Mozgó Világ – 1988. december

Szaszkó István

Az acél és a szén városa 1953-ban – angol szemmel

Mottó 1: “Álltunk kint a pentelei kukoricaföldeken, mindent elborított a lösz, felsóhajtottam:
– Azt mondták, legyen Sztálinváros, és lösz Sztálinváros!” (Vas Zoltán)

Mottó 2.: “Komlón az ötéves terv egyik legnagyobb ütközete folyik. Komló egyike azoknak a létfontosságú pontoknak, ahol mindenáron győzni kell.” (Szabad Nép, 1953: Nagy békeművünk, Komló)

Mára már főbb vonalaiban ismeretes, hogy “A vas, acél és a gépek országáért” folytatott harc az 50-es évek első felének Magyarországán korábban soha nem látott méretű beruházá­si tevékenységgel járt együtt. A rohamléptekkel végrehajtani szándékozott iparosítás politi­kája azt eredményezte, hogy a népgazdaság beruházási szerkezete végletesen eltorzult. A tényleges beruházások közel 50 százaléka az iparnak jutott. Iparfejlesztés alatt lényegében a nehézipar kiépítését értették (az első ötéves tér folyamán az ipari beruházások 90 százalé­kát a nehézipari ágak kapták), az utóbbit pedig nagyrészt az alapanyaggyártással azonosí­tották. Ilyen logika mellett aztán a nehézipar primátusát könnyű volt a kohászat és a bányászat fejlesztésének elsődlegességével megegyezőnek tekinteni.
E két ágazat “felfújásának” ütemét jól mutatja, hogy a beruházási index a kohászatban (ha az 1950-es esztendőt 100-nak vesszük) 1953-ra 489-re, a bányászat esetében pedig 278-ra nőtt! A növekedés így önmagában imponáló, ám ha a minőség vagy a gazdaságosság stb. kérdését tekintjük, a kép meglehetősen sötét. A kohászat technikája összességében csak kevéssé volt korszerű. Ennek negatív hatását csak tetézte, hogy e mai válságágazatba fektetett pénz 40 százalékát az építkezések emésztették fel, s a berendezésekre költött összeg egy részét, pontosabban a felét sem a technológiai masinériára, hanem kiegészítő beruházá­sokra fordították. A grandiózus tervek és a szűk hazai nyersanyagbázis közötti ellentét szintén szembeszökő.
Az összes ipari beruházás egyharmadát felemésztő bányászat helyzete sem volt jobb. Már a helyzetfelméréssel is bajok voltak, hiszen a kedvezőtlen geológiai adottságok ellenére erőltetett bányászkodást szükségképpen a nemzetközi mezőnyben is szinte legrosszabb önköltségi mutatók jellemezték. Emellett az e politika motiválta fejlesztés több ponton is ellentétes volt az akkori világtendenciákkal. A bányászatban kenyeret keresők száma itthon rövid idő alatt a duplájára nőtt, miközben világszerte erőteljesen apadt. A világ összes energiafogyasztásában a szén részesedése már az I. világháború előtt elérte csúcspontját (80%), ezt követően már hanyatlott. Magyarországon ezzel ellentétben a szénhányad még az 50-es évek végén is 75 százalékos volt! A kohászat és a bányászat nemzetközileg kirívóan magas, másutt jó pár évtizeddel korábbi időpontra jellemző részaránya még évtizedekkel később is a magyar ipar elmaradottságának legfőbb szerkezeti vonása volt.
E visszájára fordult iparpolitika működésének két legfőbb színhelye Sztálinváros és Komló volt. A Dunai Vasmű (1956-ig Sztálin Vasmű) első vasútvonalát még 1950 legvégén átadták, de az új város fejlesztésének igazi nyitánya az 1951. március 30. – ekkor határozott ugyanis a Minisztertanács Dunapentele várossá fejlesztéséről. Féléves rohammunka után, november 7-én átadták a vasmű első 3 üzemegységét. Az 1949-ben még csak 4000 lelket számláló faluból 54-re 25000 fős “város” lett. Az építkezés és a növekedés eufóriája még évtizedekig tartott: 1967-ben az akkor 50000 lakosú szocialista város politikai vezetése szerint arra a kérdésre, hogy mi minden épült Dunaújvároson, “tizenhat évre visszanézve könnyű válaszolni… elég egy szó: minden.” Nézetük szerint a város léte “bizonysága egy szocialista politika helyességének”. 1967-es árakon számolva a vaskohászatba az 50-es években mintegy 27 milliárd forintot fektettek be, s ennek több mint 45 százalékát a Dunai Vasműre fordították.
1967-ben a város már (és még) “az, aminek épült – az ország egyik kohászati fellegvára”. Az ország nyersvastermelésének közel a felét ekkor is a Dunai Vasmű adta.
Már az induláskor is problémák voltak azonban a termelés folyamatosságának biztosítá­sával. A szintén hiánygazdálkodást folytató Szovjetunió a sztálinvárosi “csoda” számára nem tudott kokszot is szállítani. A II. világháború előtti biztos kokszszálító partner, Svédország pedig a vasfüggönyön túlra került. Nem maradt más hátra – ha törik, ha szakad, itthon kellett kokszot gyártani.

Dunaújváros – Komló

Sztálinváros és Komló sorsa ettől kezdve összefonódott. Néhány hónappal azután, hogy Dunapentele várossá avanzsált, 1951. szeptember 2-án “az Elnöki Tanács határozata alapján a belügyminiszter intézkedik Komló község várossá fejlesztéséről”. Fél év múltán ugyancsak magas testület, a Minisztertanács határozott Komlóról, amelynek irányítását ezután közvetlenül a megyei tanács látta el. E március 13-i döntés utáni hónapban a komlói bányák már napi 157 vagon szenet tartoztak volna adni Sztálinvárosnak. A kvóta 1953 októberére már napi 500 vagonra emelkedett, s a végső határt az igen magas napi 1500 vagonban jelölték meg. A tervekkel szembeni tény azonban az volt, hogy például 1951-ben csak a Kossuth-akna 1600 vagon adóssággal zárta az évet, s a többi akna is hasonló elmaradásokkal küzdött.
Az ún. “50-es évekről” egyre több emlékezés, szép- és tényirodalom, mi több: tudomá­nyos monográfia és dokumentumkötet jelenik meg, játék- és dokumentumfilmek készülnek. A képből lassan már szinte csak a külföldnek – a Nyugatnak – akkori magunkról alkotott képe hiányzik. A mesterségesen elzárt ország Nyugat-képét a hivatalos pártpropaganda formálta, Magyarország belső életéről viszont a külföldi diplomáciai képviseletek révén a hírek szabadon kiáramolhattak. Ma már e tudósítások számunkra is korlátozásoktól men­tesen megismerhetőek. Például Nagy-Britannia külügyminisztériumának levéltára az 1957-es év végéig terjedő időszakra bárki számára hozzáférhető.
A nagyhatalmi reflexek, a birodalmi tradíció és ambíció az angol adminisztrációban ekkor még töretlenül élt, s ennek köszönhetően a külügyminisztérium levéltárában a legkép­telenebb területek és témakörök is bőséges dokumentáció alapján tanulmányozhatók. Igaz, a hidegháború éveiben a hivatalos kelet-nyugati kapcsolatok a mélyponton voltak, de ez nem jelentette az érdeklődés hiányát. Ellenkezőleg, a háború után kialakult szocialista világrendszer országainak életét, minden tettét és lépését élénk, bizonyos években feszült figyelem kísérte. Anglia is behatóan ügyelte a “vasfüggöny” (iron curtain) mögötti “csatlós országok” (satellite countries), köztük Magyarország életét. A magyar vonatkozású éves külügyi irattermés az egy-két évtizeddel korábbinak többszöröse.
Az angol-magyar viszony – ha lehet – még az általános kelet-nyugati kapcsolatoknál is rosszabb volt. 1949-ben Magyarországon kémkedés gyanújával letartóztattak egy angol és egy amerikai üzletembert, s 13 év börtönbüntetésre ítélték őket. Az angol fél azonnal felfüggesztett minden kereskedelmi tárgyalást, s folytatásukat a szabadonbocsátástól tette függővé.

 A brit-magyar diplomáciai kapcsolatok és a Sanders-ügy, 1949-1953 /Valóság 2006/6

Az alkudozások azonban még évekig eredménytelenek voltak. Miután kölcsönös turistaforgalom nem volt, az egymás ellen életbe léptetett korlátozások főleg a követségek munkatársait érintették. Vízum- és utazási korlátozások követték egymást, volt időszak, hogy a magyar diplomaták csak a londoni Hyde Park Cornertől számított 18 mérföldes körben mozoghattak. Az 1953. júniusi kurzusváltás egyik első jele a brit üzletember augusz­tusi szabadonbocsátása volt. Az enyhültebb légkörben augusztus 22-23-án az angol követ­ség másodtitkára és a kereskedelmi titkár már kelet- és észak-magyarországi utazásra vállalkozhatott. A kereskedelmi titkár októberben immár jóval exponáltabb utazásra indult egy amerikai kollégájával: úticéljuk Sztálinváros és Komló volt.
A követségi munkatársak augusztusi utazása lényegében nem volt több piknikkel egybe­kötött kétnapos kirándulásnál, s a jelentés sem ígér többet címében általános benyomások­nál (generál impressions). Szerzője tisztában volt azzal, hogy “az ilyen rövid utazás benyo­másai szükségszerűen felszínesek, olyan valaki számára pedig, aki a háború előtti Magyar­országot nem ismerte, a kommunizmus hatásáról tett következtetések duplán is azok”. A jelentés megküldő levelében a követség illetékes munkatársa megjegyzi, hogy a beszámoló megerősíti az ő – bizalmas jelentések alapján megformált – addigi véleményét, hogy “noha Budapest kopott és unalmas, a magyar vidékkel összevetve mégis kedvező fényben tűnik fel. Vidéken ugyanis az életkörülmények jóval rosszabbak, s a kommunizmustól elválasztha­tatlan sivárság is jóval jelenvalóbb.” A szóban forgó jelentést ugyan az angol külügyminisz­tériumban “nagy érdeklődéssel” olvasták, de megjegyzést csak annyit tettek rá, hogy “Miss … valóban szomorú képet fest”. Megköszönésére is csak az alább közlendő, második jelentés beérkezése után kerítettek sort.
Az ugyancsak bizalmas jelzéssel ellátott októberi jelentés már jóval alaposabb, ugyanis a kereskedelmi titkár az acéliparban járatos amerikai kolléga személyében szakértőt is vitt magával. Az ezen jelentést megküldő levelében a budapesti angol követség leírta, hogy az utazási korlátozások közelmúltbeli módosításáig a nyugati diplomatáknak e két objektum meglátogathatását kérő beadványait következetesen elutasították. “Mivel az építkezések még folynak – olvassuk a levélben bizonyos mennyiségű füsttel, porral és rendetlenséggel jogosan számolhatni, a mostani, mellékelt jelentésből azonban világosan kitűnik, hogy az általunk eddig kapott számos, kritikus hangú jelentés közelebb állt az igazsághoz, mint a kommunista sajtóban megjelent magasztalások. Úgy tűnik, hogy e grandiózus tervek kivite­lezésekor a gyorsaságnak és a mennyiségnek túl sok, a minőségnek pedig túl kevés figyelem jutott. Ugyancsak nyilvánvaló, hogy a munkásparadicsom e kirakatberuházásain a techni­kai és esztétikai normák siralmasan alacsonyak.” A levél a továbbiakban Sztálinváros és Komló fejlesztésének összefüggéseit elemzi: mivel mindeddig még egyik projektum építése sem hozott gyakorlati eredményeket, korai lenne megítélni, hogy e költséges beruházások valaha megtérülnek-e. A sztálinvárosi építkezés jelenlegi állása szerint a magyar kormány­nak csak mintegy egy év múlva lesz itt szüksége komlói szénre. Komló termelésének hiányosságaiból azonban az következik, hogy a bányák még a meglévő vas- és acélipar szükségleteinek a kielégítésére sem elégségesek. A sztálinvárosi vasmű üzembe lépése nyo­mán a szénigények nagyban megemelkednek majd, s hacsak ezt ki nem elégítik, az acél városa alig lehet több, mint “a kommunista tervezés ostobaságának haszontalan emlékmű­ve”. Az 1953 júniusa utáni irányváltásra utalva a levél megjegyzi, hogy noha a magyar kormány kifejezett elhatározása, hogy a nehézipar fejlesztésének ütemét csökkenti, a komlói és sztálinvárosi építkezések továbbra is megtartották eredeti, kiemelt fontosságukat. Mind­ez nemcsak azért van így – olvassuk -, mert az építkezések már eléggé előrehaladtak, hanem mert a rendszer presztízse is a sikeres befejezés függvénye. Megjegyzendő, hogy ez a meglátás a későbbi években újra igazolódott, hiszen bár az 1954-1956 közötti egyéves tervekben is volt törekvés a korábbi feszítettség megszüntetésére, a gyakorlatban leginkább hullámzó, ellentmondásos megoldások váltották egymást.
A jelentés nagyrészt önmagáért beszél, néhány részletére azonban külön is érdemes felhívni a figyelmet. A szerző egyik legdöntőbb megfigyelése, hogy e két színhelyen az emberi és anyagi erőforrásoknak milyen mértéktelen pazarlása folyik. Ha tudta volna, hogy “a beruházásokat mindenkor a politikai szempontok szabják meg és a gazdasági mutatók csak másodlagos szerepet tölthetnek be”, bizonnyal kevéssé csodálkozott volna. Ilyen álláspont mellett érthető, hogy „minden tekintetben pazarlás folyt, szervezésben, anyagfelhasználás­ban és az önköltséggel sem törődtek…”. A szervezetlenség és kapkodás következtében előfordult, hogy “átgondolt alapterv híján összezavarodott az építkezés ütemterve, fontos objektumok még az alapozásnál sem tartottak, mikor kevésbé jelentőseket már át is adtak. Például a komlói Bétabányai kötélpályát csak jóval a termelés megkezdése után tudták üzembe helyezni, addig a szenet teherautókkal szállították le az osztályozóba, s ez 4-9 forinttal emelte egy-egy tonna önköltségét.” Így fordulhatott elő, hogy míg a kötélpálya állt (mert befejezetlen volt), az angol és amerikai diplomata megrökönyödésére szénszállító teherautók közlekedtek az aknák között! A lakóépületek egyik “városban” sem nyerték meg a tetszésüket; igaz, 1967-ben Dunaújváros vezetőinek is jókora adag lokálpatriotizmusra, illetve képzelőerőre volt szükségük ahhoz, hogy városukat szépnek lássák. Az 1953-ban látott kép még inkább taszító volt, hiszen a munkáslétszám gyors többszöröződése követ­keztében súlyos lakáshiány lépett fel, s a félkész épületeket is kénytelenek voltak megszállni. (A helyzet súlyosságát jól magyarázza, hogy Komlón rövid idő alatt megnégyszereződött a dolgozósereg, a sok száz rabot is el kellett helyezni, s a bányák dolgozóinak létszáma is 10 000 fő körül mozgott. Sztálinvárosban 1952 nyarán 3000 DISZ-önkéntes dolgozott stb.) Komló környékén, egészen fel Dombóvárig minden üres községi lakást lefoglaltak, egy közeli faluban pedig – ütve egyet az osztályellenségen is – kulákistállót alakítottak át munkásszállássá. A rabok – akik Vas Zoltán kormánybiztos intézkedésére kerültek Kom­lóra -, valamint a katonai építőszázadok jelenléte még komorabbá tette a képet.
Az angol külügyminisztériumban az érzékletes jelentést igen érdekesnek és olvasmányos­nak minősítették. Megítélésük szerint a jelentés nyomán Komló és Sztálinváros még inkább nyomasztó és felesleges, mint ahogy addig feltételezték. A jelentés a BBC révén propagandá­ra is alkalmas lenne – vélték hiszen a benne foglaltak számtalan jelenség nevetségessé tételére alkalmasak. A beszámoló ilyen irányú felhasználásáról nincs tudomásunk, a benne foglaltakat azonban Őfelsége kormányának bécsi nagykövete, valamint az Egyesült Hírszer­ző Iroda (Joint Intelligence Bureau) is megismerhette, mivel a jelentés másolatát a budapesti angol követség hozzájuk is eljuttatta.
A nyugati diplomaták első engedélyezett sztálinvárosi és komlói látogatásáról készült jelentés – úgy véljük – ma is tanulságos. Az alábbiakban a jelentés teljes szövegének fordítása olvasható.

Sztálinvárosi és komlói utazás, 1953. október 22.

Magyarország két legnagyobb és leginkább reklámozott ipari létesítménye, a sztálinvárosi vasmű, illetve a komlói szénbányák elég közel fekszenek Budapesthez ahhoz, hogy megláto­gatásukhoz egyetlen nap is elegendő legyen. Annak ellenére, hogy Komló kevesebb mint 4 mérföldnyire fekszik azon zóna határától, amelyen belül mozognunk lehet, az engedélye­zett körzet kialakítása miatt a közvetlen – Pécsen keresztül vezető – főúton számunkra megközelíthetetlen. Az utazásra – egy amerikai kolléga társaságában – 1953. október 22-én került sor, s a magyar külügyminisztérium protokollosztályától egyértelműen közölték telefonon, hogy az utazást csak azzal a feltétellel tolerálják, ha Komlót a kerülő útvonalon közelítjük meg. Amint ténylegesen elértünk ezen útszakaszhoz, megértettük a hatóságok nagylelkűségének okát, amellyel Komlót elérhetővé tették számunkra, ez a lehetőség egyéb­ként valószínűleg csak kevés budapesti diplomatát csábítana.
2. Sztálinváros csupán 35 mérföldnyire fekszik Budapesttől délre, a Duna nyugati part­ján, a folyó felett 200 lábnyira elterülő platón. A meglehetősen sík vidéken az ipari létesítmé­nyek már legalább 3 mérföld távolságból kezdenek feltünedezni. A Budapestről vezető út a régi, egykor nyilvánvalóan meglehetősen csinos Dunapentele községen vezet keresztül, ahol a parasztok a megszokott módon terelgetik a kacsákat, hajtják a szekeret, láthatóan a legkevésbé sem zavartatva magukat az alig egy mérföldnyire folyó építkezésektől. Duna­pentele mégis el kellett szenvedje az építők erőszakos beavatkozásának következményeit: a sztálinvárosi közlekedési és építkezési tevékenység miatt vastag porfelhő és mocsok borítja.
3. Az út a falu végétől csupán néhány jardnyira elkanyarodik, s a sarkon túl szinte azonnal az új város lakónegyedének szélén találja magát az ember. Itt, egy negyed mérföldnyi területen, 20-30 hatalmas, különböző készültségi fokban lévő 5 emeletes lakótömb áll. Mind ugyanazon egyhangú formát követi, amely leginkább felfordított cipősdobozokra emlékeztet, az oldalain négyszögletes lyukakkal. Közöttük halad a mindenütt fellelhető Sztálin út, az épületeket pedig mértani pontossággal utcák választják el egymástól, a várakozásnak megfelelően Leninről, Rákosiról, Petőfiről, Bartókról s másokról elnevezve. A Sztálin út mentén a szakboltokból (úgymint fényképész, fodrász, illatszerbolt, sportszer­kereskedés) egyet-egyet találni, s a lakónegyed különböző pontjain – amint meg tudtam ítélni – volt még három fűszer-, két-két élelmiszer- és zöldségüzlet. Természetesen mind állami üzemeltetésű, s valamennyiben a Budapesten is látható árukat kapni, ugyanazokon az árakon. Ebben a környezetben azonban – porral fedve és összevisszaságban (mely jellemzőktől Sztálinvárosban úgy látszik nem lehet megszabadulni) – még kevésbé tűntek vonzónak. A lakónegyed peremén olyan létesítmények találhatók, mint a Béke étterem, valamint egy színháznak is alkalmas mozi. Úgy tudom, a folyóparton további éttermek és mozik is vannak. A Béke étterem a megszokott szegényes stílusban van berendezve, és – akárcsak sok lakás belső terében – a vezetékek és elektromos szerelvények itt is a falakon kívül meredeznek.
4. E terület leglehangolóbb jellemzői maguk az épületek. Befejezve egyikük sincs, jó néhányukról azonban látszik, hogy darab ideje már lakják őket. Még a Sztálin úton is – amely pedig a legelőrehaladottabb stádiumban van – a balkonokat csupán most helyezik fel a homlokzatokra, s minden épületen legalább fél tucat építőmunkást látni, amint a falakon, ajtók és ablakkeretek mentén lyukakat ütnek, hogy a logikus sorrendből valami­lyen okból kimaradt épületelemeket pótlólag felszerelhessék. A Sztálin úttól távolabb jóval nagyobb a kavarodás. Itt az épületek külső vakolását csupán a közelmúltban kezdték meg.

E munkát egy irdatlan állványzatról végzik, amely némiképp egy középkori ostromtoronyra emlékeztet, s kerekekre szerelve, egy sínpáron mozog az egész épület hosszában, keresztezve a házak közti utakat is. Ezen alkotmányon minden emelet magasságában egy-két vakoló­munkás áll, s buzgón igyekszik befedni a téglákat, amelyekről alig hihető, hogy kellően tartanának, olyan kevés a malter közöttük. Nem messze ezen vakolótorony mögött tapasz­taltam azt, amit városszerte ismételten sok helyütt láthatni, s aminek hol egy fal, hol egy tető esik áldozatául. Két munkás és egy munkásnő nagy lyukat ütnek egy frissen bevakolt épület felső emeleti homlokzati falába, azért, hogy vödrökben cementet húzhassanak fel s szállíthassanak bentebbre, s így egy korábban elmaradt munkát elvégezhessenek vagy valami félresikerültet helyrehozzanak.
5. Néhány épületen jóval komolyabb mulasztások kellett hogy történjenek, többet is láttunk ugyanis, ahol a tömbök egy-egy részén a függőleges 5-10 fokot is hibázik, vagy amelyen az ablakok beillesztése a derékszögtől a legváltozatosabb mértékben tér el. Mindez bizonyára a komoly talajsüllyedésnek tudható be, amelyről számos jelentést kaptunk, s melyek némelyike épületek teljes összeomlásáról is beszélt. A munkák közelebbi szemügyre vétele sok eldeformálódott ajtó- és ablakkeretet mutatott, sok hibás vakolatot, széles repedésekkel. Az üzletajtók rácsai sem illeszkednek a megfelelő vájatokba, és sok a súlyosan megrepedezett párkányzat és homlokzat is. A kilógó vezetékekkel és a hámló vakolattal a belső terek ugyanilyen vigasztalan képet mutattak, mindenfelé az általános romlás képe mutatkozik. Az a szomorú benyomás alakult ki bennünk, hogy mire az utolsó épületre felkerült a vakolat, az elsőről már le is hullott. Ráadásul ezek az épületek mély sárral és törmelékkel borított utcákon álltak, melyek még kövezetlenek voltak, s keskeny nyomtávú sínpárok szelték át meg át. Egy helyütt látni lehetett ugyan egy idős férfit, amint fűmagot vet, de a terület, ahol a magot szórta, láb- és szekérnyomokkal sűrűn összevissza volt szabdalva.
6. A lakónegyedtől délre fekvő ipari területek felé autózva sorra kerülgettük a sok lóvontatta szekeret (melyek – úgy tűnik – e 20. századi csodában a szállítóeszközök három­negyedét teszik ki), valamint egy szemetesautót (melynek nyitott platójából egy viszonylag rendezett formaruhájú férfi feje tűnt elő – talán a helyi közegészségügyi alkalmazott, az egyetlen, rendelkezésére álló járművel). A folyótól befelé az ipartelep mintegy mérföld mélységű, a szélessége is körülbelül ennyire tehető. Egy árkoktól szabdalt területen túl emelkedik a már felállított nagyolvasztó, valamint a fütőkemence szomszédságában az új ipari objektumok serege.

7. A városon keresztülvezető főút mentén karbantartóműhelyeket, illetve egy villanytele­pet találni. Az utóbbit egy emeletes épületben helyezték el, melyet a szénteleppel függesztett szállítószalag köt össze. A villanytelep két kéményének egyikéből felszálló füst arra utalt, hogy – az építkezés igényeit kielégítendő – már megkezdődött az áramtermelés. A terület középpontját a nagyolvasztó uralja a hozzá tartozó fütőkemencével, a porszűrő egységgel és egy, a nyersanyagok mozgatására szolgáló portáldaruval (ezen létesítmények már mind teljesen elkészültek). A portáldaru a nagyolvasztóval szomszédos raktártelep felett mozog, s úgy mondták, mivel mindkét irányban kibővíthető, egy második nagyolvasz­tó kiszolgálására is alkalmas. (Ennek felépítésére ugyancsak elegendő helyet hagytak.) A villanyteleptől a nagyolvasztóhoz vezető, nagy átmérőjű befúvó csővezeték, valamint a kemencéből a nagyolvasztóba irányuló magas vezetésű csőhálózat azonban még befejezet­len. Az öntőcsarnokban a tető, valamint az alsószinti öntőegységek még hasonlóképpen szerelés alatt állnak. A martinkemencék építése már megkezdődött, s ezeket a nagyolvasztóval egy, a terület egyik főútja felett átvezető magasvasút fogja összekötni. A martinkemen­cék építési munkálataiból úgy tűnik, hogy modern, kétszintes töltési rendszert alkalmaz­nak, igaz, a kemencék, valamint a formázó és öntecslehúzó üzem felállítására még nem került sor. Nem kezdték meg még a munkát a kikészítő- és hengerlőüzem építésénél sem, s nem látni még nyomát a kokszolóüzemnek sem, amelynek helye a nagyolvasztó mellett lenne.

8. Az ipari építkezések területét keskeny és normál nyomtávú vasutak szelik keresztül-kasul, ezek legtöbbje azonban csupán ideiglenes jellegűnek tűnik. A homok és kavics közúton érkezik a folyóparttól, ahol az uszályokat az ideiglenes kikötőben rakodják ki. A folyó mentén lejjebb található a szűrő- és szivattyú állomás, amelynek feladata, hogy a Duna vizét a fölötte épült városba továbbítsa. A végleges kikötő építése pedig a jelenlegitől északabbra folyik.
9. Az általam leírt ipari létesítmények azonosításához nyújtott segítségéért az acélipar technikai kérdéseiben járatos amerikai kollégát illeti köszönet. Sztálinvárosi személyes megfigyelései szerint valószínűtlen, hogy a nagyolvasztó befúvatására még ezen év vége előtt sor kerülne, de még ha ez meg is történne, – a kapcsolódó létesítmények eltérő készültségi foka miatt – csak részleges üzemeltetése volna lehetséges. Ugyanerre alapozva vélte úgy, hogy a martinkemencék sem lesznek alkalmasak a forró fém fogadására még legalább 6-9 hónapig. Egy olyan nagy területen, mint amekkorát ez a létesítmény elfoglal, néhány ezer ember is könnyen válik alig észrevehetővé. Különösen igaz ez akkor, ha a terület minden acre-ját berendezési egységek, csővezetékek, raktárak, félig kész épületek, illetve közönséges gödrök borítják. Mindenesetre bennem az a meggyőződés alakult ki, hogy a kelleténél jóval kevesebb munkaerő van itt, s hogy amerikai kollégám előrejelzése is optimistának mondha­tó.

10. Megkönnyebbülést jelentett számunkra, amikor a sztálinvárosi zűrzavart elhagyva, utunkat a békés vidéki tájban folytathattuk. Ismét dél felé autóztnk a kitűnő, ám manapság még kevéssé kihasznált s így csekély gazdasági jogosultságú főútvonalon. Néhány szekértől eltekintve az úton forgalommal gyakorlatilag nem találkoztunk, a Sztálinváros-Szekszárd közötti 60 mérföldes útszakaszon csupán 2-3 kicsiny és csendes falut érintettünk. Valójában ezen az útszakaszon valamirevaló épületeknek csak a katonai barakkok látszottak (amelye­ket most éppen a nyári hadgyakorlatról visszatérő alakulatok foglaltak el): ezek gyakorlati magyarázattal szolgáltak ennek, a Budapesttől nyílegyenesen a jugoszláv határ felé vezető útnak a valódi célját illetően is.
11. Közvetlenül Szekszárdtól északra az út irányt változtat, s Pécs, illetve a határ felé halad tovább, nekünk azonban, még mielőtt Pécset elértük volna, egy a hegyeken át vezető 40 mérföldes kitérőt kellett tennünk, hogy az engedélyezett zónán belül maradjunk. Itt már a szokásos magyar falusi úton haladtunk, bogárhátú, kátyúkkal sűrűn tarkított makadámon, melyen a karbantartás arra szorítkozik, hogy a talajt az útpadkáról az úttestre kaparják vissza. A kátyúk legrosszabb hatásait ez némiképp enyhíti, de az utazót egyben kellemetlen porfürdőre kárhoztatja.
12. Magát Komlót egy újonnan épült kis falu előzi meg. A kellemes elhelyezésű, önálló, kertes családi házak – úgy tűnik – egy korábbi fejlesztési program részei lehettek, abból az időből, amikor a komlói tervek még kevésbé voltak ambiciózusak, s az ütemterv kevésbé volt feszített. Ezek a házak, úgy látszik, most a tisztviselőknek s vezető mérnököknek adnak otthont, ugyanis a kommunista társadalomban a pozíció mindig világosan elkülöníthető kell legyen. A falun túl az ember útja egy keskeny völgyön át haladva egy másik, szélesebb völgybe vezet, odea, ahol most maga Komló épül. Mielőtt e pontot elértük volna, egy jólőrzött büntető-munkatábor s kicsit távolabb egy 20-30 fős, a szokásos csíkos kabátot és nadrágot viselő rabcsoport mellett haladtunk el. A rabok egy lakás- vagy irodaforma épületen dolgoztak. Annak ellenére, hogy másfél órányit autóztunk Komlón és környékén, ez volt az egyetlen, azonosíthatóan rabokból álló munkacsoport, amellyel találkoztunk. Úgy hírlik, hogy (legalábbis a legutóbbi időkig) jóval többen dolgoztak itt, de azt nem lehet tudni, hogy most föld alatti munkára fogták, az amnesztia következtében szabadon bocsá­tották vagy egyszerűen csak más munkára irányitották őket. Mivel legalább 6 munkatábori felügyelővel találkoztunk Komlón, nehéz azt hinni, hogy a látott csekély számú rab munká­ja indokolná az aránytalan adminisztratív költségeket, persze hacsak a magyar hatóságok nem így akarnak gondoskodni egy, a fegyelmezetlenség büntetésére figyelmeztető üdvös és mindig jelenlévő emlékeztetőről.
13. A völgy két oldalán, s feljebb is, a sztálinvárosihoz hasonló behemót lakótömbök építése folyik. De Komlóhoz képest Sztálinváros maga a paradicsom! Itt ugyanis sok épületbe már a tető befejezése, sőt az ajtók beillesztése előtt beköltöztek. Az anyaghiány itt még nyilvánvalóbb, ugyanis mindenfelé ésszerűtlen megoldásokat és késleltetett befejezést látni. Néhány épületen például csak a már ténylegesen lakott helyiségeken van ablak, míg a folyosókon, lépcsőházakban csupán a falban lévő lyuk jelzi a helyüket. Az épületek belsejét nem vettük szemügyre, így nem tudjuk megerősíteni azokat a híreket, miszerint az első lakótömbökben a kályhák füstjének elvezetésére szolgáló kémények, füstjáratok építése elmaradt volna. A saját tapasztalataink alapján azonban ez nem tűnik hihetetlennek! Az épületek közvetlen környezetében – noha néhány helyütt keskeny betonutakat is látni – többnyire kiásott föld és építőanyagok megdöbbentő összevisszaságát látni, s az építkezések forgalmát gyakran tengelyig sárba süllyedt teherautók és szekerek akadályozzák. A mi felületes megfigyelésünk tanúsága szerint is a munkaerőnek legalább egynegyedét katonai munkaszázadok alkották, s ezek egyenruhás legénységét segédmunkák végzésére alkalmaz­ták. A munkaerő fennmaradó részét az ifjúság adja, s magam az építési munkaerő átlagos életkorát 21-22 évre becsülném.
14. Körülbelül egyórai komlói tartózkodás után lettem figyelmes arra, hogy hiányérzetem van, s ekkor hirtelen rádöbbentem, hogy sehol sem látni szenet. A város megjelenését az új építkezések és a hozzájuk tartozó tevékenységek uralják, de az ultima ratióra, arra, ami mindezt igazolná, semmi sem utalt. Nem láttunk bányászokat, bár az aknák melletti fürdő- és öltözőhelyiségek a jelenlétükre utalnak. Láttunk ellenben öt aknát, ezek közül kettőt kötélpálya köt össze a völgy közepén épült, új, hatalmas szénosztályozó üzemmel. Láttunk egy óriási meddőhányót is, de ez úgy tűnik, hogy csak az aknák mélyítéséből származó kőzetekből áll. A völgy közepén látni egy nagy iparvágányrendszert is, amely a Pécsről jövő egyvágányú vasúti vonal kibővítése, s melynek néhány sínpárja az osztályozóhoz vezet. Úgy tűnt azonban, hogy a vonalak többségét csak építési anyagok szállítására használják. A sínpárok egyikén sem látni szénnel rakott szerelvényeket, amit pedig az ember a nagyvolu­menű bányászkodással társít, s a kötélpálya sem működött. Még furcsább, hogy láttunk egy teherautót, amint éppen szenet szállított az egyik aknához. Szenet Komlóra?! Minél tovább maradtunk Komlón, annál jobban gyötört bennünket a vágy, hogy szenet lássunk, s noha szürkületig egyre bővülő körökben autóztunk Komló körül, úgy kellett eljönnünk, hogy e kívánságunk teljességgel kielégítetlen maradt. Mi több, a városban és környékén tett kirán­dulást követően komoly kétségeink támadtak, hogy valóban azt a helyet látogattuk-e meg, amit a magyar propagandaorgánumn, a Hungarian Bulletin az év elején így írt le: “virágzó bányaváros, amely lakóinak a modern városi élet minden kényelmével szolgál.” A térkép alapos tanulmányozása azonban megnyugtató bizonysággal szolgált, hogy ahol voltunk, az nem lehetett más, mint Komló.
15. Mielőtt a fárasztó visszaútnak nekivágtunk volna, elhatároztuk, hogy megerősítjük magunkban a lelket egy, a – jobb szó híján nevezzük ennek – “vendéglőbe” teendő látogatással. Délután fél 6-kor az egyetlen fehérre meszelt helyiségben meglehetős számban találtunk munkásokat, akik láthatólag munkából jövet vagy odafelé menet tértek be ide. (Minden épületet és munkahelyet reflektor világít meg, hogy a munkát éjszaka is folytatni lehessen.) Mindenki a népszerű, olcsó vörösbort itta, szódavízzel hígítva. Jóllehet az egység hosszú italárlappal büszkélkedett, azt mondták, hogy csak a fröccs vagy a sör között választhatunk. Az utóbbi mellett döntöttünk, s hamarosan megértettük, miért nem vonzott ez senki mást. A szobában nem voltak székek vagy egyéb ülőhelyek, s a törzsvendégek – miközben száraz kolbászoskenyerüket majszolták – a faltól falig húzódó, mellmagasságú pultoknak támaszkodva folytatták suttogó társalgásukat. A képzeletbeli italok jegyzéke, valamint egy figyelmeztetés (mely szerint 18 éven aluliaknak tilos a helyiségben tartózkodni­uk) mellett a szoba egyetlen dekorációja egy nagy, kézzel festett plakát volt, amely – mivel a domináns szin rajta a vörös volt, s egy börtöncellában ülő valakit ábrázolt – azonnal felkeltette a figyelmünket. A felirata azonban csupán a következő volt: “így jár az, aki ellopja a nép poharát!” Mindent összevetve, a hely alkalmatlan volt arra, hogy a szívet-lelket felvidítsa, s így nem is igen időztünk el savanyú sörünk mellett.
16. Szerencsénkre holdvilágos éjszaka volt, olyannyira, hogy az autó fényszóróira sem volt szükség. Nem mi voltunk az egyetlenek, akik örültünk ennek azon az éjjelen, az út során ugyanis – ahogy egyik táblát a másik után magunk mögött hagytuk – parasztokat láttunk, amint a holdvilág adta lehetőségeket kihasználva, szántásbeli elmaradásukat próbálták bepótolni.
17. Amint az autóban ültem, s a nap folyamán látottakat gondoltam át, két benyomást találtam meghatározónak. Az első az emberi és anyagi erőforrások hihetetlen pazarlása, valamint a szörnyű alacsony hatékonyság, s mindez azzal az erőltetett ütemmel magyaráz­ható, amellyel a tervezők céljaikat szándékoznak elérni. A második: azok a megdöbbentő körülmények, amelyeknek az érintett emberek ki vannak téve. A magyarországi életszínvo­nalat, még a legmagasabbat sem lehet összevetni az egyesült királyságbelivel, a sztálinvárosi és a komlói azonban még magyar mérték szerint is jelenleg a mélypont! Az építkezések befejezése után az élet itt a legjobb esetben is csak szürke és kényelmetlen lehet, mint egy laktanyában. Az itteni épületeknek és közösségnek sosem lesz olyan vonzó szellemük, mint például Le Corbusier marseilles-i építményeinek. Ezenközben az életkörülmények itt a legalacsonyabb szinten mozognak, magam pedig azon tűnődtem, hogy ha a sztálinvárosi és komlói boldogtalan dolgozótömegek nem lennének olyan távol Budapesttől, a kormány bizonnyal jobban tudatában lenne az itteni gazdasági problémák várható következményei­nek, a fővárosra is kiterjedhető káros hatásának. Még ha félreértelmezem is a magyar vérmérsékletet ebben a tekintetben, nem állhatom meg, hogy azt gondoljam: legalábbis sajnálatos dolog, hogy ilyen messze vannak, így ugyanis a budapesti munkások és értelmisé­giek nem láthatják a saját szemükkel, hogy mennyire félrevezették őket e két hellyel kapcsolatban.

Épül Sztálinváros /1952 – diafilm

Felhasznált képek:
Sándor András – Sztálinváros
Intercisa Múzeum archívuma
József Attila Könyvtár

Dunaujvaros