Sztálinvárosi Hírlap – 1959. március 27.
Dunapentele képeslapon
fotó: Sok szeretettel Dunapenteléről/Sztálinvárosból/Dunaújvárosból
Régi idők – régi szokások
Milyenek voltak a pentelei húsvétok?
Kint jártunk az Óvárosban.
Az ünnep közeledtével régi húsvétok népszokásai után kutatunk.
Ragyogó tavaszi idő van. Még a gyakran garabonciás szél sem rezdül.
A Táncsics Mihály utcában benyitunk G. József házába. Itt öreg emberek laknak. Talán ők tudnak a legtöbbet a régi idők régi szokásairól mondani. Hiszen G. néni már 71, az ura pedig 76 éves. De az ember még most is kint van a földön. Így hát az asszonyt faggatjuk a múltról.
– Ne várjanak tőlem különöset, mert a régi Pentetén meglehetősen csendben folyt az élet, még az ünnepek sem voltak túlságosan hangosak, mint egyik-másik szomszédos faluban, ahol például húsvét másnapján a lányokat odacsalták a kúthoz, és bizony vödörrel locsolták meg őket. Igaz, hogy azokat a lányokat nem is kellett nagyon csalogatni, mentek maguktól is. A mi fiatalságunk nem volt ilyen szertelenül lobogó. A legények húsvét első napjának estéjén megkezdték a locsolást és másnap folytatták.
– Az bizony régen volt – vetjük közbe.
– De még jól emlékszem mindenre… Csöndben és serény munkával készülődtünk erre az alkalomra… Húsvétra ragyogott a falu. A házak fehérre meszelve, az udvarok tisztára seperve fogadták az ünnepet. A kamrákban széles deszkára rakva sorakoztak a fonatos kalácsok, a színesre festett tojások, és a tehetősebb helyeken présbe téve csurgatta levét a sonka. Némelyik házban fehérhúsú báránysült várt az ünnepi lakomára. Mellette torma és só volt elhelyezve. A kamrákat gondosan zárva tartottuk. Kellett ez az óvatosság a macskák miatt. Mert előfordult helyenként, hogy egy-egy élelmes cica előbb jutottaz ünnepi falatokhoz, mint a háznépe.
– Melyik volt a legszebb húsvétja? – firtatjuk G. nénit.
Elmosolyodik.
– Hát persze, hogy az, amikor még én is fiatal lány voltam, és ünnepnapokon én is szép, selyemzsinóros ruhában jártam. Volt is róla fotográfiám, de 1953-ban elkérte egy múzeumos nő, és azóta nem láttam, pedig ígérte, hogy visszaadja. A legszomorúbb húsvétom viszont akkor volt, amikor 1944 tavaszán – úgy az ünnep táján – megjelentek a falunkban az első nyilasok. Látják, ma már öreg vagyok, de ezt nem mondom keserűséggel, mert sokat láttam, sokat tapasztaltam az életben, különösen azóta, amióta felépült mellettünk ez a szép város, amely a mi fiataljainknak is munkát és kenyeret ad.
Elköszönünk G. nénitől, és völgynek le, dombnak fel: megyünk a Kálvária utcába Cs. Ivánhoz, aki szerb családból származik. Itt is csak az asszonyt találjuk a házban. Éppen a konyhában sürög. Kenyeret süt. Az ember kint van a szöllőben metszeni. Mert ki kell használni a jó időt. A kis, szúrós szemű, fekete asszony ott szorgoskodik a kemence előtt, és szárral táplálja a tüzet.
Ráctemplom gazdagon díszített oltára
fotó: Sok szeretettel Dunapenteléről/Sztálinvárosból/Dunaújvárosból
Amikor megkérdezzük, hogy milyenek voltak a régi szerb húsvétok, először nem akar nyilatkozni semmiképpen. Azt mondja, hogy ő még fiatal, hát nem emlékezhet a régi dolgokra. Ez igaz, de unszolásunkra mégiscsak elkezd emlékezni, és elárulja a következőket:
– A szerb családoknál valamikor, még az én gyermekkoromban is, igen kedvelt volt a húsvéti alma és narancs, melynek héjába forró viaszba mártott kis késsel különböző figurákat véstek. Ezt adták a szép, bogárfekete szerb lányok, a Jubicák, Jovánkák, Anicák az öntöző legényeknek, a Márkóknak, Kosztáknak, Jubonuroknak, akik később a nyári búcsú alkalmával, selyemkendővel vagy cifra papuccsal viszonozták a kedvességet.
Persze, az idők folyton változtak, és a népszokások is kivesztek, átalakultak vagy új tartalmat nyertek.
Csak egy örök: a változás… – forgatjuk magunkban a gondolatot, amikor zegzugos utcákon lejövünk a fényes dombról, és rálépünk a széles betonútra, amely hazafelé vezet.
– mérei –
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
