Budapest – 1978. szeptember
URBANIZÁLÓDÓ ORSZÁG
Tamás Ervin
DUNAÚJVÁROS
“Az ország első szocialista városa az elmúlt negyedszázad alatt bebizonyította létjogosultságát, a tájban betöltött szerepköre alapján 1971-ben a kormány a vidéki városok harmadik hierarchikus fokozatába, a részleges felsőfokú központok közé sorolta… Amellett, hogy az ország egyik legjelentősebb nehézipari bázisa, számos kisebb-nagyobb vonzáskörzetre kiterjedő, magasabb szerepkört tölt be.”
(A Központi Statisztikai Hivatal Fejér megyei Igazgatóságának a városról szóló 1976-os kiadványa.)
Somogyi József: Kohász (helyesen: Martinász – szerk.)
“Húsz évvel ezelőtt, amikor hozzákezdtek az új vaskohászati kombinát s a hozzá tartozó város építéséhez, Dunapentele az ország érdeklődésének középpontjába került. Szenzáció volt: az újságok naponta hírt adtak az építkezésről. A közvélemény név szerint ismerhette a legjobb építőket: a filmhíradókban premier planban mosolyogtak a közönségre.
Az ország által dajkált új település szimbólummá nőtt, Sztálinvárosnak keresztelték el. Aztán jött egy időszak, amikor az újságok elfelejtkezni látszottak róla. Ekkor volt, hogy Dunaújvárosnak keresztelték át. A pozitív szimbólumból sokak szemében antiszimbólum lett. Akárcsak a metró, amely ma már nem szimbólum és nem antiszimbólum, hanem közlekedési eszköz. Utazunk rajta, mégpedig kitűnően.
Ezt az utat járta meg Dunaújváros is. Manapság nem hallunk róla sem többet, sem kevesebbet, mint a többi új ipari városról. A társadalom egyik teljesítménye, de nem szenzációja többé: beolvadt az ország gazdasági életébe. A kialakuló, forrongó településből pedig nagykorú város lett. Húszéves.”
(Havák Katalin: Dunaújváros a nagykorúság útján — Élet és Irodalom, 1970. június 27.)
“Aki arra vállalkozik, hogy a szocialista város fogalmának forrásvidékét bejárja, és iparkodik szerény lehetőségei szerint e fogalom tartalmának tisztázásához hozzájárulni, egy idő után különös tapasztalatra tesz szert. Dunaújvárost nem lehet a brosúrák eszközeivel megismerni és megközelíteni, ebben a városban sem a városi tanács, sem a vasmű vezetői nem azzal kezdik a tájékoztatást, hogy papírtömeget nyomnak az érdeklődő kezébe, hanem barátságosan karon fogják, és kiviszik a színhelyre. Az irattárak még őrzik néhány példányát annak a brosúrának, amely “Szakszervezeti Ismeretterjesztő Előadások” címmel jelent meg anno dacumál, s olyan létesítményeket magasztalt az egekig, amelyek még el sem készültek. Ezek a munkáscsalogató mézesmadzag-brosúrák az irattárba kerültek, újabb kiadásukkal pedig nemigen lehet találkozni. Jó pár évvel ezelőtt az éppen elkészült Hideghengerműben nehéz helyzet alakult ki. Egy rövid újsághír nyomán eljutottam Dunaújvárosba, hogy riportot írjak a Hideghengermű meleg napjairól. Tapasztalataim alapján azt vártam, hogy a kapun belül nyomban elkezdődik az újságírókkal szokásos hintáztatás, de Borovszky Ambrus vezérigazgató bejelentés nélkül is azonnal fogadott, meghallgatta kérésemet, azután fejébe csapta a fejvédő kobakot, egyet a kezembe nyomott, és indított:
– Ha a Hideghengerműre kíváncsi, gyerünk a Hideghengerműbe, így kaptam az első leckét abból, hogy a szocialista városnak sok más, egyéni jellemvonása mellett van egy egészen különös tulajdonsága. A szocialista város – nyílt város.”
(Baráti Géza: Szocialista város – Magyar Nemzet, 1975. május 18.)
“- Igen, sokan mondják, hogy Dunaújvárosnak nincsenek hagyományai, de ez akkor lenne igaz, ha úgy fogalmaznánk, hogy csak negyedszázados hagyományai vannak. Akik az ötvenes években, fiatalon kerültek ide, és benépesítették a barakktáborokat, sokszor embertelenül nehéz körülmények között ásták ki a város alapjait, joggal érzik, hogy hagyományt is teremtettek. A termelésben évente több, mint egymillió tonna acélt, 25 ezer tonna szalmacellulózt, 1500 tonna fésűsfonalat, 300 ezer öltönyt, 760 ezer ébresztőórát és még ezernyi más terméket készítenek, azaz ipari kultúrát teremtettek…”
(Interjú Sófalvi István tanácselnökkel – Népszabadság, 1978. április 20.)
Apám, anyósom mesél a városról. Az utóbbi egykori újságcímekre emlékezik, az előbbi nyitott tenyerében keresi a hajdani ásó nyomát. Mindketten elfogultak. A keserű kiábrándultság keveredik a nosztalgiával, hol az akkori elvakultság mérgét zúdítják a városra, hol fiatalságuk nyomára szeretnének rálelni benne.
A Lenin tér
A lakásokból nemrég önálló épületbe költözött Intercisa Múzeum termeiben sétálok. Fehér köpenyében lépésről lépésre kísér a múzeum munkatársa. Vár, míg bámészkodom, ahogy azonban a tablótól vagy vitrintől elfordulok, beszélni kezd a rég- és közelmúltról. Dunaújváros történelmében ugyanis ezek a legfontosabb időszakok. A rómaiak kultúrája és az 50-es évek nagy beruházásai békében megférnek egymás mellett a múzeumban is: Intercisa és környéke, valamint Dunapentele, Sztálinváros és Dunaújváros. Régészeti leletek a régmúlt kultúrájáról – büszke lehet rájuk a város, mert a rómaiak ismerték az üveget, az ólomcsövet, készítettek szobrokat és ékszereket, kincseket hagytak hát Dunaújvárosra, hogy a másik hőskorszak, a vasmű és a település építése – a dózerek segítségével – a föld mélyéből előhozza őket.
A tablókon számok: 1784-ben Pentelének 1802 lakosa volt, 1850-ben 2939 lelket számlált a falu, s 1930-ban sem többet 3942-nél. Ma csaknem 60 ezren lakják a várost. Hogy mennyire a véletlen mutatott ujjal erre a vidékre, tanúsítja egy megsárgult okirat 1949-ből, amely azt sorolja, hogy mely települések jöhetnek számításba a vasmű építésénél: Dömös, Győr, Nagymaros, Vác, Dunaföldvár, Mohács, Sióagárd…
– Összesen kilencen voltak előttünk – mosolyodik el tárlat vezetőm. – Később a szakértők hat helyen folytattak vizsgálatot: Mohácson, Nagymaroson, Tát és Vác környékén, Sióagárdon, valamint Dunaföldváron. A komlói bánya szűkítette a kört Mohácsra és Sióagárdra: ezek voltak hozzá legközelebb. Az utolsó pillanatokig Mohács volt a legesélyesebb, a politikai légkör azonban változtatott a terveken: a gazdasági érvek helyett a politikaiak győztek… Igaz, még akkor is inkább Sióagárd jött számításba, csakhogy az előkészítő munka itt soknak bizonyult, s rátaláltak a 4 ezer lelkes falura, Dunapentelére – a község határában nem 6, hanem csak 3,5 millió köbméter földet kellett a talajegyengetéshez megmozgatni…
Ismét a számok: 1950-ben megjelenik az első 300 munkás: kubikos, kőműves, ács. Eltelik egy esztendő és már 15 ezren dolgoznak az építkezésen. A vasműben 1951. november 7-én vasat csapolnak.
A hajóállomás (helyesen: A Vasmű kikötője – szerk)
“1950. április 28-án érkeztem Dunapentelére, szakadó esőben. Érkezésem után a Jancski-féle vendéglőben arról érdeklődtem, hogy itt a területen vannak-e mérnöki előmunkálatokra valló karókitűzések. Az egyik ember, Trillovics Lajos pentelei lakos nagyon kedves volt hozzám, érdeklődött jövetelem céljáról. Közben pár fröccsel kínáltam meg a kocsmában levő embereket, és Trillovics felajánlotta, hogy ő nekem rögtön szállást keres, ő emlékszik arra is, hogy látott mérnöki kitűzéseket. Egy helyen pontosan emlékszik rá, hogy a gulyakijáró után, az erdő szélén, a Keresztesék földje mellett látott egy karót, amit ő mérnöki munkának tart. Én erre megörültem, hogy jó nyomon járok, és a jó hír örömére újabb fröccsökkel próbáltam az emberek emlékezőtehetségét emelni… Fél órán belül vezettek is Gerendai Gyula lakására, ahol két hétig laktam, ameddig a családomat Mohácsról Dunapentelére nem szállította a gyárépítő vállalat…”
A nagy felvonulás – Garancz István naplója
(Garancz István hajdani előmunkás naplójából.)
“A daru már leengedte a csapolónyílás elé az új üstöt, és a kék munkaruhás öntők izgatottan készülődtek. Borovszky Ambrus, vezérigazgató-helyettes, volt öntőmunkás, aki az első vasat engedi le a kemencéből, szinte percenként bepillant a kék kémelőnyíláson, elérkezett-e már a nagy pillanat. Az óra mutatója alig haladja túl a fél egyet, amikor a várakozók között végigfut a moraj: most kezdődik. Valóban, Borovszky Ambrus a kemence elé lép, és kiszúrja a kúpolókemence csapolónyílását. Először néhány tűzpiros szikra töpköd szerteszét, majd lassan, vékony sugárban, azután egyre szélesebben a Sztálin Vasmű első olvasztott vasa megindul az üst felé …”
A Sztálin Vasmű építői az első öntéssel köszöntötték november 7-ét
(Szabad Ifjúság, 1951. november 9.)
Fiatal, csupán hároméves a városi levéltár. Nincsenek oklevelei elmúlt századokból – az újkor iratait őrzi: jegyzőkönyveket, kisebb-nagyobb monográfiákat, jelentéseket, statisztikai kiadványokat, újságcikkeket. 1950 óta gyűjtik a járás 15 községéből és természetesen Dunaújvárosból a kordokumentumokat.
– Mégis az őskor anyagát őrizzük – nevet dr. Hetényi István, a levéltár igazgatója. – Az őskorét, amikor még semmi sem volt itt. Persze, nevezhetjük ezt hőskornak is… Írásos leletek a barakksorokról, az 1952-es DISZ-táborról.
Jellemző, hogy a levéltári igazgató, bár szenvedélye a történelem, végzettségét tekintve mérlegképes könyvelő és jogász. Ezt ugyan a közgazdasághoz és a törvényekhez – de a múlt kutatásához érdeklődése vitte. Az ercsi cukorgyárban 18 évig dolgozott, majd ugyanennyi időt – 1953-tól – Dunaújvárosban, a városi tanácson. Abban az esztendőben, amikor dr. Hetényi István a városba költözött, meglátogatta a települést Joliot Curie, a Nobel-díjas francia atomtudós, és Remes Chandra, az indiai békemozgalom főtitkára.
– “…és láttam egy bemutatót is… Maximenkó ismertette gyorsfalazási módszerét. Olyan sürgés-forgás volt ebben a városban, amilyet azóta sem láttam. Barakktáborok több ezer emberrel, szórakoztató vállalattal, amelynek előadásaira lasszóval sem lehetett összeszedni a közönséget, pedig parádésak voltak. Rengeteg emlékem van, szép is, csúnya is. Dolgoztak itt “nehéz” fiúk és “könnyű” lányok… Mégis, úgy érzem, hogy a személyi kultusz ezen a vidéken nem vezetett annyi túlkapásra, mint másutt, talán a hőskorszak mentette meg ettől a várost.”
A barakkokat a hatvanas évek elején kezdték el bontani. Majd két nagy partfalomlás jelentett újabb történelmi dátumokat a város életében. Több millió köbméter föld mozdult meg, nem késtek hát a vizsgálatok sem, amelyeknek a végén kijelöltek egy sávot a Duna közelében, ahová nem volt szabad építkezni. Mintegy 600 millió forint értékű beruházással sikerült stabilizálni a partfalat, az építők azonban még manapság is helyszűkében vannak Dunaújvárosban.
A Vörös Hadsereg útja
– Az idő azért azokat igazolta, akik idetelepítették ezt a várost – véli a levéltár igazgatója. – Mi változott az elmúlt évtizedekben? Nemcsak, hogy megszűnt a késdobáló, a Kék Egér, azok a kocsmák és szórakozóhelyek, amelyek nem éppen szolid szalonhangulatukról voltak ismertek. Felnőtt a város. Búcsúzunk attól a kortól, amikor majdnem minden intézmény lakásokban volt elhelyezve. A zeneiskola – utolsóként – mostanában költözik végleges helyére… Lassan eléri a nyugdíjashullám Dunaújvárost. Hiába az ország legfiatalabb települése, hiába a magas élveszületési számarány, a honfoglalók megöregedtek, s egyre többen és többen érik el a nyugdíjkorhatárt. Kell már a szociális otthon, az öregek napközije Dunaújvárosnak is.
– Miért szeretem ezt a várost? Azért, mert rengeteg munkást nevelt fel ez a település, akik megbecsült fizikaiként váltak meg a munkapadtól, és számos fizikai dolgozót nevelt, akiket megbecsült közéleti vezetőkként ismer ma az ország. Ez a város változott és változtatott lakóinak életmódján, gondolkodásán, nekem például ma sem lenne doktorátusom, ha nem költözöm ide, a jogi diplomát a város adta nekem…
A kórház
“Nem túlzás: a magyar építőipar Dunaújvárosban keletkezett. Itt tanultuk meg – saját kudarcaink, hibáink, erőfeszítéseink árán – a vakológép kezelését, itt hallottunk először a középblokkos módszerről, itt épült az első panelház. Ha ma látnánk munkához, bizonyosan alaposabban előkészítenénk. De akkor erre nem volt mód. Birkóztunk a sáros talajjal, mentettük a már felhúzott épületek aláázott alapjait, hordtuk az elakadt teherautókból az anyagot. Lehet, hogy felkészültségünk hiányos volt, a lelkesedés viszont annál nagyobb… Álltak az első házak, az első üzemcsarnokok, s megerősödött felnőtt az építőipar, megtanulta a szakmát egy olyan gárda, amely ma a házak tízezreit építi. Aligha van az országban olyan építőipari vállalat, ahol ne dolgozna olyan munkás vagy vezető, aki Dunaújvárosban ismerkedett a szakmával.”
(Bondor József, azóta nyugalmazott építésügyi és városfejlesztési miniszter nyilatkozata – Esti Hírlap, 1975. június 12.)
“Megállapítani, hogy az ötvenezer lelket számláló Dunaújváros tizennyolcadik a magyar városok sorában, és már megelőzött három megyeszékhelyet; hogy a lakosság évi 860 főnyi természetes szaporulata rendkívüli a kisvárosok között; hogy vonzása, a vándorláskülönbség száma (évi 1067) a megyei városokkal teszi egyenrangúvá, hogy 1974-ben 760 lakást építettek, és így minden ezer lakosra 15,2 új lakás jutott, míg a városok átlaga csak 5,2, Budapesté 7,7; hogy az itt felhalmozott állóeszközök bruttó értéke Budapest, Miskolc és Győr után legmagasabb az országban (11,6 milliárd); hogy az egy lakosra jutó teljesített beruházások összege évi 24 800, az országos 11 ezer forinttal szemben; hogy itt épül 4 milliárdért a könnyűipar, és 10 milliárdért a kohóipar, a város V. ötéves tervének legnagyobb beruházása – mindezt csak megállapítani túl egyszerű. És csakis a tárgyi világ színét jelentheti. Azt a létező vagy vélt kiváltságot, amely egyesekben még ma is gyakorta ébreszt ellenérzéseket a város nevének hallatán.”
Város, különös ismertetőjelekkel
(Miskolczi Miklós: Város, különös ismertetőjelekkel – Valóság, 1976. 8-as szám.)
“… mi nem Dunaújváros? Semmi esetre sem kuriózum, legalábbis ma már nem az. S annak idején, létének első tíz évében is csak azok számára volt az, akik egy-két hétvégi társadalmi munka idejére érkeztek ide, többnyire Budapestről, gyanakodó szemmel nézve a Wild Westre emlékeztető nyüzsgést, az építők heterogén tömegét, s örömmel fedezve fel a mai piactéren állt Népboltot, ahol jegy nélkül lehetett kolbászt, felvágottat, szalámit vásárolni az ötvenes évek elején.
És nem kirakatváros az ország más tájairól vagy külföldről jövő érdeklődők számára, noha reális értékei valóban figyelemre méltóak, csakhogy ezek az értékek nem az egykori hurráoptimizmus ködvárai, s nem is a megalománia légkörében megvalósult vagy félig megvalósult objektumok, amelyekkel vagy nem tudunk mit kezdeni (úttörővasút, szabadtéri színpad), vagy pedig mint feleslegest kiradírozzuk a városképből (Barátság-liget).
A művelődési ház
Folytatva: nem skanzen Dunaújváros, bár még ma is sokan annak tartják, de semmiképpen sem az: az ötvenes évek elején épült rút, kispolgári ízléstelenségű, szocreál lakó- és középületek, s az azokat ma már eltakaró, előregyártott elemekből készült és a demokratizmust képviselő épületek egymás mellettisége ellenére sem. Építészeti stílus- és ízléstörténetünk kétségkívül szemmel követhető itt, de nem vagyunk szabadtéri múzeum.
Azután nem is idegenforgalmi látványosság ez a város, noha minden ideérkező csoport kötelességének érzi átkocsizni a vasműn, meghallgatni és elfelejteni egy csomó számadatot, esetleg megnézni egy csapolás tűzijátékát…
Ám nem is úgynevezett lakótelep Dunaújváros, nem valamely nagyvagy kisváros eddig beépítetlen peremkerületéhez kapcsolódik, mint Fehérváron a Velinszky-lakótelep vagy Budapesten a külső Kacsóh Pongrác úti lakótelep, de létét nem is előzte meg semmiféle szanálás: nem városmélyi “slum” helyén nőtt ki a földből, mint például Salgótarján modern városközpontja.
És ma már nem “káderkohó”, mint ahogyan húsz évvel ezelőtt hirdettük, s ami bizonyos vonatkozásban volt is létének első tíz évében. S nem is kivételezett, preferált város már országunk városai között, sem áruellátás, sem bérezés vonatkozásában. Épp urbanizálódása szempontjából elsősorban csak önmagára számíthat.
…. Mi hát Dunaújváros? A felelet: gazdasági-társadalmi szükségszerűségből született és erős ipari hátországgal rendelkező város, amit csak az különböztet meg idősebb testvéreitől, hogy egy bátor kísérlet eredményeként jött létre, s hogy már születése pillanatában város volt.”
(Kemény Dezső: Városnak született – Valóság, 1972. 2-es szám.)
Pifkó József, a dunaújvárosi tanács elnökhelyettese 1954-ben, a bölcsészkar elvégzése után került a városba.
– Úgy jöttem, mint a többiek – mondja. – Ideiglenesen. Nevelő lettem egy technikumi kollégiumban, később igazgatóhelyettes, majd a helyi gimnázium igazgatója. Közben itt ragadtam, akár a többiek.
– A konzervativizmus visszahúzó ereje Dunaújvárosban nem érződik annyira, mint másutt. Igaz, ennek negatív hatása is van: a közművelődési hátteret megteremteni sokkal nehezebb hagyományok nélkül. De megpróbáljuk. Tovább épül a munkásművelődési központ, az eddig megépített szárnyban tavaly 240 ezer volt a látogatók száma. Persze, azt sem szabad elfeledni, hogy a városalapítók közül sokan itt tanultak meg írni…
A Komócsin Zoltán liget
– A település gondjai egyben üzemelnek gondjai is – és fordítva. Dunaújvárosban nincsenek kerítések, a segítőszándék kovácsolja egységessé a közösségeket. Az elmúlt esztendőben a gyárak 5 millió forintot adtak össze a gyermekintézmények fejlesztésére. Egyébként 1980-ig mintegy 2 milliárd forintból gazdálkodhat a dunaújvárosi tanács.
– Mire költik a pénzt ? – kérdem a tanácselnök-helyettestől.
– Lakásra, közműre – e kettő igényli a legnagyobb összeget. Szeretnénk, ha körülbelül 4 ezer lakással több lenne 1980-ban a városban, mint amennyi 1975-ben volt. És ehhez természetesen a közművek bővítése szükséges. Az infrastruktúra régebbi aránytalanságai lassan-lassan eltünedeznek: az elmúlt időszakban javult a kereskedelmi és az egészségügyi ellátás, a lakossági szolgáltatás. Persze, teendő azért ezeknél is jócskán akad: bővíthetjük kórházunkat, új rendelő épül, külön rehabilitációs osztállyal, s okvetlenül kiemelendő, hogy az ötödik ötéves tervben javítjuk a közoktatás eddigi eléggé mostoha körülményeit. Hatvan tantermet létesítünk, s ez lehetővé teszi, hogy 1980-ban megszüntessük a “kétműszakos” általános iskolai oktatást.
“Az 1976-80-ra előirányzott beruházások összege 13 milliárd 280 millió forint. A tervidőszak végére a termelési érték 18 milliárd 422 millió forintra, az állóeszközök értéke pedig 22 milliárd 536 millió forintra nő. Az iparban foglalkoztatottak száma 29 ezer 600 lesz. Az V. ötéves tervben a munkahelyek száma 37 ezer 200-ra emelkedik. Betöltésükre fedezetet nyújt a 40 ezer 500 munkaképes városi lakos, továbbá 4600 bejáró. Ez egyben azt is jelzi, hogy a viszonylagos munkaerőhiány nem csökken. A tervidőszak végén változatlanul 61 százalék lesz az ipari munkahelyek aránya.
1971. január 1-ig 1936 hektár területet hasznosítottunk. A IV. ötéves tervben 69 hektárt építettünk be, ennek következtében a felhasznált területünk 2005 hektárra nőtt, a tartalékterület 494 hektárra csökkent. 1976-80-ig további 76 hektár beépítését tervezzük. Ennek megfelelően a tartalékterület tovább csökken. A tervidőszak végén több zöldterületünk lesz: 834 hektár. Folytatjuk a parkok építését, s megkezdjük a védőerdők parkerdőkké történő alakítását, valamint befejezzük a partvédelmi területek parkosítását.
Egyre nagyobb összegeket kell fordítanunk a lakóházak felújítására. Az V. ötéves tervben 286 millió forintos előirányzattal számolunk. Ebből folytatjuk a homlokzat-felújításokat, a radiátorcseréket, a felvonók felújítását és az általános karbantartást.”
(Részletek Dunaújváros Tanácsának V. ötéves tervéből és cselekvési programjából.)
Kiss István alkotása
“Bármennyire új is a város, építése során több stílusirányzat érvényesült. A város első utcájának, a Május 1. utcának villaszerű épületei különállóak, nemesen egyszerűek.
A második építészeti hullámban emelt, a befejezettség illúzióját keltő zárt épületsorokat régieskedő ornamentika díszíti. A legújabb negyedek már változatosak, derűsek színesek, a jövő építészetét képviselik. Rövid idő alatt egész városrészek épülnek előregyártott elemekből, melyeknek egy részét a Beton- és Vasbetonipari Művek helyi gyárában készítik. A városrészeket korszerű üzletekkel ellátott, tervszerűen épített úthálózat kapcsolja össze.”
(A városi idegenforgalmi hivatal kiadványából.)
Dunaújvárosnak a városi tanács felügyelete alá tartozó tervező irodája van – rajta kívül csak Budapestnek van ilyen -, s önálló a városi tanács beruházási osztálya is. Ez egyrészt jó, mivel lehetővé válik a beruházótervező-kivitelező közötti szoros kapcsolat, másrészt könnyen rossz is lehet, hiszen a tanácsi testület helytelen elképzelései is szabadon megvalósíthatók.
– Volt ilyen is, szerencsére mostanában nem ez a jellemző – mondja Balla József, a tervező iroda igazgatója. – Tevékenységünk 95 százaléka Dunaújvárosra korlátozódik, éves árbevételünket, a 12 millió forintot 84 alkalmazottunk termeli meg. Folytatjuk azt a munkát, amelyet a város első építésze, dr. Weiner Tibor elkezdett. Gondjaink forrása, hogy Dunaújvárosban az 1962 óta egyeduralkodóvá vált típuspaneleket már tíz éve nem fejlesztik, így mi is szinte képtelenek vagyunk a változtatásra. Egy-egy új megoldásért hadjáratot kell indítanunk. A kapcsolódó létesítmények építésénél sikerült elgondolásunkat megvalósítani: könnyűszerkezetes rendszerrel építkezünk, így a létesítmények szerelt jellegűek, változatosabbak és viszonylag gyorsan elkészülnek.
Képeslapon a Római városrész
fotó: Sok szeretettel Dunapenteléről/Sztálinvárosból/Dunaújvárosból
– És a lakótelepek nem egyhangúak a monoton panelerdő miatt?
– Önmagukban az épületek talán igen, de a városrendezési elképzelések és a morfológiai adottságok segítségével viszonylag gazdag tömeghatást keltő városképet tudtunk kialakítani.
– Mit szeret Dunaújvárosban?
– Azt, hogy mindig tudott újítani, volt hozzá ereje, bátorsága. Merényi Ferencnek, építész kollégámnak írását idézném: “… Dunaújváros érdekessége, hogy nyitott könyvként tárja elénk a felszabadulás utáni magyar építészet egymást követő, jól megkülönböztethető szakaszainak próbálkozásait, sikereit, kudarcait, mindig a felismert hibák kiküszöbölésére irányuló törekvéseit.”
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
