Sztálinvárosi képeskönyv

Sztálinváros látképe

Magyar Nemzet 1952. november 29.

SZTÁLINVÁROSI KÉPESKÖNYV

írta:

ÖRKÉNY ISTVÁN

Esti megérkezés
Egy ismeretlen környék mindig nagyobbnak látszik, mint az ismerős környezet. Az esti fényben minden nagyobbnak ígérkezik, mint nappali világosságban. Sztálinvárosba érkeztemben az volt a legelső benyomásom, hogy valami óriási városba vetődtem; a vasútról jövet a sík mezőről egyszerre ötemeletes házak közé értem, melyekről hiányzott ugyan még a vakolás, de már minden egyes ablakból sütött kifelé a villany, s én – miközben állandó kérdezősködés árán, számos vargabetűt téve igyekeztem a szállásom felé – azt hittem, hogy órákig bolyongok hosszú, lélekzetelállító sugárutakon. Csak másnap derült ki, nappali világításban, hogy mindössze két vagy három utcát bóklásztam végig, a Béke-tér körüli szögletet; magából a városból, a már tisztába tett, bevakolt és parkosított részekből még nem is láttam semmit.

szálló és a filmszínház

Ennélfogva reggel nekivágtam az utcáknak; végigmentem az Építők útján, a Görbe-utcán, a Május elsején és a Sztálin-úton. Egy óra múlva már kezdtem tájékozódni, s abban a hitben, hogy már ismerősként járok, feledni kezdtem az esti káprázatokat. Ámde a reggel épp oly csalóka volt, mint az este. Az, amit erdőnek, s a világvégének véltem, csak határ volt a sztálinvárosi lakónegyedek és a sztálini vasmű közölt; az a ház – a pártház -, mely legkívül áll, a “város peremén” – valójában a főtér egyik sarkán emelkedik, annak a térnek a sarkán, mely a város közepe lesz.
Nyolc napig igyekeztem megtudni, hogy valójában mekkora is a város. A nyolc nap nem volt ehhez elég. Annyi bizonyos, hogy Dunapentele lakossága, a lexikon adatai nyomán, háromezer és néhányszáz lélekből állt, Sztálinvárosban viszont húsz­- vagy huszonnégyezer ember dolgozik. De ez a szám sem mutatója a valóságnak, mert az itt dolgozók egy része csak munkára jár ide, s a hét végén hazautazik – másrésze megtelepült s már a gyermekeiben ver itt gyökeret. Van hónap, amikor 1000, van, amikor 2000 az érkezők száma; egyszer négyszáz, másszor nyolcszáz fő a távozó; mindez szüntelen mozgás, kavargás, jövő-menő s egymást keresztező apály és dagály. Ami növekszik, annak nincs állandó mértékegysége; ami épül – egy város, mely ilyen gyorsan, minden végén és minden szögletén egyszerre épül -, határtalan, s olyan megfoghatatlan, mint az álmaink.

Sztálin Vasmű

Az erőmű
Azon a fennsíkon, ahol a Sztá­lini Acélkombinát épül, kolosszusként magaslik az erőmű csarnoka. Negyven méteres betonpillérek tövében üldögélve beszélgetünk Sipos bácsival, a betonozó brigád vezetővel. Fejük felett, rettentő magasságban, a tető vasbetonlemezei úszni látszanak a kék égbolton, neki a gyapjas bárányfelhőknek. Szédülés fog el, ha a magasba nézek; nemcsak a magasság szédít, hanem az emberi tehetség határtalansága is. Ebben a csarnokban – melynek ma még csak három fala áll, mintha égi garázsnak készült volna, szállásnak a fáradt felhők számára – néhány hét múlva megindulnak a gépek. Kazánok, turbinák, fúvók és generátorok állnak majd ott, ahol most egy eltévedt veréb szálldogál, a második vagy a negyedik emelet magasságában. Sziszegve zúgnak majd a dinamók, tehetetlenül remegve a vasbeton vályúkban s termelnek akkora energiát, hogy megásat­hatna vele egy vízesést… Ma még csak a csarnok három fala áll, a homlokzatra most emelik be az előregyártott vasbetonablakokat. Lezárul a térnek egy darabja, melyet az ember a végtelentől kisajátított. Sipos bácsi ott áll az oszlop tövében s úgy aránylik hozzá, mint az a hangya, mely betévedt a cipője talpa alá. De Sipos bácsi volt az, aki a cementet hordta és keverte, s aki beemelte az űrbe ezeket az oszlopokat.

Május 1 utca

Egy fénykép a falon
A sztálinvárosi pártbizottság irodájában, egyszerű keretbe foglalt pillanatfelvétel lóg a falon. Négy férfit ábrázol a kép, kettőt puha kalapban, kettőt micisapkásan, felhajtott gallérral és kissé félrehajtott fővel. Úgy tartják a fejüket, ahogy férfiak szokták, amikor fúj a szél, s vigyáznak, nehogy elrepüljön a kalapjuk. A négy férfi közül csak egy arc ismerős: Gerő Ernő miniszteré. Elfelejtettem megkérdezni, kit ábrázol a másik három, s hol és mikor készült a felvétel – de valami azt az érzést sugallja nekem, hogy ez a kép akkor készült, amikor először állott meg egy automobil a dunapentelei fennsíkon először vették szemügyre szakemberek a terepet, s először mondották ki a helyszínén azt, amit a térképek, az elméleti megfontolások alapján félig-meddig elhatároztak már: nevezetesen, hogy várost kell építeni ezen a fennsíkon.
Ha ez így van, akkor nyilván elsétáltak a Duna partjáig, lenéztek a meredek homokfalon a fűzfák koszorúzta folyamra, végigpillantottak a túlpart panorámáján, a széles Kiskunságon, Petőfi bölcsőjén – s miután megkeresték azt a helyet, ahová a kikötőt építik, s átellenben, a képzeletbeli város túlján, a pályaudvar helyét, s miután elgondolták magukban, hogy a rajzok szerint hol is nyúlik majd el a város, hol a várost és a gyárat elválasztó erdő, hol a part melyik részén az acélkombinát s miután tudták már, hogy hol lesz a kórház, a tanácsháza és kultúrpalota, a víztorony meg a kenyérgyár meg a stadion – mikor mindezt ott látták már a síkság fölött lebegni, mint egy ember-festette, gyönyörű délibábot, akkor egyikük bizonyosan lehajolt, fölemelt a földről egy göröngyöt, szétporlasztotta s nézvén, mint fújja szét porát a szél, megszólalt:
– Hát ez bizony lösz.
Mondom, a négy arc közül három nem ismerős. De nyilván volt köztük egy geológus, egy mérnök, meg egy építész; s nyilván megvitatták, hogy a sok érv mellett, mely a pentelei fennsík mellett szavaz, itt ez az ellenérv, a talaj nehézségéé, a roskadó, porhanyó, önmagába süppedő lösz veszedelméé, s úgy határoztak, hogy érdemes megvívni a harcot ezzel a nehézséggel, mert annyi sok szavazat dicséri a fennsík előnyeit, hogy leszavazzák, százan egy ellen, a talajviszonyok nyomorúságát. S kimondották, hogy város épüljön ezen a helyen.
Megrázó és felemelő lehetett ez a pillanat – megrázó a merészségében, s felemelő abban, hogy nem volt meg sohasem azelőtt. Ezer meg ezer város épült már szerte a világon – de egyik sem úgy, mint ezek a városok, melyek az emberi agyvelőből pattantak elő, egyszerre teljes fegyverzetben, mint szülője fejéből Pallas Athéné. Amazok lettek valahogy, ötletszerűen, iszonyú pazarlás árán, ahogy a természet nevel fel – millió elvetélt mag árán egy megfogantat -, egy fát. Úgy lettek, hogy volt valahol egy bővizi folyam, a folyamon néhány gázló, a gázló mellett néhány kunyhónyi település. Vagy volt egy kikötésre alkalmas hely a tenger partján, vagy egy ár­nyékos liget két országút kereszteződésén, vagy csak egy forrás a hegyoldalban, vagy annyi sem. És nőttek-növekedtek, míg a forrás vize el nem állt, vagy meg nem szűnt a forgalom a karavánutakon; vagy továbbnőttek s túlélték a forrást meg az utakat. Nőttek, olyan lassan, mint a teknősbéka páncélja, évszázadokig; a mi városainkat az értelem ülteti, a felszabadult ember tehetsége és szorgalma növeli, oly sebesen, ahogy csak a szocializmus tud építeni és semmi más.

Sztálin út

Oly sebesen, hogy két évvel ama szeles nap után, mikor az első autó a fennsíkra kanyarodott, már megépült a kikötő, ahol az ukrajnai ércet rakodják ki, készen áll a pályaudvar, melyre befut a komlói szén, külföldi rendeléseket szállít a Vasmű öntödéje, gőzerővel működnek a szülőotthonok, gép szeleteli a sonkát a KÖZÉRT-ekben és összevesznek az emberek sorbanállás közben, a mozi pénztára előtt. Oly sebesen lett, látszólag a semmiből, bűvészmutatványmódra, hogy napjában háromszor is hallija az ember ezt a mondatot:
– Ezen a helyen, elvtárs, két évvel ezelőtt kukoricaföld volt.
Nem háromszor, hanem tucatszor napjában hallani ezt a mondatot. Az emberek toppantanak a szobájuk parkettáján vagy az utca kövezetén, és emlegetni kezdik a két évvel ezelőtti kukoricát. Azok is, akik nem voltak itt két évvel ezelőtt, azok is, akik két hónapja vagy két hete élnek csak itt, némi megvetéssel néznek rám, a jöttmentre, s mondják; “Tudd meg elvtárs, hogy ezen a helyen két évvel ezelőtt kukoricaföldek álltak…”
Mondják s csillog a szemük, mert érzik, hogy ez valami nagyszerű.

Sztálinváros jelenti…! – Magyar Filmhíradó 1953/5

Felhasznált forrásanyagok:
Magyar Nemzet archívum /1952
Magyar Filmhíradók archívum /1953
Magyarország útikönyv /1955