Lelkünk gazdára vágyik – beszélgetés Bessenyei Ferenc színművésszel


Vasas – 1995. december

Síron innen, síron túl

Lelkünk gazdára vágyik

– beszélgetés Bessenyei Ferenc színművésszel –

Vad, szeles napokat éltünk át november beköszöntésével. Tépett, szaggatott, hóból még torlaszokat is épített a hirtelen reánk zúdult tél. A tavasz, a nyár értékei, villódzó, melengető élményei pillanatok alatt átrendeződtek. Ez az embertelen, vad önzés jellemzi a halált is, amikor rá-rátör egy-egy családra. A fájdalom ilyenkor kiszolgáltatottá, elesetté teszi az embereket, akik gyermeki módon vágyódnak arra, hogy támaszra, megértő társakra leljenek. Borovszky Ambrus elhunytakor ilyen fájdalmat jött enyhíteni Dunaújvárosba Bessenyei Ferenc színművész, aki a temetési szertartás után az alábbi interjút adta lapunknak:

– Honnan eredeztethető Borovszky Ambrus és Bessenyei Ferenc barátsága?
– Azokból az időkből való, amikor még a gyár helyén kukoricaföld volt. A Nemzeti Színházzal valamilyen darabot játszottunk a kukoricásban fölállított színpadon, s ekkor ismertem meg őt. Aztán jött a filmezés. Szerepem szerint őt alakítottam. Nem volt nehéz, mert egyazon svádájú emberek egymásra találása a mi barátságunk. Egyformán beszéltünk erről, egyformán beszéltünk arról, egyformán a világról és annak dolgairól. Az Ambrusban az az óriási, hogy nyolc évtizeden át tudta táplálni, cselekvésbe foglalni az élni- és tenniakarást. Ha ránézünk egy-egy épületre, egy-egy dunaújvárosi ház ablakára, akkor a célszerűség jut mindenekelőtt eszünkbe. Az a gondolat fogalmazódik meg bennünk, hogy itt nem a lakni akarás érhető tetten, hanem a cselekedni vágyás. És ennek a szellemnek volt megtestesítője Borovszky Ambrus. Az ő érdeme, hogy tudott magának társakat választani a feladatokhoz, és az is javára írandó, hogy volt bátorsága az alkalmatlanok elküldéséhez. Egyébként szeretetre méltó embernek, igaz barátnak ismertem meg.
– De kedvez-e vajon a mai kor, az 1989 után kirajzolódó “új társadalom” a barátságnak?
– Mindjobban az a meggyőződésem, hogy az emberiség, a teremtés koronája megbukott. Példák sora igazolja, hogy szétesésében van minden, s ez a folyamat a barátságokat sem kíméli. Borzasztó ez, de szembe kell vele néznünk. Ám az egészben az a legtragikusabb, hogy a “teremtés koronájának” az agya bukott meg, mert annak tudtával és beleegyezésével tett tönkre mindent: vizet, levegőt, földet. Nem tudunk egy gyümölcsöt megenni, hogy ne élne bennünk a gyanú: minden harapással gyarapítjuk a szervezetünkbe gyűrendő mérgeket. Kiengedtük a palackból a szellemet, s nem tudunk uralkodni rajta. Ezért senki sem engedelmeskedik és senki sem parancsol. Nézzük csak meg, hogy mi van a világban? Ölik egymást. Megalázzák a kiszolgáltatottakat. És a világ erre azt mondja: ejnye, ejnye, máskor ilyet ne tegyetek. Akik viszont szenvedői az eseményeknek, azok jól tudják, hogy a hazugság és a mellébeszélés ural minden cselekedetet. Maholnap az embernek semmi értéke sem lesz. Csak a hatalmon lévők összetartása mutat felismerhető erőt. Más szövete nincs a társadalomnak, amihez nyúlhatnánk, s ez a helyzet már maga a kiszolgáltatottság.

“Szeretem nézni az emberek kezét … annyi mindent elárulnak … ha ismerkedem valakivel, mindenekelőtt a kezét nézem meg.” Ezekkel a szavakkal kezdődik Kis József AZ IDŐ SODRÁBAN című filmje: portré egy emberről – akinek kezében negyven év munkája feszül -, a Dunai Vasmű igazgatójáról, Borovszky Ambrusról. A film érdekessége, hogy a riporter, népszerű színészünk, Bessenyei Ferenc. Hiszen ő jól ismeri Borovszky Ambrust, már kétszer “bújt a bőrébe”: először 14 évvel ezelőtt, az építkezés hőskorában, a KISKRAJCÁR című filmben alakította, majd néhány évvel később a már felépült vasmű igazgatóját játszotta a KÖLYÖK-ben. Milyen ember hát valójában az igazgató? A múlt nyomába indul el a riporter, egy életút emlékeit idézve, amelyek eltéphetetlenül összeforrtak a vasmű történetének legfontosabb eseményeivel. És előttünk áll az ember, a munkásból lett vezető, edzettsége, bátorsága és életközelsége, otthonossága ebben a rendben, ahol gyökerei vannak, különös érzéke, hogy eligazodjon benne, hogy megérezze újabb és újabb szükségleteit, képessége arra, hogy az emberekkel bánni tudjon, hogy maga köré gyűjtse és magával ragadja őket – ebben van az ereje.

megjelent: Képes Film Híradó, 1967. május 01.

Például nincs igazi színház, amelyik otthont adhatna az emberi szellem kisugárzásának. El akarjuk feledtetni, hogy ez az ősi intézmény az emberi szellem tisztességét, az emberi szellem méltóságát hivatott hirdetni. Akik párbeszédben éltek korukkal, akik tisztelték az embert, s bíztak jobbra, többre hivatottságában, azok mind áldoztak is a színházra. A gondolkodó elmék közül a színházat senki sem kerülte el.
– Nálunk őrző szerepe is tetten érhető…
– Olyannyira, hogy országunkban a színház nem stílus kérdése volt, hanem a létezésünké. Ugyanúgy, mint a nyelvünk. Ezért nem tartom elegendőnek azt, ha egy-egy eseménynél a virágok, a koszorúk elhelyezői csak a külsőségeket vállalják föl, így nem lehet nemzettudatot éberen tartani, így nem lehet múltunk értékeit a jelenbe forgatni. A népek családja velünk nem lesz gazdagabb, ha a németekre, a svédekre hasonlítunk, ha csupán utánzói leszünk egy-egy kiválasztott dolognak. Magyarként akkor gazdagítunk, ha magunkat, a mi értékünket adjuk, azt mutatjuk föl, ha annak másságát a saját és mások örömére épülésére ápoljuk, gazdagítjuk, így cselekedve lehet csak létezésünk alapja a nemzeti öntudat.
– Csakhogy ahol mindez belénk ivódik, ott is munkál a szétesés. Az értékhordozó közösségek is válságban vannak A falu már nem a régi. A város pedig “elrejti” az embert…
– Ezért kell a család biztonságát megerősíteni. A család biztonsága önnön biztonsága az embernek. A család nagyon gyorsan és nagyon hamar tud minősíteni. Ez történt Dunaújváros és a Dunai Vasmű esetében. Emberek és családok ezrei érezték meg, hogy itt lelhetnek biztonságra. Nagyon kevés hely van, ahol ez a felismerés ilyen markánsan mutatkozna meg. Hisz mindenütt értéktelenedőben az emberi tisztesség, a barátság, a szolidaritás, a hovatartozás nyílt fölvállalása. Az sem túlzás, hogy devalválódik a tisztességes munka. A színháznál például az az érték, ami kísérletnek indul és az is marad. Általában tetézi a bajt, hogy nem tudunk bizalmat építeni egymás életébe. A férfi és a nő közötti harmónia felbomlott. A család vészes mértékben veszítette el összetartó erejét, érzelmi menedéket adó funkcióját. Csakhogy az emberiség jövője az asszony, a család, ha ők leértékelődnek, akkor nincs jövő és szürkül, silányul minden. A folytonosságban, az érzelmi élet újrateremtésében a női szerep nem pótolható semmi mással. Tízéves korig a családi közösség energiája táplálja az embert, s ezt az energiát viszi magával a felnőtti életébe is. Ha nincs meg a kívánt mértékben ez az energia, akkor végül silányul minden olyan közösség, amelyik a családra épül: szülőhely és szülőföld. Végül gyengébb lesz maga a Haza.

– Ezért kell a példaadás. Ezért kellenek a barátságok!
– Persze, hogy kell mindkettő. Csakhogy a mi históriánk arra is példa, hogy a politika “gyöngéi” időről időre magukhoz tudták rántani a példaadásra képeseket. Ezt bizonyítja a háromszázegyes parcella. És azt, hogy aki másként mert godolkodni, annak vesznie kellett! Mátyás korától nekünk két himnuszunk és két lobogónk volt rendre. És a belső békét meg nem adó világban az ember véglegesen elmagányosodik. Vad lesz és önző. Ma kiváltképpen igaz az, hogy nincs a lelkünknek gazdája. Igazán csak az adóhivatal ismer bennünket. És milyen gazda lehet egy adóhivatal?!
– Köszönöm az interjút.

Lánczos András


Borovszky Ambrus sírja a dunaújvárosi temetőben

“Előzőleg már kétszer játszottam is Borovszky figuráját. De egyébként is ismerem, s mondhatom: igen nagyra becsülöm. Jó lenne, ha az ő példája ragadós lenne. Mert a jó valahogy kevésbé ragadós, mint a rossz.”

Bessenyei Ferenc – 1967

 

Dunaujvaros