Vasas – 1971. május
Az elkötelezett, humanista költő
A Szakszervezetek Országos Tanácsa május 1-e, a munkásosztálynemzetközi ünnepe alkalmából a SZOT irodalmi és művészeti díjaival tüntette ki Marosi Gyula írót, Simon István költőt, Vadász Ferenc írót, Vasvári István költőt, Máriássy Félix filmrendezőt, Kállai Ferenc színművészt, Koncz Gábor színművészt, Solti Bertalan színművészt, Szemes Mari színművészt, Fehér Zsuzsa művészettörténészt, Lóránt János festőművészt, Szabó István szobrászművészt, Mura Péter karmestert, Tímár Sándor koreográfust, Vásárhelyi Zoltán zeneszerzőt és karnagyot, valamint Blaskovits János történészt.
 |
 |
| Április 30-án délelőtt a SZOT tanácstermében tüntették ki az 1971. évi SZOT-dljasokat A kitüntetettek egy része az első bárom sorban látható (Székely László telvételei) |
Virizlay Gyula ünnepi beszédjét tartja. Az elnökségben balról Jobbra: Dr. Orbán László, Brutyó János, Gáspár Sándor, Földvári Aladár, Aczél György, Darvas József |
Olvasóinknak ez alkalommal Vasvári István költőt mutatjuk be.
A hivatalos indoklásban ezt olvasom: “…elkötelezett, humanista költői munkásságáért, elsősorban a Fedezék nélkül c. verseskötetéért.” Igen, ez a néhány magyarázó szó valóban fedi Vasvári István költői munkásságát, a költőét, akit évtizedek óta ismerek és akivel hajdan együtt katonáskodtunk, együtt örvendtünk és szomorkodtunk a szorító gondok miatt. Utazásokról álmodoztunk, amikor még nem lehetett, világot szerettünk volna látni, ami elérhetetlen volt. “Szép lehet a tenger, nagyon szép” – emlékszem a sóhajból kelt vallomásra, – “mennyi élményt jelenthet” – idézem a régi szavakat és tudom, hogy azóta Vasvári István verseiben ott muzsikál az Adria, benne kéklik a Fekete-tenger, árad és hullámzik a Balti-tenger is, mert a költő szárnyra kelhetett valóban is, nemcsak jelképesen. És Vasvári István, amikor a kitüntetés után nem sokkal számbavettük az elmúlt éveket a Szabó Ervin könyvtár egyik csöndes zugában, ahol főkönyvtáros éppen egy évtizede már, csendes, elmélyült szavakkal, múltat idéző emlékezéssel költői világának gyökereit igyekezett kiásni és felmutatni.
– Én ugyan Budapesten születtem, de Dunapentele az igazi szülőföldem, még most is felgyullad az emlékezet, ha a római kőkoporsók között eltöltött játékos délutánokra gondolok. Dunántúl, Pannónia nagyon sokat adott nekem. A gyerekkor világa szinte meghatározza a későbbi költőt, és én büszkén vallom magam dunántúlinak. Beszélő föld volt az én világom, s ha átfutottam a Duna túlsó oldalára ott meg Dunavecse, Szalkszentmárton fogadott, Petőfit idézte ott minden, talán ez is az oka, hogy amikor középiskolába, Kecskemétre kerültem, ott is otthon éreztem magam. Mindenesetre költői pályám kezdeti sikerei onnan datálódnak: Kassák, Illyés figyelt fel verseimre, s mondtak bátorító és elismerő szavakat. Ma is szeretem az Alföld tágasságát, a levegő kékségét, Bugac határtalanságát. És ha már a költői jegyeket próbálom felmutatni: a harmadik szívemhez nőtt táj Erdély, a havasok világa, magasságok és fennségek ünnepi földje, ahol voltam bújkáló és üldözött, s ahol éppúgy megszerettem az erdélyi embereket, ahogyan csak a dunántúliakat szeretem.
Így kerekedett elő a vallomás, múltól, tájról, gyökerekről, költészetről. Azért néhány számadat is kell a szívből szakadó szavak közé: az 1916-ban született költő útját 13 verseskötet jelzi: az első 1935-ben jelent meg Kecskeméten, az utolsó Három fűzfa, három nyírfa címmel a napokban hagyta el a nyomdát. Már készen a következő kötet anyaga is. Ahogy alkonyodik, – mondja a cím, s ez már összegezése is lesz s megtett útnak, kapaszkodóknak és buktatóknak, s azután készíti válogatott verseinek kötetét is.
A költő portréjához tartozik: évekig dolgozott üzemi újságnál, a Ganz Villamossági Gyárban, megkapta 1966-ban a Költők Nemzetközi Szövetség nagydíját. Jelenleg is sok-sok szállal kötődik a munkásosztályhoz: az Április 4. Gépgyár November 7. szocialista brigádját patronálja.
Valóban humanista és elkötelezett.
Takács Tibor
Vasvári István:
Óhaj cselekvésért
A házakon túl száll a friss
szél szaga, a tavaszi föld
szaga, mint a fiatal
meztelen nőé a napon, víz-
illatok és jázmin illatok,
bodza és olajfák suhogása…
Jó Magyarország, Magyarország;
pünkösdi csöndje a békességnek.
Villog egy tömzsi vízmű ezüst-
ruhája, teherhajók sóhajtanak
Csepel alatt a Dunán. Ó, te
szűk mederbe fogott élet; emberé
és nemzedékeké… A börzsönyi
erdőkben szél gyűjti szilkéjébe
a napfényt; szálfa-erdők felett
a fellegek fodroznak messzi
Karancsnak… Ó, csak ezek a
tüskés gondok s egymás lelkét
alázó kicsiségek ne lennének, s akik
tömpe dudákkal viharrá
fújnak butaságot… – Csöndet!
A szorgos cselekvés csöndjét
bodzák és jázminok illatának
nyugalmát; teremni akar
e temérdek fa, a gyárak, az
erdők, a Duna lebegésébe rejtőző
mélység, a szél, ez a pannón
szél, a pünkösdi nyugalom
zöldje, s Pest is, toronyházai
fölött a budai hegyek, mik
gyújtják a völgyet virágba.
1969
Vasvári István megjelent verseskötetei közül pár…
Vasvári István
“Dunapentele”
Hány őszt, hány tavaszt éltem itt –
az ifjúságnak éveit,
s most érett fővel, delelön
állok e tavaszi mezőn.
Hogy nő, hogy újul s hogy ragyog!
Az egykor gyermek csillagok
ma érces, tiszta sugarán
mérem, hogy ez a föld – hazám.
A dajkadal, a messze szép,
mely népem hangján zöngicsélt,
mint láthatár ölén a szél,
készül s szívembe visszatér.
S most itt hallom az építők
dalában mind a felnövőt –
ország zeng! Harcos dallamán
dobog fel nagy szíved – hazám!
Népsport – 1970. december 6.
Baráti beszélgetés Vasvári Istvánnal
– A dunapentelei elemi iskolában rámszóltak a fiúk: ideje valami csapatot választanod. Jól van, mondtam, de én nem tudom, milyenek vannak. És ekkor hallottam egy rádióközvetítést. Az Újpest játszott. Megszerettem. Megvolt az együttesem. Azóta is a lila-fehéreknek szurkolok. Pedig eltelt már néhány évtized…
A riporter persze kezdhette volna ennél komolyabb hangnemben is, hiszen Vasvári István a Költők Nemzetközi Szövetsége nagydíjának nyertese, a Queson City egyetem doktora, a Munka Érdemrend tulajdonosa és eddig 12 kötete jelent meg. De a protokollszöveg nem illik hozzá és a beszélgetésünk hangulatához, hiszen olyan közvetlenül és játékosan mondott el mindent. Nem hiába mindene a játék. Az első és legemlékezetesebb góljának története például kész sztori:
– A dunapentelei második csapatban játszottam balszélsőt. Egy nap bekerültem az “egybe” Dunavecsén. Kaptam egy bő mezt és 42-es lábamra egy 45-ös cipőt. Tőlem várták, hogy semlegesítsem az ellenfél legjobbját, Sütőt. Balszélső helyett tehát balfedezetet kellett játszanom. Életemben először. No, gondoltam magamban, ez a Sütő nem sok labdába rúg mellettem. Úgy fogtam, mintha hozzá kötöztek volna. Nem is volt baj. A Sütővel. De közben a másik oldalon bevertek nekünk ötöt. A szünetben aztán kértem, hogy a második félidőben hadd játsszak az eredeti posztomon. Balszélső lettem ismét. És ekkor… még két gólt kaptunk. Szégyelltem magam nagyon. Mit szólnak majd otthon a hétgólos vereséghez? Elhatároztam, hogy javítok. S egyszercsak megkaptam a labdát, egy csel, még egy csel, lefutás, lövés és a labda a kapufáról bepattant a hálóba. Megszületett a becsületgól! És én erre rém büszke voltam. Mert amikor otthon megkérdezték, mi volt a meccsen, ezt felelhettem: rúgtam egy gólt!
Később a kecskeméti diákválogatottban játszott. Nem, inkább ez a helyes kifejezés: küzdött. Úgy tessék érteni, hogy szívvel és lélekkel. Mert szerinte csak így van értelme. Legyen az bármilyen szint is. Kikapni lehet, de lélektelenül játszani nem!
– Nehéz megfogalmazni – mondja -, hogy mit jelent szurkolónak a győzelem. Az ember mindjárt másként látja a világot. Jókedvű lesz. Elégedett. Éppen ezért a maiaknak is érezniök kell: milliók hangulatáért játszanak!
A költő – aki rajongásig szereti a labdarúgást – bízik a magyar foci fejlődésében.
– Ne feledjük az angolok példáját. Tőlünk, ugyebár, kétszer is csúfos vereséget szenvedtek. És aztán világbajnokságot nyertek!
A jövőben is a jó taktika és a férfias játék dominál – jósolja -, a szívnek és az észnek mindig találkoznia kell. És az lenne jó, ha feljönne a Fradi, a Vasas, a Honvéd és a többi csapat. Ezt kívánja – az Újpesti Dózsa szurkolója. A jó foci érdekében. A játék miatt. Mert a játék, a játékosság nagyon fontos.
– Szívesen emlékszem Foglra, Turayra, és a többiekre, mert kitették a szívüket, amikor “hajtottak”. De szívesen néztem Sándor Csikart is.
És beszél a fociról. Zsákról és Zamoráról. A spanyolokról. A technikai harcról. Mindenről. Mert alaposan ismeri a labdarúgás világát. Mi pedig ismerjük költői tehetségét és ezért megkérjük: írjon a fociról – esetleg régi emlékeiről – egy verset.
S percek alatt megszületik “Az a régi falusi csapat…” Szívvel és lélekkel. Mert verset írni is csak így van értelme…
AZ A RÉGI FALUSI CSAPAT…
Én úgy hiszek, mint rég, ifjúkoromban,
e földön, ahol football bőre dobban,
hol megtanultam győzni, veszteni,
nem magamért élni, küzdeni.
A zászlót látom, s a Himnuszt hallom én,
nem kaptány, csupán közlegény,
vén legény, a pálya alkonyul,
új játékra újaknak kigyúl.
Látom azt a régi csapatot –
lobognak a tizenhatosok,
még beljebb az öt és felesek,
ahol voltunk hajdan győztesek.
Az a régi falusi csapat
vonul bennem, mint a könnyű Nap,
vonul bennem az a tizenegy,
kifulladásig verejtékezett…
Példákép volt: Fogl. Turay,
mit tudnék én róluk vallani!:
küzdelmet, cselt, végsőkig szívet
a színért, amit halálig hiszek!
Hámori Tibor
ANYÁM
Lassan tán már földdé vált az arca,
szíve is, mely engem álmodott:
hányszor nyílt az én szívem tavaszra
mióta az övé nem dobog.
Város nőtt a löszföldek tetőin,
vajúdik a föld, kedvem nehéz;
fellegekből dördülő idő int
s újra érzem szívemen kezét.
1951
INTERCISA
Örvénylőn újulva áramlott a folyam,
túl a síkon jazig őrtüzek légzését
borította ezüst éjszakai égbolt –
Láttam ezt a múltból akác-meleg tájon.
Hajdan Pannónia meggyvirágos dombja,
vára és villái régvolt harcosoknak,
alma-mellű lányok kerek kacagása,
úgy tűntél el, mint a sajgó Duna-illat.
A század, melyben élek, fordul alkonyatnak…
Akikkel itt jártam löszdomb tetejében,
futottunk gyermekként kőkoporsók mellett,
álmodva az idő rózsás remegését:
ott nyugosznak messze doni búzaföldön,
mint pannon-légiók szikár katonái,
minit Duna tajtéka déli láthatáron
mint a meleg élet, meggyfa és a lánycsók.
Nagy ég borult mindig életem fölébe,
itt láttam én annyi kékesfüstű hajnalt…
Szőlőhegy illatát szálló venyigéiknek
érzem most, baktatva friss tavaszi ködben.
Pohár bort emelek feléd láthatatlan
remény, hálaképpen, hogy idáig értem
s érezhettem egész tornyosuló csendjét
széltágas időknek, minden illatoknak.
PENTELE
A víz a Szalki-szigeten átcsapott;
rengette a rozzant csónakot;
fák törött törzse reszketett az áron –
egy csobbanásra elég volt kiszállnom.
Füvet ért talpam, rám illat csapott,
a falu messze delet kondított,
s a víz, a nap, a szálló levegő,
a pillanatban tetten-ért idő,
a rezzenetből megformálhatatlan
dunai szél csak most surrog szavamban.
Tavaszi napban milyen illatok!
Topolyák, hársak, csörge patakok,
szétfutó felhők párás víz-szaga;
az alig-oszlott május éjszaka –
csipogó haljnal – kosáralj csibe…
Úgy lép a falu az ég szélibe,
hogy megcsillan, meg, a határtalan
létezésbe-sóhajtott szavam.
A hinta leng. No, újra lökd, komám!
Fenyők suhognak túl a topolyán,
fenyők felett egy kastély a hegyen
(ami csak domlb volt!). Újra, sebesen!
Felhőkig érni, ez lenne, lásd, a jó,
s onnan bámulni sziromhullató
tavasz felett, tisztábban, mint a fák
sziklás gyermekkor szűz-vonulatát.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
