Új Művészet – 2005. augusztus

És amit az ICA nem ad fel…

A dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet gyűjteményi hátteréről

BORA ÉVA BEATRIX

Egy kortárs művészeti gyűjtemény kapcsán nem akadékoskodás feltenni a kérdést: mit ér, ha csak tudunk létezéséről, de nem látható, avagy ha nem látható, következésképpen mennyit is tudhatunk róla…
A szervezők bölcsen felismerték a helyzet abszurditását. Egy jövőbeli múzeum alapjának szánt, mára jelentős anyaggal büszkélkedő gyűjtemény, amely a 90-es és az ezredfordulót követő évek hazai művészetének egy erőteljes szegmensét reprezentálja, a műtárgyraktár mélyén lapul, s csak olykor, egy-egy kölcsönzés alkalmával és csupán néhány darabja révén kerül a nyilvánosság elé. Kedvezőtlen állapot ez még akkor is, ha a művek gyakran külföldön, hazánk kortárs művészetét reprezentáló tárlatokon szerepelnek. Holott e munkák tematikájukban szintúgy, mint eszközeikben a mai kulturális jelenségekre reflektálnak. S amelyek – a gyűjtő szándéka szerint – a vizuális művészet mai helyzetét igyekeznek minél relevánsabb módon bemutatni, ennélfogva pedig éppen keletkezésük idejében igazán aktuálisak.
A gyűjtemény “utaztatásos” bemutatása e képtelen helyzeten kívánt változtatni. Ha a nézősereg nem megy a kiállításhoz, akkor a kiállítás utazik – gondolhatták a szervezők, amikor célul tűzték ki, hogy a mára közszemlére érett gyűjtemény darabjaiból válogatott kiállítást, a mindenkori helyszín adottságaihoz alkalmazkodva több városban bemutatják. A dunaújvárosi Kortárs művészeti Intézet (ICA – Institute of Contemporary Art) gyűjteményét bemutató kiállítássorozat harmadik állomását jelentette a Budapest Galéria Kiállítóházában megrendezett tárlat.¹
Mivel a gyűjtemény számos darabjával már találkozhattunk az elmúlt évek csoportos, tematikus vagy egyéni kiállításai alkalmával, ezért a művek részletes ismertetése és kritikai megítélése helyett vessük figyelmünket az intézmény szerepének lényegét jelentő, e kiállítássorozat esetében pedig a valóságban is összekapcsolódó tevékenységek kontextusára, a gyűjteményezés és kiállításszervezés intézményes hátterére és lehetőségeire.
Habár a Modern Művészetért Közalapítvány kezelésében lévő gyűjteménynek hosszabb előtörténete van, mégis az elmúlt másfél évtized az, amely igazán fontos. A gyűjtemény kortárs anyagának alapját egy – meghatározó mértékben dunaújvárosi – művészek által adományozott anyag alkotja². A gyűjtemény gazdája és a napjaink művészetével rokonszenvező érdeklődők örömére ezen az úton is egy sor olyan alkotás a Közalapítvány tulajdonába került, amely túlmutat a felejthető, hovatovább elsősorban a művész raktározási gondjait megoldó “nagylelkű” felajánlásokon.
Igaz ugyan, hogy az Intézet mind a mai napig kap ajándékba műveket, a Kortárs Művészeti Intézet 1997-es alapításával történt intézményi státusváltással lehetővé vált, hogy a gyarapítás a Képző- és Iparművészeti Lektorátus éves műtárgyvásárlási pályázatai révén történjen, így a második, immár szakmai kutatásokon, valamint az Intézet, illetve a Közalapítvány irányából kezdeményezett vásárlásokon alapuló szakaszt – a korábbi, esetlegesebb adományozási forma helyett – tudatosabb gyűjtési stratégia jellemzi. Ennek a folyamatnak köszönhető, hogy az eltelt időszakban összegyűjtött művekből álló kollekció – technikától, témától, médiumtól függetlenül – meglehetősen egységes. S dacára annak, hogy az igazgató személye időközben változott (1997-2000: Szoboszlai János és Páldi Lívia, 2000-2001: Szoboszlai János, 2001-től Petrányi Zsolt), a gyűjteményi stratégia kikristályosodott, s koncepciója révén homogenitása megmaradt.

 

Enteriőr Kupcsik Adrián festményével	Enteriőr Beöthy Balázs – Németh Hajnal: Néha Hajnal, Bárhol Balázs képsorozatával

A gyűjtemény “vadászterületét” elsősorban az elmúlt évtized folyamán pályájuk elején lévő, ugyanakkor művészetükben már karakteres jegyeket felmutató, a progresszió irányában nyitott művészgeneráció művei jelentik. Olyan alkotók munkái tehát, akik a művészeti térben elfoglalt társadalmi pozíciójuk okán a művészet megújításában érdekeltek. A gyűjtemény nyilvánossága révén bizonyos preferenciákat közvetít, azonban a választások helyességét ma még nehéz megítélni: a kollekció hosszú távú (szellemi és anyagi) értékét a jövő dönti el. Éppen ezért mondhatjuk azt, hogy a kortárs gyűjteményezés egyik kulcsszava: a kockázat. Nem véletlen, hogy e tevékenységgel járó pénzügyi és szakmai rizikót kevés közintézmény meri vállalni. Nem lepődhetünk meg azon sem, hogy az állami/önkormányzati/alapítványi gyűjtemények vásárlásaik alkalmával leginkább a művészeti tevékenységük csúcsán lévő, (el)ismert alkotók munkái közül választanak. Vagy választanának, hiszen a rendszerváltást követő időszakban a műalkotások ára összehasonlíthatatlanul magasabb arányban növekedett, mint az intézmények vételezésre fordítható kerete. Ennek nyomán mindinkább úgy tűnt, hogy érdemesebb a fiatalok művei iránt érdeklődni, nem pusztán azért, mert kevesebb pénzért is lehet – mai szemmel – fontos műveket vásárolni, hanem azért is, mert ez az időszak – az elmúlt másfél évtized – tagadhatatlanul prosperáló és sokszínű. Ennek ellenére a közgyűjtemények alig-alig vásárolnak fiatal alkotóktól. Ezt az űrt ismerte fel az Intézet, amikor pályájuk elején álló művészek alkotásaival kezdte el gyarapítani a Modern Művészetért Közalapítvány kortárs anyagát.
Igen ám, de a múzeumi gyűjtemények kvázimonopóliuma a vásárlások terén megszűnt: a magánkollekciók a poltikai/gazdasági/társadalmi folyamatok nyomán a művészeti világot is érintő változásoknak és a hazai profitorientált galériák tevékenységének köszönhetően – az ismert, elsősorban angolszász sikertörténeteken felbuzdulva – vásárolni kezdtek fiatal művészektől is a művészetszereteten és – támogatáson túl, befektetési céllal. A növekvő számú vásárlásnak pedig árfelverő hatása van. Ez a tény öröm a művészek (és galeristáik), és probléma a szerény államháztartási költségvetéssel gazdálkodó intézmények számára. Maradt azonban remény, hiszen – különösen a még művészetük elismeréséért dolgozó – fiataloknak fontos, hogy munkájukkal közgyűjteményben szerepeljenek. Ennek érdekében hajlanak arra, hogy ezeknek az intézményeknek alkotásaikat alacsonyabb áron adják, ajándékozzák, vagy tartós letét formájában kezelésükbe és szíves felhasználásukra ajánlják.
Más jellegű problémát jelent, hogy a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet (és a gyűjtés pénzügyi felelősségét magára vállaló Modern Művészetért Közalapítvány) speciális helyzetben van, hiszen más, kortárs gyűjteménnyel is rendelkező múzeumtól eltérően az Intézet egyrészt – habár közgyűjteményről van szó – (még) nem rendelkezik e hőn áhított státusszal. Ezért bizonyos – elsősorban szakminisztériumi – forrásokhoz nem jut hozzá. Másrészt nincs elegendő méretű kiállítótere ahhoz, hogy állandó bemutatót rendezhessen a kollekció darabjaiból úgy, hogy egyéb vállalt feladatát – többek között, a rendszeres hazai és nemzetközi kiállítások révén a kortárs művészet aktuális történéseiben való részvételt biztonsággal elláthassa.
Ezekből a problémákból passzivitás és érdektelenség is következhetne, viszont egy olyan intézmény számára, amely a művészetet nem egy önmagában létező entitásként, hanem számos más aspektusból is vizsgálható, sok szegmensből álló jelenségként értelmezi, magától értetődő kell hogy legyen, hogy tevékenysége nem pusztán a klasszikus múzeumi feladatokra épül.
Helyi (dunaújvárosi és megyei szinten) mindez azt jelenti a gyakorlatban, hogy a rendszeres kiállítások mellett³ különböző társművészeti és művészetpedagógiai programokkal, rendezvénysorozatokkal (pl. Éjszakai Átszálló) is bekapcsolódik Dunaújváros életébe⁴. Éppen ezért az intézményt fájdalmasan érinti az a tény, hogy igyekezete ellenére a tágabb szakma még mindig jobban ismeri és elismeri tevékenységét, mint a helyi kulturális közeg.

Enteriőr az ICA Kru csoport műveivel	Enteriőr Szűcs Attila festményével

Az intézményi feladatokra irányuló koncepció másik része viszont messze túlmutat az Intézet lokális szerepkörén: bizonyos tevékenységeivel a művészetelmélet új problematikáira világít rá. Az első időszakban a művészet, a hazai művészeti szcéna releváns kérdéseit boncolgató konferenciák, beszélgetések, művészeti-szakmai események (pl. Aritmia), kutatások domináltak.
Ezek a programok korábban aktualitásuk mellett főként újszerűségük miatt vonzották a résztvevőket, azonban mára számos fővárosi intézmény (pl. Ludwig Múzeum, FKSE, művészeti egyetemek, C3) is felismerte ezek fontosságát. Ennélfogva az Intézet szakmai aktivitása más területekre irányul, ezen belül is jelentős szerepet kapnak a kiadványok (pl. katalógusok és képeslapok). A 2002 szeptembere óta évi tíz-tizenkét tematikus számmal jelentkező ICA Naplója (főszerkesztő: Fehérvári Tamás) című folyóirat fő célja, hogy a kortárs képzőművészetet, illetve a művészetelméletben nagy súllyal szereplő problémaköröket egy olyan interdiszciplináris nyelven, ugyanakkor mégis közérthető formában tárgyalja, amely egyaránt alkalmas e témák tágabb, tudományos és hétköznapi környezetben való elhelyezésére. A felkért vendégszerkesztők – akik maguk is (képzőművészként, kurátorként) a kortárs képzőművészet területén tevékenykednek – révén új szempontokból nyerhet megvilágítást egy-egy kérdéskör.
Az Intézet nemzetközi kapcsolatai terén elsősorban Közép-Európára, a környező országok kortárs művészetére koncentrál. Ez cseppet sem meglepő, hiszen ezen államok mai művészeti életének szereplői éppúgy a szocialista rendszer kulturális miliőjéből fakadó közös tapasztalattal, sok tekintetben hasonló intézményi feltételekkel, művészeti ambíciókkal és lehetőségekkel léptek egy egyrészt szélesebb perspektívákkal kecsegtető, másrészt tudatosabb egyéni és intézményes stratégiákat kívánó, “nyugatiként” aposztrofált művészeti közegbe.
Az aktív kapcsolattartás ellenére a gyűjtés stratégiája ebben a tekintetben független a kiállításétól: míg a gyűjteményben kifejezetten magyar, illetve Magyarországon (is) alkotó művészek munkáit találhatjuk, addig több külföldi művész is szerepelt kiállításain. Mindazonáltal a nemzetközi kiállítások az összehasonlítás lehetőségét adják, és a honi művészeti folyamatok értelmezéséhez, pontosításához, árnyalásához nyújthatnak keretet és támpontot, s mindez nem lehet haszontalan a gyűjtemény vizsgálatának szempontjából sem. Mint láthattuk, a Kortárs Művészeti Intézet többre vállalkozik, mint az archiválás: a jelenlétet, valamint intézményi pozíciójánál fogva a gyűjtemény alapjául szolgáló művek szakmai igazolását tűzte ki céljául.
A kialakult összkép alapján érzékelhettük, hogy a Modern Művészetért Közalapítvány három gyűjteményes periódusát koherencia jellemzi. Választóvonalat igazából a Kortárs Művészeti Intézet megalakulása előtti és az azt követő időszak között érezhetünk, de a folytonosság ekkor sem törik meg igazán. A gyűjtemény kontextusa igazolja a 90-es évek elejéről származó munkák (pl. Böröcz András, Móder Rezső, Roskó Gábor alkotásai) értékállóságát. Anyagát egyébként zömében olyan alkotók munkái teszik ki, akik nevével folyamatosan találkozhatunk, s akik nemcsak itthon, hanem külföldön is rendszeresen szerepelnek (Beöthy Balázs, Erdély Gábor, iski Kocsis Tibor, Imre Mariann, Király András, Komoróczky Tamás, Kupcsik Adrián, Lakner Antal, Nemes Csaba, Németh Hajnal, Szépfalvi Ágnes stb.).
Déjá vu érzés fog el minket Gyenis Tibor és Koronczi Endre projektje (Basic, 2004), vagy Keserue Zsolt művei (Rövid történet, 2001) kapcsán. Ugyanakkor természetszerűleg a fiatalabb korosztály (Fodor János, Horváth Tibor) is jelen van. A gyűjteményben két olyan alkotó munkája is szerepel, akik egy más területről, az alkalmazott művészet irányából közelítenek a képzőművészet felé (Csáki László: Napok, melyeknek értelmet adott a félelem, 2003 című animációs kisfilmje és Szabó Sarolta: Szájszinkron, 2004 című fotósorozata).
Összességében elmondhatjuk tehát, hogy a gyűjtők célja valósult meg azzal, hogy olyan alkotásokat láthattunk a gyűjteményt reprezentáló kiállításon, amelyekről valószínűsíthető, hogy egy adott művészeti helyzet emblematikus darabjaivá válnak. Persze, hogy valóban így van-e, ezt majd a későbbi korok döntik el. Mindenesetre azt bizton állíthatjuk, hogy a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet (Modern Művészetért Közalapítvány) gyűjteménye megfelelő alapot jelenthet az ezredváltás időszakának kísérleti, friss és fiatal magyar alkotóinak képzőművészetét elemző kutatók számára.
… az pedig, hogy Dunaújváros pentelei burgonya- és levendulaföld, vagy pedig három metróvonallal büszkélkedő kulturális és üzleti metropolisz lesz, ahogyan a kétféle végkifejletet az ICA Kruprojektje (Sorsfordítás, 2003) jövendöli, nem pusztán az alkotók és a gyűjteményezők aktivitásán, hanem a város felelősségén is múlik.
Úgyhogy, kedves ICA, gyűjtésre fel! Már megint…

Enteriőr Fodor János és Koronczi Endre művivel	Nagy Kriszta: 200000 Ft

(Budapest Galéria Kiállítóháza, 2005. IV. 1-V. 1.)

1. Az első kiállítást Pécsett, a Közelítés Művészeti Egyesülettel közös szervezésben a Centrum és Periféria című rendezvény részeként 2004 őszén láthattuk. A második helyszín Szombathely volt: az Irokéz Galéria meghívására szerepelt a dunaújvárosi anyag egy kortárs gyűjteményeket bemutató sorozat epizódjaként. A harmadik bemutatkozás a Budapest Galéria Lajos utcai Kiállítótermében volt idén tavasszal.
2. Az 1992 és 1996 közötti időszakban bevett gyakorlat volt, hogy a kiállító művészek a gyűjteménynek ajándékozták egy-egy alkotásukat.
3. Az Intézet alapítása óta vállalja, hogy kétévente a dunaújvárosi, háromévente a Fejér megyei tárlatnak biztosít helyszínt.
4. Az Intézetnek a gyűjteménygyarapítás, illetve a kiállítási gyakorlat szempontjából két irányba kell megfelelnie. Egyszerre kell reprezentálnia napjaink hazai művészetét, ugyanakkor a város részéről is megfogalmazódik az elvárás: az intézmény vegye ki a részét Dunaújváros művészeti és kulturális életéből. Ez a kettősség önmagában konfliktusforrás, és bizonyos értelemben a Kortárs Művészeti Intézet léte függ attól, hogy milyen a lokális megítélés, ugyanis fenntartója (és a gyűjtemény tulajdonosa) Dunaújváros Megyei Jogú Város Önkormányzata. (Az idei évre az Önkormányzat oly mértékben lecsökkentette a fenntartói felelősségét jelentő támogatást, hogy mindez az Intézet működését veszélyeztette.)

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.