagyon erős izgalom fogta el, csaknem gyerekes várakozás. Aztán véget ért ez a csillagjáték, a vonat fékezni kezdett, és minden elsötétült az ablak előtt.
Útitársai szedelőzködni kezdtek. A vonat megállt egy hevenyészetten bevakolt bódé előtt, melynek homlokára egy ellenző nélküli, pucér százas égő volt kitűzve. A lámpa nehézkesen ingott a szélben, és éles fényt vetett a falon olvasható, fekete olajfestékkel odamázolt felírásra:

VASMŰ MEGÁLLÓHELY

Bónis hóna alá kapta aktatáskáját, és leszállt. Óvatosan ereszkedett le a töltésről, és belegyalogolt a sárba. Útitársai nyomtalanul eltűntek a kavargásban, valaki azonban lábára ejtett egy nagy cipókenyeret, és ráadásul gorombán rá is mordult, egy láthatatlan kéz pedig lesodorta fejéről a kalapot.
Valaki harsányan kiáltotta:
– Bónis! Bónis Antal!
– Itt vagyok! – ordította mérgesen, és ment a hang felé.