Dunaújvárosi Hírlap – 2004. július 17.
“S én érzem őket
és emlékezem”
“Halálnak halála”
Egymással beszélgető dombok, lábuknál hosszan elnyúló, a Dunába igyekvő patakok szabdalta völgyek. A várdombon török kori palánk lassan eltűnő maradványai. Elköltöző és új társakkal együtt ismét visszatelepülő rácok. Íző nyelvjárásban beszélő, újonnan betelepített magyar jobbágycsaládok. Föld alatti putrik, frissen emelt házak és épülő kúriák. Nagy kiterjedésű, termékeny határ. Ez a török kiűzése után újjászülető Pentele.
Halottaikat a mai Temető utcát kísérő dombon temetik el. Azután – ahogyan nő a lélekszám -, új temetőt nyitnak a közelben, az utca végén. Az 1820-as évek elejétől a pentelei kastélyok és kúriák lakói más helyen szeretnének végső nyughelyet lelni. Később melléjük kívánkoznak a helybeli parasztok és polgárok is, így alakul ki a mai Kistemető kúriák közelében, majorságok szomszédságában.
Ettől kezdve a régi temetőt Öregtemetőnek kezdik nevezni, amelybe jó ideig csak a környékbeli és a rác lakosság temetkezik. (A régi ráctemetőt az 1910-es években hivatalosan lezárják.)
Egy mély szomorúságot ébresztő újságcikk elolvasása után elhatározzuk, hogy ismét bebarangoljuk a múltunkat őrző, halálra ítélt Kistemetőnket. A többször felújított kapun átlépve madárdaltól átszőtt ünnepélyes csend fogad bennünket. Mintha bólintana felénk Leitner János szürke márványból készült, magas síremléke. Az 1848-as jobbágyfelszabadítás idején ő volt a leggazdagabb pentelei parasztember. Oly tekintélyes volt, hogy egy völgy a határban mind a mai napig az ő nevét viseli. Közelében “a szakállas tanító”-ként emlegetett Tremmel János nyugszik feleségével. Tremmelék 1913-ban költöztek Erdélyből Dunapentelére, ahol a családfő 12 évig, haláláig tanított, 3 évig igazgatóhelyettesként is dolgozott. Az ő lányuk volt Kovács Ferencné, az én legkedvesebb tanítóm. Sírjukkal szemben az út másik oldalán egy szerény keresztfa álldogál. Lábánál mindig virágcsokor. A talapzatára rótt írásjelek már olvashatatlanok, de néhány évvel ezelőtt még kibetűztük a következőket: “… az örökén valónak nagyobb dicsőítésére föl álítatta N. S. Ujjváry Mihály 1822-ben.”
A 2024-ben felújított, újjávarázsolt kereszt a Kistemetőben
Nagy család volt az Újváry Pentelén, több kúriával, tetemes nagyságú földbirtokkal. A család egyik tagja, Újváry József részt vett Rosti Pállal együtt a “dunapentelei casino társaság” megalapításában 1870. január 18-án. Újváry Béla pedig, aki bohém és kíváncsi ember volt, a búr háború idején elutazott Dél-Afrikába, hogy megtapasztalja, milyen is a háború. Hazatérve aztán élményeit a “búr kávéház”-ban mesélte el barátainak. Az Újváry-kereszt közelében egy pentelei származású pap, Sumlicz Mihály szüleinek díszráccsal kerített nyugvóhelye hívja fel magára a figyelmet. A sírkert centrumában lévő Szitányi-kápolnát nem tudjuk elkerülni. Szemet nyugtató látvány arányos méreteivel, romantikus stílusú megjelenésével.
Őri Zoltán helytörténésztől tudom, hogy építtetője az a szitányi Ulmann Vilmos volt, aki nőül vette az egyik leggazdagabb pentelei földbirtokos lányát, Montbach Matildot. Házassága révén tetemesen megnövelhette vagyonát, és áttért a keresztény hitre is. Keresztelkedési ajándékként püspöki ösztönzésre 1859-ben megépíttette ezt a kápolnát és alatta a családi kriptát. A kis kápolna közelében az 1833-ban mezővárosi rangot kapott település földbirtokos halottainak és szellemi elitjének kriptái és sírhalmai sorakoznak. Vele szemben a veretes nevű etrekarcsai Lukács família tagjai pihennek, tágabb rokonságuk minisztert is adott a hazának a dualizmus korában. A sírhalom sűrű bokrai mögött mintha fényből szőtt árnyak suhannának: a dragomiresti Janicsáry hölgyek árnyai. Anya és lánya járnak itt kézen fogva. Antónia asszony Liszt Ferenc levelező partnere volt, s lányával, Constanciával együtt jó barátja a szintén pentelei földbirtokos Rosti Pálnak. Barátjuk szépen ápolt sírjánál meg is pihennek egy pillanatra és halkan beszélgetni kezdenek egymással annak gazdag életéről. Jeles műveltségét a müncheni egyetem természettudományi karán szerezte. Párizsban megismerkedett a modern fotográfiával, majd 1856-57-ben utazást tett Amerikában. Úti élményeiből hazatérte után könyv és “fényképi gyűjtemény” született.
Megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjának is. – Felocsúdva a gyorsan szertefoszló látomás élményéből, tovább járjuk bokrokat kerülgetve a magas fűvel benőtt utakat. Megcsodáljuk a Babanits család magasba nyúló obelisztkjét, Palágyi József, pentele főjegyzője tekintélyt sugalló fekete márvány síremlékét, az 1858-ban meghalt Zalay Ferenc nyugalmazott tanár terebélyes bokrokkal benőtt sírját. Nagy örömmel fedezzük fel Pentele két neves bírójának sírhalmát is, Fekete Istvánét és Németh Istvánét. Körülöttük pedig az egykor volt pentelei paraszt- és polgárcsaládok alusszák örök álmukat: az Újirányiak, Jandurák, Pesszerek, Pintérek, Faragók, Windischek, Nyuliak, Pálinkások, Láziak, Tonkák, Rekenyék, Pivonkák, Sótiak, Vagyóczkiak, Naszvadyak, Magyarok. Közöttük az én elődeim is: a Feketék, Kissek, Hingyiek, Matlagok. Szerető hozzátartozóik eltemetésükkor azt kívánták, hogy “béke legyen poraira!”, “nyugodjanak békében!” Kissé távolabb magas, robusztus kőkereszt parancsol közeledést.
Töviskoszorús, fájdalmas Krisztus fejét világhíres alkotó, Berán Lajos érem- és szobrászművész formálta felesége szülei, a pentelei Dékány házaspár emlékére. Nem messze innen, tölgyfalevéllel díszített rohamsisakkal jelölt sírhelyet találunk.
Kádár János, a 17. honvéd gyalogezred katonája nyugszik benne, aki a hazáért áldozta életét az első világháborúban. Találkozunk a második világháború áldozatainak emlékével is: Szabó Mihályéval, aki 55 évesen halt hősi halált 1945. január 23-án, Farkas Ferencével és házastársáéval, kiket rablógyilkos katonák vertek agyon tanyai otthonukban, a 22 éves Sóti Máriáéval és a 15 éves Sóti Júliáéval, kiket kínhalállal fosztottak meg életüktől idegen katonák. A sorállományú Kapocs István is a katonaélet áldozata lett, 1953-ban rejtélyes körülmények között a hadseregben lelőtték. Tovább nézelődve rábukkantunk egy kisgyermek sírjára is, Vancza Hajnalkáéra. Édesapja pentelei tanító volt. 1940-ben, Észak-Erdély kiszabadulásakor családjával együtt Kolozsvárra költözött. S bár rokonok nem maradtak a községben, a kislány sírját halottak napján mégis virágok díszítik és gyertyák lobognak rajta. Kicsi nyughelyét a népes Alács család ápolt sírjai veszik körül. S a közelben a szigorú iskolaigazgató, Nagy Pál nyugszik feleségével.
Körülöttünk a “dülöngő temető”, ápolt és elfelejtett sírok, alattunk a földben pedig azok az emberek, akik kétszáz éven keresztül itt éltek Pentelén és génjeinkben ma is élnek tovább. Egy-egy sírban sok-sok halott, nemcsak azok, akiknek neve a síremlékeken olvasható. Halott nagyszüleinkkel együtt ott pihennek örökre dédszüleink, régen elhalt nagynénéink, nagybátyáink, unokatestvéreink, történelmünk utolsó 200 évének részesei és szemtanúi, testünk, lelkünk egy-egy darabjai.
Dunaújváros önkormányzata a közelmúltban mégis úgy határozott – a penteleiek akarata ellenére -, hogy e temetőnk kétharmad részét adóssága fejében eladja a Tescónak, amely újabb parkolóhelyeket épít majd a többször megszentelt földön, kiforgatva onnan elődeink csonthalmait. E méltatlan helyzeteben, tiltakozva haláluk halála ellen, mert mi ők vagyunk már, halottaink hozzánk kiáltanak segítségért.
Jakóné Fekete Teréz
Színes 2024-es képek a Kistemetőből: Horváth Tamás
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
