Képes Sport – 1986. június 17.
Kettőnek sikerült
Négy elbukott, a többi…
A Dunaújváros-SZEOL mérkőzések, az NB II 1985-86-os bajnoki esztendejének talán legérdekesebb összecsapásai voltak. A két (végig az élvonalba pályázó) gárda egyaránt idegenben nyerte meg mérkőzését. A Kohász Szegeden, a SZEOL Dunaújvárosban nyert 2-1-re. Végül csak a Dunaújváros örülhetett a feljutásnak…
A gigantikus méretű világjáték, a Mundial árnyékában csak egy nagyon szűk (jobbára valamilyen fokon érdekelt) réteg figyelmétől kísérve ért véget az NB II-es bajnokság. Igaz, ennek a valaha oly szép napokat látott osztálynak a mérkőzései iránt egyébként is rohamosan csökken az érdeklődés, hovatovább az élvonalbeli összecsapásokra is lasszóval (vagy éppen Dacia autó ígéretével) kell fogni a közönséget, logikus és törvényszerű tehát, hogy egy lépcsővel lejjebb még inkább törődött közöny kíséri e nem éppen színvonalas játszadozást.
380 mérkőzést azonban mégsem lehet egy kézlegyintéssel elintézni, már csak azért sem, mert ha a széles közvéleményt jobbára hidegen is hagyják az NB II-ben történtek, egy-egy csapat életének mégiscsak ez a legfontosabb tétele; egy-egy város sportszerető közvéleménye az NB II-es labdarúgócsapaton érzékeli leginkább a fejlődés vagy a visszalépés fokozatait. Sok helyen, a második vonalban szereplő futballcsapat jelenti magát a minőségi sportot (Komló, Salgótarján, Nagykanizsa, Keszthely, Szekszárd, Vác és még sorolhatnánk), a helyi csapat hazai mérkőzései számítanak (kéthetente) sporteseménynek. A CSAPAT, örömet és bánatot hordoz magában, és ebből következően afféle harngulatformáló tényező. A kazincbarcikai vagy a soproni futballszurkolók a megmondhatói, milyen mélyen érinti őket a város csapatának kiesése, hiszen ennek következtében ősztől már csak területi bajnoki mérkőzésekre járhatnak (közel sem biztos, hogy akik az NB II-es találkozókra kijártak, azok leszurkolják majd forintjaikat a területi mérkőzésekre is…), ezzel szemben például a Debreceni Kinizsi búcsúja a csapat játékosain, vezetőin, s néhány törzsszurkolóján kívül nem rázott meg az ég világon senkit, hiszen a cívis városban úgyis a DMVSC jelenti a minőségi labdarúgást… Hasonló okokból nem sokan hullattak volna könnyeket a Ganz-MÁVAG vagy a Veszprém búcsúja esetén sem, hiszen ezek a csapatok nem igazán közönségvonzó együttesek, a fővárosban az NB I-es csapatok száma is egészségtelenül magas. Veszprémben pedig a Balaton közelsége olyan elszívó hatást gyakorol, hogy futballcsapat legyen a talpán, amely játékával, kora tavasztól késő őszig (vagyis a bajnokság meghatározó szakaszában) a pályára csalja az embereket…
Mindezek ellenére igazságtalanság lenne azt állítani, hogy önmagához képest (vagy a legközelebbi múlthoz viszonyítva) érdektelen mérkőzéssorozatot hagyott volna maga mögött a húsz csapat. A feszültségforrást mindvégig az biztosította, hogy a legfontosabb kérdésekre csak az utolsó kilencven percek adták meg a választ… A véghajráig lehetett izgulni, hogy a Dunaújváros mellett a további két pályázó közül (Eger, SZEOL-DELÉP) melyik folytatja majd a küzdelmeket az élvonalban, s hogy a már korábban elbúcsúzott Kazincbarcikának, Sopronnak, Debreceni Kinizsinek, ki lesz a negyedik útitársa. A feljutás, kiesés kérdésén kívül más rejtélye nincs ennek a bajnokságnak, hiszen itt a 3. helyezés jószerével ugyanannyit ér (természetesen erkölcsi és nem anyagi nézőpontból), mint a tizenhatodik! Sem az egyikkel, sem a másikkal nem nagyon lehet mit kezdeni; ez is, az is azt jelenti csupán, hogy az illető csapat egy esztendővel meghosszabbította NB II-es tagságát. A nagy kérdés: meddig lehet komoly összegű anyagiakkal támogatott cél, hogy egy klubnak NB II-es gárdája legyen? Mikor jelentkezik nyomatékosabban a klubvezetői és a szurkolói igény (hogy mást neemlítsünk, csak a második vonalban most már hovatovább törzsgárdatagságot kiérdemelt Salgótarján, Szekszárd, Szolnok, Hódmezővásárhely példáját …) miszerint kötelező érvényű elvárássá lép elő, hogy a csapat is lépjen végre a legjobbak közé… Ám amíg éppen a klubvezetők azok, akik úton-útfélen hangoztatják, hogy NB I-es csapat eltartására, menedzselésére a mai körülmények között lehetetlenség vállalkozniuk, addig a játékostól oktalanság elvárni, hogy önszántukból srófolják feljebb az igényeket. Amelyikükben közülük ég az egyéni becsvágy, az úgyis megtalálja a módját annak, hogy az NB I-ben futballozzon (az élvonalbeli csapatok tárt karokkal és üres szerződési blanketták tucatjával várják ma már a jelentkezőket…); akinek pedig ez nem a szíve vágya, annak nincs kellemesebb dolog annál, mint megfelelő (nem is kisösszegű) javadalmazás fejében, tulajdonképpen felelősség, minden különösebb elvárás nélkül játszogatni az NB II-ben.
Időnként és esetenként persze, bizonyos helyeken összejön egy sokat akaró, alkotnivágyó, becsvágytól teli társaság. Egy olyan csapat, amelynek tagjai a legkülönbözőbb okokból meg akarják mutatni magukat és tudásukat országnak, világnak, akik egy-egy jó sorozattal olyan lendületet kapnak, hogy egyszerűen nem lehet megállítani őket. Ilyen volt ebben a bajnokságban a Dunaújvárosi Kohász legénysége. Ez a csapat a rajtnál nem volt abban a tíz együttesben, amely egyáltalán szóba kerülhetett a feljutást illetően, olyannyira nem, hogy a tisztes helytállásnál, a bentmaradásnál (!) többre ők maguk sem számítottak. Nem lehetett szavuk, olyan, anyagilag lényegesen jobban ellátott gárdák mellett, mint a SZEOL-DÉLEP, az Eger, a Diósgyőr vagy a Nyíregyháza. Ám amíg ezek a gárdák a bajnokság első szakaszában vívták a maguk külön csatáját, addig a Kohász csak a megfelelő pozíció elfoglalására törekedett. A legutóbbi bajnokságban pontosan 50 százalékos teljesítményt elért 11. helyezés után a most befejeződött pontvadászat félidejében, már az 5. helyen állt a csapat, ám még ekkor sem sejtette semmi, hogy a nagy kiugrás küszöbén áll… 1986 tavasza aztán szinte páratlan sikersorozatot hozott. A Kohász sorra nyerte (idegenben is!) mérkőzéseit, s a mezőny általános elképedésétől kísérve egyszer csak az NB I-ben találta magát. A játékosból lett, fiatal edző, Kovács András remek munkát végzett. Elsősorban azzal nyert csatát, hogy nem bénította a feljutást feltétlen kötelezettségével játékosait, úrrá tudott lenni a dunaújvárosi futballra mindig is jellemző belső nehézségeken és a győzelmek közben olyan ütőképes csapatot formált, amely nem feltétlenül a kiesés biztos várományosa még az élvonalban sem.
A másik feljutó, az Eger esete merőben más, ők az NB I-ből kiesett és ebből következően, a feljutásra esélyes gárda státusát élvezték a teljes bajnokság során. Számukra szinte kötelező volt a visszajutás, amelyet jószerivel ugyanaz a csapat harcolt ki, amely esztendeje búcsút vett az élvonaltól. Egerben most az a nagy kérdés, hogy új edzővel (Csank János a visszajutás ellenére Békéscsabára szerződött, ő tudja, miért…) és nagy valószínűség szerint egy alaposan átszervezett csapattal meg tudják-e vetni a lábukat végre, huzamosabb időn át, a legjobbak között?
A DUNAÚJVÁROSI KOHÁSZ BAJNOKSÁGOT NYERT, NB I-BE JUTOTT CSAPATA
Álló sor, hátul, baról: Kiss Zsolt, Sági Csaba, Hobroth Ernő, Holló István, Ress József
Álló sor: Lengyel Ferenc, Csorba József, Lehota István, Boldoczki Sándor, Menyhárt Menyhért, Sztankó Miklós
Ülő sor: Krukk Béla, Kalmár Ferenc, Sulija Ottó gyúró, Kovács András vezetőedző, Andriska Vilmos pályaedző, Tatár János, Gróf András,
Első sor: Keller János, Miskovicz Bálint, Dupai János, Törő László, Németh Péter, Horváth Csaba
A többiek? Ők különböző kategóriákba sorolhatók. Lehetőségei, céljai, vágyai és játékosállománya alapján kudarc a SZEOL-DÉLÉP, a Diósgyőr, a Nyíregyháza szereplése (ennél a három gárdánál csak a felkerülés jelentett volna igazi eredményt); kiemelkedőt nyújtott a Keszthely és a fél idényben még szinte biztos kiesőnek nyilvánított Vác; megfelelőt a Salgótarján, a Baja, a Metripond, a Szekszárd és a Komló; elfogadhatót (mindenekelőtt a bentmaradás tényéért) a Szolnok és a Veszprém. Bentmaradása ellenére kudarc a Nagykanizsa szereplése. A kiesettekről már esett szó, ám talán paradox módon, a leglátványosabb bukás mégsem az övék, hanem a Ganz-MÁVAG-é! Ez a csapat az őszi idényt a 4. (!) helyen zárta, mindössze három ponttal lemaradva az akkori éllovas SZEOL-DÉLÉP-től. Aztán attól a pillanattól kezdve, hogy közismertté vált, miszerint edzőjük, Kisteleki István a Vasasban folytatja tréneri pályafutását, a csapat úgy pukkant szét, mint egy luftballon. Hónapokon át csak a vereség volt az útitársa, s a fellegjárásból (már az NB I-be jutásról álmodoztak…) pokoljárás lett. Sorsuk az utolsó fordulóban dőlt el… örültek, hogy bentmaradtak!
L. T. K.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
