Sándor András – Sztálinváros III.

A SZÉL

AZ ÚJ ÉPÜLETBEN, a “radar”-ban már szobája volt a vasöntőnek. Kint fújt a szél, a szobában izzott a vaskályha. A radar felett füstzászló lengett, mint harci lobogó, hirdette, hogy odabent térkép föle hajolva tervez a hadvezér.
A vasöntő a terveket tanulmányozta.
A stencillel sokszorosított iratköteg fedőlapján ez a titokzatos szó állt:
Gipromez.
Ez a szó rövidítés, teljes hosszúságában igy hangzik: Goszudarsztvennij insztyitut po projektirovaniju metallurgicseszkih zavodov”. Magyarul: Állami Intézet Kohászati Üzemek Tervezésére. A vasöntő egy percig elgondolkodott. “Gipromez”… Ha ez a Gipromez nem volna, ha az az ország nem volna, amely létrehozta többek között a Gipromezt is, ha az a nép nem volna, amely megteremtette ezt az országot, ha az a párt nem volna, amely győzelemre vitte a szocialista forradalmat, ha a Bolsevik Pártnak és a Szovjetország népeinek nem lettek volna olyan vezérei, mint Lenin, olyanok mint Sztálin – most, íme ez a sáros pusztaság, éppen olyan sáros pusztaság maradna, mint évezredek óta mostanáig. Került volna-e minálunk mérnök, aki az egészet megtervezze és hol vannak még a technikának azok a művészei, akik a 10.000 részlettervet az elsőtől az utolsóig elkészítenék?
A vasöntő megállapította, hogy az úri világ szakemberei sohasem tudtak volna ilyen gondos, szép tervet készíteni.
Az asztalon ott feküdt a pentelei plató térképe. Felülről lefelé kék csík kanyarog: ez a Duna. Alul, tehát délre, sorakozik a Vasmű rengeteg műhelye, a nagyolvasztótól a mechanikai javítóműhelyig, az erőmű, a vasútvonalak látszólag kusza gombolyagja. Fent, azaz északon terül el a város. Hosszan nyúlik el a Duna partján, majdnem a faluig. Vajjon a puszta véletlen műve-e, hogy délre került a gyár és északra a város? A vasöntő jól tudta, hogy nem. Nem hiába szocialista város lesz ez a város. Eszébe jutottak kormos, füstös budapesti külvárosok, amelyekben gyermekségét töltötte, melyeket benőtt a szomorú szürkeség, a gyári műhelyek minden szennye, piszka. Ez a város egy cseppet sem fog hasonlítani a régi gyárvárosokhoz.
A térképen nyíl mutatott északnyugatról délkeletre. A nyíl mellett ezt olvasta a vasöntő: “uralkodó szélirány”. Lám, a szovjetemberek gondoskodása! Ha délen terülne el a város, a szél az év nagy részében odahordaná a gyárból a piszkot, a füstöt, a gázokat, a rossz szagokat. így ellenben a várost nem fenyegeti ez a veszély.
Ámde mi történik, ha megfordul a szél? Mert ilven is előfordul, ha nem is nagyon gyakran.
A szovjet tervezőknek erre az esetre is volt gondjuk.
A vasöntő keze zöld sávon simított végig, amely a térkép közepe táján virított. Ez az erdősáv amely elválasztja a gyárat a várostól. 800 méter, hellyel egy kilométer széles ez az erdősáv, ez a zöld őrség, amely felfogja a gázt, a füstöt, a rossz levegőt és a város félé csak színtiszta oxigénjét leheli.
A város alatt, szemben a faluval terül el az erdős, mocsaras, elvadult sziget. Itt akkor még szúnyoglárvák és vízisiklók tanyáztak. A sziget valójában már félsziget volt. mert a falutól északra összenőtt a parttal, a faluból pedig még egy töltés is vezetett a szigetre. A felső szigetvég és a töltés között így tó keletkezett, mely igen gazdag halakban, de mindamellett mocsarasodik és gazdag szúnyogtermő hely, a fölötte levő dombon épült Oncsa-házak lakóinak nem nagy örömére. A töltés és az alsó szigetvég között pedig igen nagy öblöt alkot a folyam, és a terv ezt az öblöt szemelte ki az ország legnagyobb kikötőjének felépítésére. Drótkötélpálya vezet majd a kikötőből a gyárba és a magasban csillék szállítják az anyagot. Emellett vasútvonal is épül biztosításképpen, ha a kötélpályán üzemzavar állna be. A szigetre helyezte a terv a városi vízműveket is.

Épül a híd is…

A szigeti töltés előtt, a falu végén, ahol a domb alján bekanyarodik az út a faluba, munka folyt. “Százlábú” hidat készültek építeni a mohácsi út számára, amelv itt vezetett volna el. A vasöntő, amikor ujja ideért a térképen, gyorsan feljegyzett valamit a maga elé tett papirosra. Följegyezte, hogy a “százlábú” híd munkálatait abba kell hagyni, mert most már. hogy ide tervezték a szocialista várost és a Vasművet, a mohácsi út is másfelé fog vezetni és a “százlábú” helyén vasúti töltés lesz, amely egyenesen a szigetre visz, a kikötőbe. Azt a helyet azért manapság is úgy hívják, hogy a “százlábú”. Talán az új városnak egy kerülete lesz és az unokák is ezen a néven emlegetik majd.
Arról a hídról, amely valójában sohasem készült el…
A mohácsi út… A vasöntő ujja merész ívet írt le Rácalmástól addig a pontig, amely szemben van a Duna vecsei kanyarjával. Itt lesz az új betonút, megkerüli a várost. Azután ujja visszasiklott Rácalmásra és onnan le, a falu mellett a tervezett városszélig, majd tovább, egyenesen be a gyárba. Ez lesz a város főútja. Szélesebb, mint Budapesten a Sztálin-út. A város alsó végétől az erdősávon át vezet az út tovább, a gyárig. Külön utat kapnak a gépkocsik, a kerékpárosok és a gyalogosok. Igaz, hogy közben el kell hordani egy-két dombot. De akadály-e ez a tervező és alkotó ember előtt?
Az íróasztal fölött, a falon kifeszítve Magyarország térképe. A vasöntő most a térkép elé lépett, figyelmesen nézegette. Megkereste Baranyában, Pécstől északra Komlót. Itt bányásszák azt a szenet, amelyből készül majd az első magyar kohó-koksz, – azt a szenet, amely a vasmű kohóit fogja fűteni. Hogyan jut el a szén Pentelére? A paksi vasútvonal harmadrendű vonal. A terv a szén útjáról is gondoskodik: megépítik a a Komló-Pentele vonalat és elsőrendűsítik a Pusztaszabolcs – Paks vasútvonalat.
Utak, vasutak, műhelyek, házak…

Folytatás hamarosan!