Pest Megyei Hírlap – 1970. szeptember 27.
Ide jártam és néha ma is idejárok boldogságot lopni. Nem hencegésként írom, hiszen pusztán a szerencsés véletlennek köszönhetem, hogy ott voltam, hazánk első szocialista városának első kapavágásánál is. Néhányszor eljöttem még, egyedül és többedmagammal, úgy is, mint kíváncsi, úgy is, mint tolvaj, úgy is, mint újságíró. Az már csak természetes, hogy eljöttem a város születésnapjának tizedik évfordulójára is és mert akkor Egerben dolgoztam, gondolom, az is természetes, hogy a születésnapi torta és a 10 szál gyertya helyett tíz üveg bikavért hoztam a városnak ajándékba. Akkor, az ünnepséget három napig tartottuk, a szerkesztőségben senkit, egyetlen vendéget sem hagytak megszökni, ilyen születésnapot (bármilyen születésnapot) csak egyszer ül az ember. Kollégám, akivel sokáig együtt dolgoztam, egy szerkesztőségben, s akkor már itt dolgozott, hívott, invitált.
Dunapentelén, az óvárosban, ahogy errefelé mondták, a pincesoron volt egy lakótelep. Néhány család, néhány tucat ember élt itt mindössze, akiknek eddig nem volt még szerencséjük, vagy erejük kitörni a pinceodukból. Bár életüket így vagy úgy már megérintette a néhány száz méterre épült hatalmas gyáróriás és a körülötte elterülő Dunaújváros lüktető, modern életének szele. Ők maguk, vagy gyermekeik 10 évvel ezelőtt részt vettek az építkezéseken, most pedig a városba járnak dolgozni. Este, munka végeztével a csillogó jelenből szép csendben visszaballagnak a petróleumlámpás múltba. A hegyoldalba vájt agyagkuckóikban nyugovóra térnek, s az új városról álmodnak, ahol még a mellékhelyiségekben is fénycső világít. Itt az ígéret földjének kapujában ez természetes álom. Mert furcsa, felemás élet ez, a nappali civilizáció és az éjszakai barlanglakás között.
Sztálinváros – Pincesor /1953
fotó: MTI/Fehérváry Ferenc
Ámbár talán az is furcsa lenne egy külföldi számára, hogy esténként a fazekakból gazdag illatok terjengenek errefelé. Miért is ne? Nem a keresettel van itt baj, hanem a lakással. Ahogy a kollégámmal és a tanács később mellénk szegődött munkatársával járjuk a portákat, mindenütt sokan kijönnek, kíváncsiak, érdeklődők. Csendes tüzek pislákolnak, kellemes illatok szállnak. Kívülről az egésznek van valami nomád romantikája. De e gondolat önmagában is bűn, mert elég egy pillantás a “szobába” és a romantika rózsaszín felhőjéből menten a földre pottyan a szemlélődő. A város igazgatási osztályának vezetőjét már jól ismerik az emberek. A pincesort felszámolják és végre az itt élő embereket is emberi lakásokhoz juttatják. Mindez persze nem azonnal történik, de tervszerűen, gondolom, belátható időn belül. Az emberek örülnek és néhányan arra gondolnak, van isten, nem imádkoztak hiába. Az öntudatosabb réteg néhány képviselője pedig úgy érzi, eljött az ő nagy pillanata is és kijelenti, hogy a mi társadalmunkban ez törvényszerű fejlődés, ezt ők megmondták előre, ezt mondták ők eddig is. De hangjukon érződik, hogy a múltban a viták során sokszor sarokba szorították őket a partnerek. De hát végtére az neveti aki a végén nevet.
Mindenki örül tehát és mindenki áld valakit, csak Kovács Júlia nem. Sőt, ő nem is hajlandó kiköltözni. Ezt megmondta a tanács emberének is, nehogy később félreértések származzanak. A pince után mindig becsületesen kifizette az adót, ez a sajátja, nem hagyja itt. Nem áld ő sem istent, se senkit. Templomba egyébként se jár, mert minek? Cseléd volt ő mindig, itt lakik régen, hagyja őt békében a jóisten is, meg a tanács is. Attól nem kell az áldás, ezektől nem kell a lakás.
Az emberek összenéznek, mutogatnak a háta mögött, hogy ne vegyük figyelembe, amit mond, egy kerékkel kevesebb van ennek az asszonynak. Félnek, hogy Kovács Júlia az ő dolgukat is elrontja. Nézem az asszonyt. Töpörödött öregasszony, lehet már hetvenéves is, talán, beszéde nem indulatos, csak megingathatatlanul konok. Háta mögött mutogatnak ismét, és mondják, hogy 60 éves is alig múlt. Megkérem, engedjen be a házába. Beleegyezik. Meggyújt egy petróleumlámpát és ő megy elöl. Ahová belépünk, egy négyszer négyméteres borház, tele értéktelen kacattal. A lámpa imbolygó fénye tovább ugrik. Ez már a hegy oldalába vájt barlang, amelyet egykor pincének használhattak. Mennyezet, padló és fal, mészkőből faragva. Alig két méter széles, de 6-7 méter hosszú. A kancsi fény megállapodik az ágyon. Benne töredezett szalma, távolabb szekrény, tűzhely, melynek csöve már a hegy lankás oldalában pipál az ég felé. Színes tányérok a falon. Egyébként elhanyagoltság, elhagyottság, szomorúság. Szemem keresi a szentképet, azután eszembe jut: ez már tisztázott dolog, az öregasszony nem hívő lélek. Kérdezem, órája van-e? Azt mondja: “minek?”. A nap minden reggel felkel és minden este lenyugszik.
– Nem jó így egyedül, öreganyám…
– Miért? Egészséges vagyok, szívem, tüdőm, belső részem jó. Csak a bal lábam húzódik, az is csak tél idején, ha hűvösödik az idő. De attól még tudok dolgozni. És vegye tudomásul, hogy ezt a portát, amelyben én lakom, az anyám vette. Itt lakott a családunk 1930 óta. A porta most az én nevemen van. A tulajdonos én vagyok. Nem megyek ki a magaméból. Nem vagyok hajlandó magas lakbért fizetni. Nekem jó itt is. Mit akarnak tőlem? Láthatják, maguk is, én rendben tartom a portát. Láthatják, ha van szemük.
A szavak tartalma indulatos, de az öregasszony indulat nélkül mondja mindezt, bár beszéd közben egy kissé gyorsabban szedi a levegőt, ebből érezni, hogy felhevítette ez a vizit.
– És a lánya? ő is, a férje is elég jól keresnek. Az újvárosban szép lakásuk van, kétszobás. Hozzájuk miért nem költözik? Úgy hallottuk, ők nem bánnák.
– Idegenhez, a vőmhöz nem megyek. Nem is szeret, meg én sem akarok a nyakán lenni.
A lámpafényt lejjebb veszi, ezzel adja tudomásomra, a maga részéről a vizitet befejezte.
Sem embernek, sem tanácsvezetőnek nem éppen ifjonc már dr. Treiber Ottó. Látott egynéhány dolgot életében, hiszen a csillogó új város nemcsak örömben, de kínban is született. A heroikus munka felszínre hozott sok emberi jó tulajdonságot, de emberi butaságot, elmaradottságot és romlottságot is. Ilyen viszont még nem volt a praxisában. Vajon mi lehet az oka? Az túlontúl egyszerű magyarázat, amit az emberek fejükre mutogatva és az öregasszony háta mögött integetve akartak a tudomásunkra hozni. Bár a teljes egyedüllét, a könyv, az újság, a rádió, a tv és a kisugárzó emberi értelem hiánya tényleg nem csiszolja a szellemet. De ez túlságosan kézenfekvő, ezért nem egészen elfogadható magyarázat. Ha igaz is, nem teljes igazság.
Kovács Júlia cseléd, mint ahogyan az volt mindig ő is, ez volt anyja és nagyanyja is. Most az asztalosmesterekhez jár, ott matat, tesz-vesz a ház körül. Már nem sok hasznát veszik, de eltűrik, mert régi bútordarab a háznál. Az első láncszemet itt adják élete megértéséhez. Azt mondja az asztalosmester, Szabó János, a ház gazdája.
– Kérem, ez egy rendkívül furcsa öregasszony. Évek óta ismerem, sohasem fogadott el munka nélkül semmit tőlünk. Télen azt mondtuk neki, hogy nincs most nálunk semmi tennivaló, Juli néni. De azért, jöjjön, egyék velünk. Nem volt hajlandó, nem tartott velünk, nem evett az ételünkből. Előbb került-fordult és egy sós ronggyal nekiesett a jégvirágos ablakoknak. Csak amikor ezzel kész lett, tartott velünk. Őneki senkitől sem kell ingyen semmi, ő mindenért meg szokott dolgozni – ennyit mormogott Juli néni és elment. Azután hosszú ideig nem láttuk, lehet szégyellte magát, bár erre semmi oka nem volt. Az öregasszony külön öntörvényei szerint él.
A következő láncszem: az a szegénysor, ahol Kovács Júlia született, ahol albérletben egy szobában lakott az anyjával, a süketnéma öccsével és “törvény nélkül”, a kikapós, részeges férjével, ahol megszülte a két leányt, ahol élt 45 éves koráig. Mi az, hogy szegénysor? Lánya, aki innét kitört, aki most Dunaújvárosban napfényes lakásban lakik, aki hites férjével ötezren felül keres, szégyenkezve mondja: “Hát – szegénysor. Ott laktunk mi édesanyámmal, amikor még kicsi voltam.”
Beszédét erős, egészséges iskolás fia tágra nyílt szemekkel hallgatja.
Hiába a szegénység, azért egykor Kovács Júliának fény lett, csillogott a szája, ragyogott a fogsora, de jött a háború, és a vőlegény sohasem jött vissza a pokolból. És az anyja mosott. Az iparosokhoz járt a házkörüli munkát végezni. Nyomorék öccse pedig kéregetni. Már 38 éves volt, amikor kommendáltak neki egy iparoslegényt. Pénzük nem volt, minek a szegényembernek a ceremónia. A férfi odaköltözött hozzájuk, megszületett az első lány, a férfi elment Ausztriába, szerencsét próbálni. A hír hamarabb jött, mint ő, a férfi. Ott, a távoli országban is született egy leánygyermek tőle. Azután még egyszer visszakönyörögte magát, és itthon megszületett a második gyermek, a második leány. És közben, amit kerestek és összekuporgattak, szép csendben, konokul elitta. Kovács Júlia ebben az időben már a faluban kivívta magának a rangot: jó cseléd. Szívesen hívták mindenhová, többször is összejött a pénz egy “önálló pincére”, de embere megtalálta a harisnyaszárat a szalmazsákban és lefolyatta a torkán a kocsmában. Júliának az anyjától sokat kellett hallgatnia: “Hitetlenül éltek. Megver benneteket az isten ezzel az átokfajzattal. Mind elissza a pénzünket, ez a szégyentelen.” Végül a férfi eltűnt Pesten a nagyvárosban, és azóta sem látták. Zavartalanul átadhatták magukat a nagy gondolatnak: kitörni az albérletből, önálló “portára” költözni. Dolgoztak, kerestek és egymás elől is dugdosták a pénzt. Verték fogukhoz a garast, és mindannyiuknak külön, saját harisnyaszáruk volt.
Sztálinváros /1956
fotó: MTI/Fényes Tamás
A harmincas évek elején az öregasszony, akkor még nem is öreg, büszkén jelentette be: Franyó módos gazdáéktól megvette a házat. És beköltöztek a barlangba. Elkerültek hát a szegénysorról, a pincesorra. Az élet folyt megszokott medrében. Mosni, takarítani, koldulni jártak, kinek milyen szerepet osztott az élet, ki milyen szerepet vállalt az élettől. A fiatalabb asszony hazahordta az ételt a gyerekeknek. Ha végleg nem akadt munka, suttyomban, hogy az anyja se lássa, a harisnyaszárba nyúlt. Keveset beszéltek. Szemvillanásból, mozdulatokból, értelmetlennek tűnő hangokból is értették egymást.
Az anyját és az öccsét majdnem egyszerre temette. Mindkettőjük ágyában nagy halom, értéktelen pénzt talált, harisnyaszárba kötve. Kétfilléresek, tízfilléresek, ritkábban pengők, játék lett a gyermekeknek. Ez 1945. nyarán történt. Az utóbbi években már ezek sem kerestek. Mindkettő beteg volt. És évekig négy éhes száj várta otthon az ételt.
Földreform Dunapentelén 1945-ben
1945-ben nem kapott földet Kovács Júlia, pedig elment kérni, így hát megtartotta régi jó házait és a két lányát is cselédnek adta. De azok megszédültek, amikor az első földgyalu megjelent Dunapentelén. Otthagyták őt egyedül, a saját portán, a pincében. Az egyik férjhez ment, a másik Svédországból küldözgeti húsvétra és karácsonyra a lapokat. De a feladó címet elfelejt a lapokra írni. Az itthoni fiatalok hívják magukhoz, de nem megy. A veje azt mondja, hogy sok mindene van, két dunyhája, új berliner kendője, zacskószámra a liszt, bab, de ezeket tartogatja későbbre, az öregségére. Amikor, gondolja szegény öreg, majd nem tud már dolgozni. Ha kérdezik, minek dugdossa mama, azt válaszolja.
– Nem tudjátok, gúnyolódtok, mert titeket még nem tanított meg az élet.
A fiatalok szégyellik, hogy Kovács Júlia ilyen. És nem tudnak vele mit kezdeni. A segítő kezet nem fogadja el, mindenkivel szemben bizalmatlan. Csak a saját kezében bízik, pedig az már remeg.
Lehet, Kovács Júliánál már elkésett az új társadalom és nemcsak a rokonai, de ez a fiatal társadalom sem tud már rajta segíteni, ő már csak a nehezen kiharcolt, saját barlangjában boldog. Tulajdonképpen, amikor nemet mond, vélt boldogságát félti. A város árnyékában jobban érzi magát, mint a neonfényben. Nem az ő bűne.
AZ I-ES SZÁMÚ NAGYKOHÓ
A vizitet nehéz szívvel szakítottuk félbe. Azután még nagyon sokat jártam és ma is járok a városba, próbáltam így vagy úgy segíteni a szalmacellulózgyár építésénél, már amennyit egy újságíró középszerű tollával segíthet egy milliárdos beruházás sorsában. Azután jóval később többször is hírt adtam a hatalmas vasműről, még később a hideghengermű építéséről és végül a “vízrebocsátásáról”.
És ott voltam és megtekintettem azt a barlangsort, illetve ott álltam az általam megénekelt barlangsor hamvainál, melyet közben felrobbantottak, én is megemeltem a kalapomat. Sohasem mertem megkérdezni, hogy Kovács Júlia, öregasszony él-e, hal-e? Beköltözött-e a távfűtéses, meleg vizes, modern új lakásokba, a fényre? Remélem, így történt, biztos vagyok benne, hogy így történt. És mert a város él, és mert a város, mint minden város csupán egy percig képes tisztelegni, a múlandóság, az elhunytak felett, máris új történeteket szül, precízebben máris új életek és vele együtt új történetek születnek, a város falai között.
Dunaújváros új városnegyede a Szalmacell lakótelep /1961
1962-től Barátság városrész
fotó: MTI/Bárándi István
És mesélnek és mondják, hogy az első pártbizottsági titkár most miniszter, azután az, akit én is ismertem és többször beszéltem vele, az most Székesfehérvárott igazgató, és az a fiatalember, akit Takács Imrének hívnak és aki egykoron itt kezdte fizikai munkával pályafutását, és akit én valaha úgy ismertem, hogy a KISZ-titkár, most a pártbizottság titkára. Közbe elment egyetemre, elvégezte a pártfőiskolát és most ő segíti a város gondját-baját, ahogyan mondják, néha az egész világ bánatát képes a vállára venni és cipelni.
Pincesor, szegénysor nincs, így van ez rendjén. Egészen másfajta öregek fogadnak most, egészen másfajta emberekkel találkozunk. A bennszülöttekkel, az őslakókkal, akik néhány éve, precízen 20 éve pionírok voltak még, akik bármiről lett légyen szó, úgy kezdik, hogy:
– Mi, akik 20 éve építjük ezt a várost… Tudja, amikor még itt kukoricaföldek húzódtak és gyenge búzát lengetett a szél…
Vagy:
– Az én édesapám itt volt az első kapavágásnál, 20 éve itt verejtékezik, hogyan létezik, hogy csak háromezret keres.
ÚJ LAKÓNEGYED
Dunaújváros, hazánk első szocialista városa. Annyi szépet és gyakran annyi rosszat, csúnyát írtunk, mondtunk, hallottam róla. Nekem akkor is tetszett, amikor azt se tudtam, mi nő majd ki itt a földből. Nekem közben is mindig tetszett, nekem ma is tetszik, nem azért mert ez sikk (lehet, hogy éppen nem is az), nekem azért tetszik, mert nagyszerű emberek lakják, nagyszerű emberek leheltek lelket az egyébként holt kőfalakba. Ide jártam és néha ma is ide járok boldogságot lopni.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
