Magyar Nemzet – 1954. február 28.
TAVASZI ÜNNEP SZTÁLINVÁROSBAN
“Ontsátok hát, kohók, a zubogó vas sistergő, szikrázó áradatát…” – köszönt a vers a meghívón. Sztálinvárosba hív a fehér papírlap: ma avatják a Sztálin Vasmű első nagyolvasztóját.
Holnap már ontja az új kohó a vasáradatot. A város, amelynek születésénél egy ország szíve dobbant, amelynek ifjú éveit, növekedését egy nép féltő gondja kíséri, ma a férfikor napjaiba lép. Munkába kezd a nagyolvasztó.
Ott, a széles Mezőföldön, Pentele körül, ahol egy-egy szelíd dombhát mögött újra szinte végtelenbe visz a hullámzó sík, a város és a vasmű épületóriásai új arcot adtak a tájnak. Ki ne emlékezne az útra, amely az új város felé vezet? Az óváros szélein még ott az elhagyott tegnap: a “Héthercegség” viskói és a “Bánom-sor” barlanglakásai. Aztán egy alig észrevehető kapaszkodó, s vöröstéglaházaival, a víztorony felkiáltójelével. a kokszolómű, a tűzálló téglagyár és a nagyolvasztó magasbarajzolódó kontúrjaival itt a ma, Sztálinváros.
S nemcsak a betonút vezet így az új város felé: népünk egész útja is így ível a tegnaptól a holnap felé. Benjámin László verse, ott a meghívó homlokán, így folytatódik: “…hogy vasvázakra építsék a népek az új, szocialista hazát”. Térkép szerint itt volt az a régi hon is. Itt volt a kis mezőföldi falu, itt élt Zsigrai Béla és más ezerholdasok cselédjeként a nép. Amikor az új térképre pillant a szem, s Sztálinvárost találja ott, a Duna mellett, már az új haza arcára pillant. Az egykori cselédnép a maga gazdája lett, s ahol valaha az új tavasz csak új robotot és sovány reményt jelentett, ma az új város lakói, akárcsak a megújult ország fiai munkás és eredményes hétköznapjainak sorából szinte jelképként új sorsuk jelképeként piroslik a holnapi, tavaszi ünnep.
Holnap még hótakarta tájra lát a szem a sztálinvárosi házak magasából. A Mezőföld is pihen, s túl a Dunán havas mezők távolából emelkedik ki a szalkszentmártoni torony, Petőfi kedves falujának tornya, de a roskadó, kásás hó alatt pattanni készül a mag. Ma napsütés, holnap, holnanután már igazi tavasz köszönti az új nagyolvasztót. Tavasz, amelynek jöttét várakozással, szinte izgalommal, a munka feszülő vágyával várják ott a Mezőföld tájain, szerte az országban, falvak házaiban, künn a földeken. Ez a tavasz az első, amikor népünk munkája a kormányprogramm szellemében kezdődik majd. A párt határozatai, a kormányprogramm szellemében olyan rendelkezések és határozatok szerint, amelyek mind fejlődésünk új szakaszának útjelzői. Ez a tavasz az első, amikor az eddiginél nagyobb erővel látunk hozzá a mezőgazdaság elmaradottságának felszámolásához. S mégis, ennek a tavasznak első ünnepi napja éppen a sztálinvárosi nagyolvasztó avatása.
Sztálinváros mindannyiunké. Penteleiek és nyíregyháziak, pestiek és somogyiak kezemunkája emeli a gyárcsarnokok és lakóházak falát. Messzi vidékek népe küldi a téglát, az épületfát, a vasat, az üveget, a gépet és az íróasztalt az ifjú város földjére. Az új város, az új mű az egész hazáé. Az egész hazáé ez a tavaszi ünnep is.
Hogy éppen most avatjuk a nagyolvasztót, sok-sok ki sem mondott, félve végiggondolt gondolatra válasz. Akad nem is egy mérnök és kohász, tervező és minisztériumi ember, aki az eddigi féltő szeretet mellett talán valami halvány aggódással gondol Sztálinvárosra. Az ipar útját féltik az aggodalmaskodók, az eddigi nagy műveket. A mai ünnep is felel az aggályokra. Ahhoz, hogy a fokozódó anyagi és kulturális igényeket – tegyük hozzá, jogos igényeket – kielégíthessük, szükséges a fejlett, korszerű, szocialista ipar, szükséges a nehézipar. Az ipart, a nehézipart megteremtettük az elmúlt esztendőkben. Az új szakasz nem azt jelenti, hogy az ipar szükségleteit most elfeledjük, a termelés helyes arányainak helyreállítása idején megállítjuk az ipar természetes növekedését. A hófödte mezőkön most másféle munka kezdődik, mint a régi tavaszokon. A mezőgazdaság fejlesztése 1954-ben azt jelenti, hogy a ma követelményeinek színvonalán kell a mezőgazdaságban előrehaladni. A Mezőföldön és a Kunságon traktorok ezreinek zúgása, kombájnok és kultivátorok, új gépek sora mutatja majd, hogy mezőgazdaságunk új virágzása iparunk eddigi eredményeire épül. Hogyan lehetne több traktort adni a falunak, több ruhát a városnak, több kenyeret az országnak, ha iparunk termelése nem nőtt volna az elmúlt esztendők során a háború előttinek három és félszeresére?
Sztálinvárosban holnap már zubogva és szikrázva árad a vas a nagyolvasztó torkából. A vasból gép lesz, traktorlánctalp, vagy új lakóházak gerendázatának része. Az egész ország, az építés, itt mindennapok számára termel hétfőtől az új nagyolvasztó. Azért kell egyre több vas, acél, gép és szén, azért avatjuk a nagyolvasztót, azért köszöntjük büszkén a kongresszusi versenyben nagy eredményeket elérő bányászokat, kőműveseket, kohászokat és gépgyártókat, mert mindez a legfontosabb célt, a nép mindennapi szükségleteinek egyre maradéktalanabb kielégítését szolgálja.
Azért ontja majd a zubogó vas sistergő, szikrázó áradatát a sztálinvárosi mű is, mert a holnapot vasvázakra építi népünk. Ám a “holnap vasvázai” a ma tartóoszlopai is. A nagyolvasztó a mát is szolgálja: legfontosabb feladataink teljesítése, az egész nép életszínvonala emelésében segít. Ez a tavaszi nap nemcsak kohászoké, nemcsak az iparé: egész országunk népének ünnepe.
Gárdos Miklós
Vasat ad a Sztálin Vasmű I. számú nagyolvasztója
