Magyar Nemzet – 1954. március 2.
Az új kohó első órája
Nincs még három éve, hogy egy vasárnap délelőttön ott álltunk a nyugodtan hömpölygő Duna adonyi kanyarja mellett születő új város kialakulatlan rengetegében s képzeletünk Pegazusának szárnyán röpültünk az azóta múlttá vált, emlékké szépült jövőbe. Még 1951-et és Dunapentelét írunk – de a kép már lenyűgöző. Befelé már téglavörösen magasodik a város. Az utcák, a Virágos Május 1-útig futnak. Ide látszik a 4-es építkezés sok hosszú, háromemeletes háza, a kilenc “kocka” vidám piros teteje, a hármas “kocka”, homlokzatán a most már népdalban is megénekelt, messze virító vörös csillaggal. Sárga állványok fonják körül a nagy kerek víztornyot, előtte nyílegyenesen fut el az A-út, ki a népboltig, elhagyva egyik oldalon a zenetermet, a postát és a büffét, másik oldalon az iskolát.
Sztálinváros, háttérben az épülő gyárral
fotó: MTI/Hollenzer Béla
Jobbra, a völgyhajlaton túlról ide látszik a falu, a régi Pentele. Kertes házai közül templomtornyok emelkednek. Ám szemben a múlttal, a szigeten őslény-állkapcsú ekszkavátorok formálják a Duna egyik legnagyobb kikötőjét. A partot végig vad, búja erdők szegélyezik, egészen a szabadtéri színpad fehér zászlórúdjáig, ahol az építkezés kellős közepén dús, embernyi magas gabonatábla hullámzik.
A tekintet végtelen messzeségeket száguld be a serdülő óriás körül. Elsuhan a zöld szigeteket ölelő Duna fölött és meg sem áll odáig, ahol a Kiskunság végtelen zónáin “a föld az éggel ölelkezik” – ahogy még Petőfi szeme látta. A napsugár végigfut a vén folyó ezüst szalagján, fel a magaspartfalon, a mélyépítők barakkvárosán át az épülő gyárállványzatáig. Gólyalábú daru, a magasépítőké, emeli fel egymásután a kazánkovácsműhely előregyártott kereteit. A parthoz simulva, öblös uszály áll. Gyomrában sötétvörös téglák. Hosszúnyakú transzportőr nyúlik ki az uszályból, orrát egy másik transzportőr szalagjára fekteti. Vonatok füstje bodorodik új sínpárok fölött és a kenyérgyár füstjével együtt eloszlik a levegőben, mielőtt elérné a magasan úszó felhőket. Túl a kenyérgyáron széles szántóföldek, pipacstól pirosló, búzavirágtól kéklő lapály, majd fák mögé bújt kicsiny tanyák.
Vezetőnk, az ősz mérnök karja nagy ívben lendül. Szeme tüzéből kiolvasható, hogy nem térbe – jövőbe mutat: “Ott, a tanyák helyén lesz a nagyolvasztó…”
*
A Sztálin Vasmű 1-es számú nagyolvasztójának ünnepélyes felavatása Sztálinvárosban
fotó: Magyar Fotó/Pap Jenő
Ott van! Él, él a nagykohó – éljen a nagykohó! – ujjong fel bennünk a torkot szorongató nagy érzés, amint vonatunk méltóságosan begördül az újszülött kolosszus öntőcsarnokának vágányán, amint meghalljuk a sivító szélhez hasonló hangot, a működő kohó éles surrogását. Mindenki az ablakhoz nyomakodik. Rákosi Mátyás és Pióker Ignác, Nagy Imre és Loy Árpád, miniszterek és újságírók, parasztok és munkások, tudósok és mérnökök, magyar emberek és szovjet emberek – mindenki az ablaknál áll. Mohó kezek nyitják az ablakokat, a kocsikba beárad az oly szomjasan várt első tavaszi nap fénye, a sarjadó élet friss illata. Ünnepel velünk a természet is. Gyönyörű vasárnap, 1954-et és Sztálinvárost írunk. És megpillantjuk legfiatalabb óriásunk csillogó, füstben és fehér gőzben úszó acéltermetét. Leugrálunk a vonatról és futunk feléje. Ez itt most olyan természetes. Senkinek sem tűnik fel, hogy mindenki siet, fut, tolakszik. Mellettem régi ismerős, Gillemot professzor szólal meg: “Sok csapolást láttam már életemben, de most olyan kíváncsi vagyok, mintha sohse láttam volna…”
 |
 |
| Az olvasztár brigád tagjai előkészítik a csatornát csapolás előtt a Sztálin Vasmű nagykohójában. fotó: MTI/Tóth László |
Csapolás után ömlik a vas és a salak a Sztálin Vasmű nagykohójában. fotó: MTI/Tóth László |
Él, él a kohó! Roppant tüdeje szabályosan lélekzik – új erő termelése, új óriás lélekzetvétele. Izzik a koksz, olvad az érc, folyik a vas – egymás hangját alig halljuk tőle. A mikrofonba beszélő Szlobodnyik László ácsbrigádvezető, Horváth László kohómester, Zsofinyecz Mihály kohó- és gépipari miniszter hangjának ünnepi kísérőzenéje a kohó messzehangzó süvöltése. Köröskörül ünneplő tömeg: meghatódott építők, kohászok, mérnökök és büszke örvendezők, az alkotók – maga a nép.
Az első csapolásra váró vendégek, középen Rákosi Mátyás.
fotó: MTI/Papp Jenő
Zeng a Himnusz s az emberben emlékek tolonganak visszaparancsolhatatlanul. Emlékek a mánál alig idősebb múltból, amikor még nem vonult be Magyarország térképére, az iskolák tankönyveibe Sztálinváros, amikor még csak 45 vaskos kötetben, a Dunapertelei Vasmű vezértervében sorakozott fel a Sztálin Vasmű. Ezer mérnök nyolc hónapig dolgozott, míg elkészült ez a könyvtár s benne a nagy mű terve, amilyet a magyar nép még sohasem alkotott. Most itt állunk ünneplő ruhában és ünnepi lélekkel a szocialista város ipari rengetegében, hazánk első városában, amely már nem ismeri a kapitalista városok fojtogató szegénységét, levegőtlenségét, amelyben nincsenek koldusok, nincs külváros és nincs nyomortanya – amelyben erős, fiatal fákból toborzott “zöld őrsége” van az ember egészségének.
Diadalmasan, zászlók és tapsok csattogásában áll a nagy békealkotás alkotói között – kilenc esztendő küzdelme van benne, egy tetterős, jólétén munkálkodó, egységes nép erőfeszítésének gyümölcse. És a gigász, mintha meg akarná hálálni az ünneplést, meg akarná mutatni mit tud, hogyan fizeti vissza alkotó népének a sok fáradságot, költséget – egész húszemeletes testében remeg az igyekezettől, hogy jó vasat adjon a hazának. Ahogy körülötte a beindító ózdi és diósgyőri kohászok minden idegszálukkal azon igyekeznek, hogy a nagy mű a mezőgazdaság korszerűsítését szolgáló programm acélalapjává váljék.
“Új erő jelentkezett a népgazdaságban – mondotta Zsofinyecz Mihály. Eddig a magyar kohászat három bázisra támaszkodott. Ezentúl Ózd, Diósgyőr, Csepel mellé odaáll negyedik versenytársnak Sztálinváros: lássuk, ki tud több és jobb vasat adni, hogy több mezőgazdasági gépünk, könnyűipari felszerelésünk, mozdonyunk, kazánba való csövünk, épületettartó vastraverzünk legyen – hogy hazánkban bőség, nagyobb jólét teremjen.
Itt a nagy pillanat! A kohó válaszol. Tüzes torka megnyílik s milliárd arany csillagot pattogva adja hírül: beállt a bőség nagy versenyébe. Hirdeti, hogy a mai nappal még szorosabbá fonódott a munkásosztály és a parasztság baráti kézfogása s minden tonna géppé váló, paraszti munkát segítő vas szilárdítja a munkás-paraszt szövetség anyagi alapját. Vasból és acélból kovácsolódik a mezőgazdaság felvirágzása, a falu gazdagodása, a nagy programm megvalósulása – abból a vasból és acélból, amit a mérnök terve nyomán a munkás keze formál földművelő eszközzé, földjeink termékenységét fokozó, hozamát növelő munkafegyverré. Munkások és parasztok így rakják le közös erővel a falu és a város, az egész nép boldog életének fundamentumát.
Egyszerre rőt fénybe borul minden: az óriási csarnok végtelenbe nyúló négy fala, a gépmonstrumok teste, a hoszszú vasrúd mellett hajladozó kohászok verejtékes homloka, a nézősereg szoborrá merevedett arca – mindent bíborra fest a zuhogó vas fénye.
Az első csapolás.
fotó: MTI/Papp Jenő
Már csatornákban fut a vas vörös kígyója a síneken álló üstökbe s mi távolról gyönyörködünk a technikának, a békés termelésnek ebben a csodálatos tűzijátékában. Ám a kohászok ott sürögnek, ott dolgoznak a tűzkígyók sűrűjében s mi mélységes tisztelettel, úgy nézzük a munka és a béke hőseit, mintha tüzes sárkánnyal vívó mesebeli hősök volnának. Kissé valóban gyermekeknek érezzük magunkat mellettük s valahogy úgy is mosolygunk egymásra, mint a mesét figyelő gyermekek. Feszült hallgatás, senki sem beszél. Szomszédommal csak két szóban mondjuk egymásnak, amit egyébként mindegyikünk tud: “Első csapolás.”
De jól esett kimondani. És nagyon jó kedvre fakadtunk, nagyon büszkék voltunk február utolsó napján, ezen a tavaszi, gyönyörű történelmi vasárnapon. Mert Sztálin városában az új nagyolvasztó először adott vasat a hazának, mert vörös fényében védettebbnek láttuk a békét, győztesebbnek a jövőt, mint azon a három év előtti vasárnapon, amikor még csak reménység volt az, ami ma valóságként áll előttünk.
Az új város él, nagykohója termel, gazdagabb lett vele az életünk. Erősebbek lettünk – és erősebb velünk a béke.
Bertalan Imre
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
