Függelék egy alapítólevélhez

Dunaújvárosi Hírlap – 1969. november 21.

Függelék egy alapítólevélhez

– Magáról szeretnék írni, Gyuri bácsi.
– Mi az, előrehozták a sajtónapot?
Kiss György gúnyosan pillant fel a szedőgép klaviatúrájáról. A mondat másik felét: “csak akkor szoktak a nyomdászokról írni” – nem is kell mondania.
– Éppen 18 éve létesült a nyomda a városban, azért.

– Arról szívesen beszélek. Mi érdekli? Én 1952. január 12-én érkeztem meg. Népgazdasági érdekből áthelyezve. Azt mondták, korszerű nyomdát rendeznek be. Na, a vonat a régi állomásnál tett le, ponyvás autóval behoztak minket. Este 10 óra felé járt, sötétség. Senki sem tudta, hol az új nyomda. Egy villanyszerelő vezetett el ide, a szemben álló barakkba. Jobban mondva csak állt itt a technikum előtt, régen lebontották. Hétfői nap volt, az újságot csinálták. Nagyon megörültek nekem, mert csak egy gépszedőjük volt. Nem mondhatnám, hogy én is örültem. Szedett-vedett gépek, anyagok, szimpla ablak, rossz kályha fogadott. Télikabátban, bakancsban ültem a gép mellett, s akkoriban bizony nagy erőlködéssel is hajnalra végeztünk az újság szedésével, tördelésével. Pedig csak két oldal készült itt…
– S azóta?
– Azóta? Minden hétfőn és csütörtökön itt kellett lennem. Az újságnapokon se szabadság, se betegség. Nem tudom miért, valahogy mindig úgy alakult, hogy mindenhol nehéz helyzetbe csöppentem, de Dunaújvárosban is ezt szerettem. Már 18 éve ennek? Mintha tegnap lett volna, hogy itt topogtunk a sárban…

A kezdetek…
fotók: Intercisa Múzeum

VISSZAEMLÉKEZÉSEK – 27.RÉSZ – A NYOMDA

Kiss György 43 éve nyomdász. Ezt az emberöltőnyi időt három helyen dolgozta végig. Azt mondja, azért, mert ott érzi jól magát, ahol küzdelmes az élet.
– Igaz, nőtlen, független ember vagyok, de mesélhetek róla, milyen nehéz volt a nyomdászélet. Én egy percig nem “sétáltam”, mindig volt munkám, s jól fizető. Hódmezővásárhelyen megtanultam inaskoromban, hogy én vagyok a saját szakszervezetem, nekem kell először harcolnom, ha jobbat akarok. Amikor a tulaj kijelentette a betegsegélyzőből az embert, ha látta, hogy egészséges… A hajdani kollégák mind “górék” már, én maradtam gépszedő. Nem is akartam más lenni.
Kiss György sarokba öntötte a Reichstag égéséről szóló hírt, s pár napja az Apollo-12 fellövését szedte a lapba. Hetente feljár Pestre a régi kollégákhoz, megnézi a nyomdákat, új gépekről, nyomdai eljárásokról beszélget, ismer minden valamirevaló hazai kiadványt.
– El sem tudom képzelni, mi lesz velem, ha nyugdíjba megyek…
Degesz aktatáskával örökké siet valahova. Megfontolt szóval beszél, vitatkozik, minden iránt érdeklődik. Vagy ül a gép előtt és minden érzékével a munkára figyel. Másképp, más helyzetben még nem láttam.
– Elolvas minden szöveget, amit kiszed, vagy csak mechanikusan billegteti ki a betűket?
– Ha nem értem a szöveget, nem figyelek rá, akkor nem is tudok haladni vele.
– Mennyit szedett ki 43 év alatt?
– Ó… egy könyvtárra valót. Senki sem olvas ennyit életében.

– Én a Vörös Csillag – most Zrínyi – Nyomdából jöttem ide 1951. novemberében. Ide nősültem Pentelére, azóta is Óvárosban lakom. Elegem volt a csavargásból, utazgatásból. Sose volt hová haza mennem, árván nőttem fel. Mennyit hányódtam Győrtől Ausztriáig, amíg bejuthattam egy szakszervezeti nyomdába dolgozni!
Csalló Gábor, kéziszedő csendes, “lassú víz”-ember, s dehogy is látszik 60 évesnek, nincs még egy ősz hajszála sem. 45 éve nyomdász, 15 éves korában lépett be a csornai mester kis kócerájába.
– Akkoriban havonta jöttek az utazók, hoztak olasz, svájci, német betűket, s ki tudja, még hány fajtát ismertem meg. De azt nem gondoltam, amikor az Általános Hírlapnyomda betűit válogattam 1949-ben, az államosításkor, hogy a maradék anyaggal itt találkozom. Az Építők útján, két földszinti lakásban kezdett működni a nyomda, micsoda idő volt! Emlékszem, ha plakátot csináltunk, minden sor más betűtípusból került, olyan szedett-vedett volt az anyagunk.
Csalló Gábor sokszáz újságpéldányt tördelt, kereskedelmi nyomtatványok, névjegyek, hirdetések kerültek ki gondos keze alól. Mindig azt csinálta, amit kellett.
– A tanulók is úgy maradtak rajtam, magam sem vettem észre. “Menjetek a Csalló bácsihoz, hátra” – mindet ide küldték először. Én szívesen tanítgattam a gyerekeket, amit kérdeztek, arra válaszoltam, addig maradtak mellettem, amíg akartak. A betűtípusokat, nagyságokat, a nyomdamértékeket tanulta tőle a nyomda valamennyi tanulója és mellé az alapos, precíz munkát. 1959 óta hivatalosan is tanulófelelős, a mostani szedőteremben mindenki mesterként tiszteli.

Ipari tanulók a nyomdában
fotó: MTI/Intercisa Múzeum

– Nyugdíjba kellene menni, de azt mondták, maradjak még. Én maradok is, amíg szükség lesz a munkámra. Mit is kezdenék az időmmel? Azt a 200 négyszögöl kertecskét így is győzöm.
Kotlósként gyűjti maga köré a tanulóit, türelmes szóval, szeretettel magyaráz, mutatja a munkafogásokat. 45 év után is a betűszekrények közé jön haza minden nap.

– Ne öregíts már – tréfálkozik Bergmann Jenő, csoportvezető – 24 éves koromban jöttem ide, éppen hogy leszereltem. Az első nyomda persze nyomorúságos volt, az egyik szoba volt a szedő, a konyha a papírraktár, a másik szobában volt a nyomógép. Egy helyiségben pedig a csodás szállásunk volt: szalma, pokróccal leterítve. A barakkban már egész komoly felszerelést kaptunk és az öt-hat ember huszonötre duzzadt. De mikor jöttem volna ide kínlódni, sarat taposni, ha nem 24 évesen? Régi pátriámban. Kaposváron nem volt szükség kéziszedőre, az államosítás után összevonták a nyomdákat. Ide kellettem, hát jöttem.

A nyomda új épülete 1954-től
fotó: MTI/Intercisa Múzeum

Aztán 1954-ben felépült a mostani nyomda. Másik berendezést, felszerelést kaptak s modern gépeket is. A város egyre inkább igényelte a saját nyomdát Először csak a helyi vállalatokat látták el nyomtatványokkal, mostanában már az ország minden tájáról érkeznek megrendelések. A József Attila kultúrház felemás betűkkel szedett plakátját több színnyomású reklámfüzetek, könyvek, folyóiratok váltották fel.
– Persze a munkánk zömét most is a kereskedelmi nyomtatványok, meg az újság teszik ki. 1951. november 1-én az Óbudai Nyomda dunaújvárosi telepe két lakásban működő műhely volt, a mai nyomda modern üzem.
– A sokféle munka sokoldalúságot kíván a nyomdászoktól.
– Ez előnye is a mi kis nyomdánknak. Egy pesti nagyüzemben örök életemben lapcímeket, vagy gyászjelentéseket szedhettem volna.
– Mégis, nem akartál soha másutt szerencsét próbálni?
– Az első években gondoltam rá, jó lenne hazakerülni. Szálláson laktam a családdal, néhány nyers, friss lakás megszáradt a fejünk felett – és maradtunk. Hívtak más helyre is. Én ehhez értek, a nyomdász más szakmában csak segédmunkás. Nem bántam meg, hogy kitartottam. Voltak nehéz hetek, hónapok a 18 évben, de így magaménak érzem a nyomda 18 évét. És tudod, pár év után azon kaptam magam, hogy megrögzött dunaújvárosi lettem. Igaz is, ugye bentmarad a Kohász?

Munka a nyomdában
fotók: MTI/Intercisa Múzeum