Dunaújvárosi Hírlap – 1976. november 09.

Ahol a lapot szedik és tördelik!

Fejezetek a 25 éves dunaújvárosi nyomda történetéből

A lap, amit kezében tart az olvasó, kollektív munka terméke. Egyik napról a másikra él, amíg élteti az aktualitás.
Vannak, akik írják, szerkesztik, lapzártát csinálnak. A cikkek a nyomdába kerülnek. Gépszedők öntik ólomba a betűket. Kéziszedők “szabják” a kész szedést hasábokra, oldalakra tördelik. Korrektor vadászik a sajtóhibákra… Hétfőn és csütörtökön megindulnak a fehérvári nyomda gépei, és ontják ezrével a Dunaújvárosi Hírlapot.

Újságárus a város főútján /1958
fotó: MTI/Fényes Tamás

Ahol a lapot szedik és tördelik, a dunaújvárosi nyomda az idén 25 éves.
Sokszínű, érdekes története szorosan összefüggött az épülő vasmű és város történetével, tükrözte kicsinyben mindig az itteni gondokat és eredményeket, mindazt, amire az egykori városépítők jogosan lehetnek büszkék.

1.

A nyomda a Budapest és Környéke Nyomdaipari Egyesülés Dunapentelei Nyomdájaként 1951. októberében kezdte meg működését az Építők útja 2. szám alatti, bevakolatlan lakóépület erre a célra átalakított két 3 szobás lakásában.
Egyik konyhából papírraktár, másikból mosdó lett. A két nagy szobát egybevéve alakították ki a géptermet. A kis szoba lett a kéziszedőké, a másikba a szedőgép került. A belülről is vakolatlan, gyéren megvilágított nyomda igen lehangoló képet mutatott. Tovább fokozták ezt a kimustrált, ütött-kopott nyomdagépek, amelyeket úgy szedtek össze az államosított váci Kapisztrán Nyomdától az Akadémiai Nyomdán át az Általános Nyomdáig, a legkülönfélébb helyekről.
A nyomda első dolgozói – hatan -, szállás és lakás híján a gépek mellett, ebben a sivár környezetben húzták meg magukat. Fekhelyül szalmát szórtak le a fal mellé, pokróccal letakarták, és az építkezésekről odahordott téglával bástyázták körül. Hideg, esős volt az ősz, és némi izgalmat okozott kályhák hiánya. Mire a harapós tél beköszöntött, megérkeztek a kályhák is. Sok bosszúságot, kellemetlenséget okoztak az erősen elszaporodott egerek, amelyek ellen városszerte valóságos irtóhadjáratot kellett folytatni.
Javult a helyzet, amikor a nyomda részére a Május 1. utcában szállás céljára kiutaltak egy kétszobás lakást.
Az első negyedév alatt három igazgató adta át egymásnak a kilincset. Ardeleán Jánost pár hét múlva Zsindely János váltotta fel. Utóda dr. Somlai József lett.
A kicsiny, de jelentős szerepet játszó vállalat önállósága nem minden tekintetben felelt meg a helyi igényeknek és elvárásoknak. Ezért a Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága 1952. március 19-én Sztálinvárosi Nyomda Vállalat néven tanácsi vállalattá szervezte át.
A nyomdának akkor 10 gépe volt: egy Typograph szedőgép (ma már csak múzeumban látható), három Wörner típusú gyorssajtó, egy Róna-Express gyorssajtó, két KOBOLD, automata nyomógép, két HUNGÁRIA és egy DUX tégelysajtó.
1951 végén a nyomdát egy nehezen fűthető barakkba telepítették át, oda, ahol a Szórád Márton úton lévő számítóközpont udvara van. A dolgozók vagy fagyoskodtak, vagy füstölődtek, esetenként esernyők alatt végezték munkájukat, mert beázott a barakk.
Egyáltalán nem volt vonzó munkahely, a dolgozók jöttek és továbbálltak. Közülük csak hatan “állták a sarat”. Szó szerint, mert a nyomdát csak gumicsizmában lehetett megközelíteni. Érdemes név szerint megemlíteni őket: Szentes Frigyes, Csalló Gábor, Bergmann Jenő, Kiss György, Petrovics György és Molnár Istvánné. A mostoha körülmények ellenére eredményes, jó munkát végeztek, szaktudásukkal, leleményességükkel gyakran oldottak meg lehetetlennek látszó feladatokat.

2.

Gerő Ernő javasolta, hogy a sztálinvárosi építőknek újságot kell biztosítani. Meg is lett a lap, a Sztálin Vasmű építője. Főszerkesztője Fürjes János, szerkesztője Hiller István volt.

Dunai Vasmű Építője

A dolgozók a szálláson nem tudták kipihenni magukat. Nagy volt a zsúfoltság. Egy kétszobás lakásban 8-an, 9-en laktak férfi- és női szálláson, a vezetékes rádió dobozaiból pedig állandóan áradt a zene. Sokan a hétvégeken hazamenekültek. Bevett szokásként egy darabig a nyomdában minden szombat szabad szombat volt.
1952-től Gabányi György lett a nyomda igazgatója; mozgékony, sokoldalú, régi nyomdai szakember. Nehéz örökséget vett át. Akadozott a papírellátás, gyakori volt az áramkimaradás, és a vállalatnak nem volt pénze. A bank csak a munkabéreket előlegezte meg. A krónikus pénzzavarnak az volt az oka, hogy a legnagyobb megrendelők, a Sztálin Vasmű és a Sztálin Vasmű Gépgyára bankszámláin sem volt fedezet.

Az új igazgató problémáival a tanácselnökhöz fordult. Berecz Bertalan intézkedett. A Helyiipari Minisztérium nemcsak a nyomdagépek kijavításáról gondoskodott, hanem kiegészítette a vállalat hiányos matricakészletét is. A nyomda dolgozói három telet vészeltek át a barakkban. 1954. május 15-re elkészült az új nyomdaépület. Ott emelkedett, túl a Szórád Márton úti barakkokon. Akkor még álltak a szűrőállomás barakkjai is, és a Tüzéptelepre még bejártak a tehervonatok. A Táncsics Mihály úti épületek még csak a tervezés stádiumában voltak. A nyomda mellett két mozdonyt helyeztek üzembe, böfögve szolgáltatták a gőzt a központi fűtéshez. Odébb alkalmi futballpályán kergették a labdát a nyomda és a Patyolat Vállalat dolgozói.

Ahol Sztálinváros fűtését “gyártják”

A nyomda 32 dolgozója otthonosan mozgott az új épületben. A budapesti Rovó Aladár-féle nyomdából leszerelt használhatóbb, termelékenyebb gépeken jobban ment a munka. “A gépek leszerelése és beállítása terüetén kiemelkedően jó munkát végeztek Janka, Becker, Varsányi és Szentes elvtárak. Az új nyomda beindításában Petrovics Györgynek oroszlánrésze volt. Éjt nappallá téve dolgozott, törte a fejet, végzett fizikai és szellemi munkát is.” – olvashatjuk a régi iratokról.
Gabányi György a termelési értekezletek sajátos módszerét vezette be. A havonta tartott munkaértekezletek hegedűszóval, csasztuskával, verssel, jelenettel kezdődtek. A verset esetenként a szerző szavalta, a csasztuskát 2-3 nődolgozó énekelte. A kultúrműsort kül- és belpolitikai tájékoztató követte, csak ezután tértek rá a vállalati gondokra, eredményekre és feladatokra.
Igyekezett versenyszellemet kialakítani és az újítási mozgalmat kiszélesíteni. győztesek 50, 30 és 20 forintot kaptak, az első helyezett vándorzászlót is. Hasonló volt a jutalmazás az újítások esetében is. Egy alkalommal a benyújtott 24 javaslatból 8-at fogadtak el. A kifizetett újítási díj összesen 260 forintot tett ki. Mégis nagy volt a lelkesedés a dolgozók között. Ez a lelkesedés a későbbiek folyamán is jellemezte a nyomda dolgozóit.
A párt- és szakszervezeti munka évről évre egyenletesen fejlődött. Szabad Nép baráti kör úgyszólván csak itt működött. 1954-ben a nyomda dolgozói közül 50 volt szakszervezeti tag. Egy jegyzőkönyv szerint “Három most van agitáció alatt.”

A nyomda négyszer volt Élüzem. E mögött a mondat mögött igen sok munka, gond, erőfeszítés és eredmény áll. És helytállás, meg bátorság. 1956-ban a nyomdászok nem egy esetben megtagadták az uszító, elveikkel ellentétes kéziratok kinyomtatását.
1959. július 1-től a nyomda két műszakra állt át. Termelési értéke több mint kétszeresére emelkedett a korábbinak. Új dolgozók, főleg lányok, asszonyok kerültek a nyomdába. Dolgoztak, tanultak, jó közösséggé formálódtak a szocialista brigádmozgalomban.
1960 októberétől Szinovszky Sándor lett a nyomda igazgatója. 1965. január 1-ig, amikor a vállalatot a Fejér megyei Nyomdaipari Vállalattal vonták össze, a továbbiakban mint annak dunaújvárosi telepe Abinéri Lajos vezetésével működik. Az összevonás az összehangolt, hatékonyabb fejlesztés, jövedelmezőbb, gazdálkodás kedvezőbb feltételeit teremtette meg. Azóta sikerült a nyomda gépparkjának 90%-át korszerű, termelékenyebb gépekkel felváltani.

Egy kis üzem életéből Fejlesztési gondok, összeforrott kollektíva a dunaújvárosi nyomdában Vidéki viszonylatban közepes méretű a város nyomdája, hivatalos nevén a Fejér megyei Nyomdaipari Vállalat dunaújvárosi telepe – évi 500 tonnás termelésével igen számottevő része a vállalat székesfehérvári központjának. 1965 előtt igen gyengén felszerelt, elavult gépparkú és felszereltségű kis üzem volt ez. 1965 – a fehérvári nyomdával való egyesülés – óta egyre több módjuk nyílik gépparkjuk felújítására, üzemük korszerűsítésére. A gépek… A gépek, amelyek amolyan “uraságokról levetett” gépek voltak, akár a szedőgépekre, akár a nyomtatást végző sajtókra gondolunk, 1965 óta nem túlságosan gyors ütemben, de mégis cserélődnek. Ahogyan a telepvezető, Abinéri Lajos mondja, nem volt év fejlesztés nélkül. – Apróbb dolgokról nem beszélve. 1969-ben és 1970-ben beszereztünk egy-egy Grafopress gépet, ugyancsak 1970-ben egy vágógépet, s három szovjet gyártmányú N-12 es szedőgépet, amelyek jóval korszerűbbek a kiselejtezett régieknél. Egyáltalában: a múlt évben mintha meggyorsult volna a géppark felújítása: most a napokban állítunk be három NDK gyártmányú gyorssajtót, továbbá két Grafopress tégelysajtót, előzők ötvenszer hetven centiméter, utóbbiak 24×30 cm-es méretű nyomást tesznek lehetővé, óránként háromezer példányos sebességgel. Megérkeznek az új gépek Ha már a szedő- és nyomógépekről esik szó, meg kell kérdeznünk: tulajdonképpen milyen nyomtatványok készülnek ebben a nyomdában? – Úgynevezett vegyes profilú üzem ez. A Dunaújvárosi Hírlap szedési és tördelési munkáin kívül legnagyobbrészt kereskedelmi és ügyviteli nyomtatványokat gyártunk, de egyéb időszakos lapok, folyóiratok, meghívók, névjegyek, plakátok, aprónyomtatványok is készülnek itt. Javuló gépparkunk kapacitásunkat is növelni fogja, még körülbelül 3-4 milliós rekonstrukcióra van szükségünk, ez előreláthatólag 1975-ig fokozatosan megvalósul. Ezzel párhuzamosan korszerűvé kell tennünk szociális létesítményeinket is – ezen a téren nem nagyon dicsekedhetünk -, fürdő, öltöző, étkező helyiségeink egyáltalában nem korszerűek. Ez természetesen az épület alkalmasságának vagy alkalmatlanságának kérdését veti fel, s a telepvezető szerint, ha lesz rá pénzkeret, feltétlenül szükség lesz az épület bővítésére is. …és akik a gépeken dolgoznak Tanulókkal együtt mindössze százharminc ember dolgozik itt, s talán a kis létszámnak is tulajdonítható, hogy egyetlen nagy családnak tűnik ez a kollektíva. A kis létszám kis volta azonban nem elegendő ok erre, egyéb is kell hozzá. Jó bérpolitika, jó káderpolitika és – nem utolsósorban – helyes politikai munka Csiky Imre párttitkár adatokkal támasztja alá azt az ösztönző bérpolitikát, ami a kollektíva összeforrottságán túl a bérfeszültségeknek gátat vet, másrészt a törzsgárda kialakulásában is igen hathatós segítséget nyújt. – Az anyasági segély-időből visszatérő nők semmmiképpen nem szenvednek bérhátrányt, rövid várakozási idő után, amikor már újra belejöttek a munkába, béremelést kapnak, nem maradnak el azok mögött, akik időközben előbbre léptek. Három szocialista brigádunk van, és pillanatnyilag öt brigád pályázik erre a címre. A brigádmozgalomnak köszönhetjük, hogy a belső társadalmi munka – az üzemi csinosítások, festések és így tovább – minden nehézség nélkül folyik. Visszatérve a bérezésre: ki kellett alakítanunk a törzsgárdát, és ennek egyik eszköze megint csak bérpolitikai eszköz volt. Tíz év után tíz, tizenöt év után tizenöt, húsz év után húsz százalékos törzsgárda bérpótlékot kapnak a nyugdíj előtt álló dolgozóink, ha fizetésük nem haladja meg a kétezer forintot. A kereset növekedésével ez a százalékos pótlék némileg csökken, de még háromezer forint felett is négy, hét és tíz százalékos a pótlék. Ez a kezdeményezés az egész nyomdaiparban egyedülálló, s bizonyára ez is hozzájárult ahhoz, hogy a telep termelési értéke az 1969-es 13 millióról 1970-re 15,6 millióra szökött, s 1971-es tervük már 18 millió – alapos megfontolás és tervezés után. És az utánpótlás? A telepvezető szerint ebben a szakmában is érezhető az elnőiesedés. – A nyomdaipari tanulók nagyobb része leány, s ez a nagyobb rész egyáltalában nem jelent nagy abszolút számot: kevés gyerek jelentkezik nyomdásznak, utánpótlási gondjaink vannak. Jövő ősszel – a jövőre gondolva – tíz gépmester és tíz kéziszedő tanulót kellene beiskolázni, s kérdés, hogy sikerülni fog-e? Felnőtt dolgozóink szakképzettsége megfelelő, pillanatnyilag elegendő is, most csak gépmester-szakmunkásban van hiányunk, ezt azonban saját erőből pótolni tudjuk. Ami azonban a jövőt illeti – a MÜM és az intenzív pályaválasztási tanácsadás segítségére kell számítanunk, ha nem akarjuk, hogy kiöregedjék telepünk szakmunkás gárdája. A szakmai utánpótlás minden üzemben gond, gond itt is. Ahogyan azonban egyéb gondjaikat is megoldották, bizonyára ezt is megnyugtatóan meg fogják oldani. Kis üzem ez a város nagy és mammut-üzemei között, de nem elhanyagolható fontosságú. Nem, ne vakítson el a sovinizmus, nem a gyomai Kner-nyomdában jártunk. Egy azonban biztos: a dunaújvárosi nyomdának országszerte becsülete, sőt, már híre is van a szakmában. K. D. Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1971. február 12.

1960 októberétől Szinovszky Sándor lett a nyomda igazgatója. 1965. január 1-ig, amikor a vállalatot a Fejér megyei Nyomdaipari Vállalattal vonták össze, a továbbiakban mint annak dunaújvárosi telepe Abinéri Lajos vezetésével működik. Az összevonás az összehangolt, hatékonyabb fejlesztés, jövedelmezőbb, gazdálkodás kedvezőbb feltételeit teremtette meg. Azóta sikerült a nyomda gépparkjának 90%-át korszerű, termelékenyebb gépekkel felváltani.

Új gépek a nyomdában Darabonként csaknem 1 millió forintba kerültek a képen látható, Viktória típusú, automata magasnyomású gépek, amelyeket a közelmúltban vásárolt a dunaújvárosi nyomda. Az új gépek a legigényesebb kivitelezésű nyomtatványokból is elkészítenek 3500-4000 darabot egy óra alatt, ami a régi berendezések teljestményének éppen a négyszerese. A termelékenység mellett az új gépek másik nagy előnye az, hogy megkíméli kezelőiket – akik kivétel nélkül női dolgozók -, az ivek kézi berakásától. Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1973. február 16.

A szocialista brigádmozgalomban igen szép eredmények születtek. Háromszoros aranykoszorús szocialista brigád címet ért el a “Misztótfalusi” és a “Tyereskova” brigád. Kétszeres aranykoszorús brigád lett a “Komarov”. További szocialista brigádok, a “Zrínyi” és az “Április 4.” igyekeznek a többiekhez felzárkózni.
A nyomda dolgozói mindig tívesen vállaltak és végeztek társadalmi munkát, akár az óvodákról, akár az úttörőiről, a múzeumról vagy a munkásőrségről volt szó.
A 25. évfordulón megérdemlik, hogy a lap, amely kezemunkájuk nyomán születik, és kerül hetenként kétszer a dolgozók, az olvasók kezébe, róluk is írjon.
Róluk, dunaújvárosi nyomdászokról, akik negyedszázadon keresztül igyekeztek megőrizni és továbbfejleszteni a magyar tipográfia harcos múltjának lelkesítő hagományait. Róluk, akik a betük világában, dübörgő gépek között, nap mint nap végzett tudatos munkájukkal azon fáradoznak, hogy elősegítsék immár 55 ezer lakost számláló városuk és a nagobb közösség, Fejér megye további fejlődését.

Dr. Hetényi István

A nyomdánk története 1951-1984

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.