Népszabadság – 1958. november 7.
Együtt nőttek
– Az élet? Szép! – válaszolja első kérdésünkre a családfő és a párja rábólint. Anna, a lányuk legszívesebben világgá kiáltaná, amit apja csendesen, megfontoltan mondott. Anna húszéves és decemberben lesz az esküvője.
Jankovics lmrééknél vagyunk Sztálinvárosban, a technikumi negyedben, még pontosabban az Esze Tamás utca 12. számú ház III. emeletén.
Sok nyugati jóakarónk tamáskodva kérdezi majd e sorok olvasása közben: Ki ez a Jankovics Imre, aki ilyen szépeket mond az életről?
Jankovics Imre Somsich gróf egykori summása, ma feleségével és lányával együtt szakmunkás Sztálinvárosban. Nem csináltak különösebb karriert. Ilyen pályát manapság százezrek megfutnak nálunk. Csak éppen együtt nőttek a szocializmussal. S a szocializmus itt különösen gyors ütemben formálja a várost és az embereket. Bevalljuk, nehéz helyzetben vagyunk. Hiszen sötét színeket kellene belehazudnunk Jankovicsék hétköznapjaiba, hogy életüket a tamáskodók számára is hihetőbbé tegyük. Még szerencse, hogy a technikumi negyedben laknak. S ez a városrész határozottan bosszantja a türelmetlen sztálinvárosiakat. Azt mondják, hogy ez egy proletárnegyed, s az itt lakók a város mostohagyermekei. Bár meglehet, hogy a legtárgyilagosabb bírálóink is elcsodálkoznának ezen a megállapításon, hiszen komfortos lakásokban, jó körülmények között laknak az itteniek. S amint körülnézünk, látjuk, hogy harminckét tantermes modern iskola, szép óvoda épül a városrészben és körös-körül parkíroznak. Chicago, London vagy Párizs munkásnegyedének lakói nem hinnének a szemüknek, ha értük fele annyit tennének uraik. Igen-ám, mondják az igényes sztálinvárosiak, csakhogy itt még nincsenek bevakolva a házak, s mikor vezetik be a gázt? Mikor lesz központi fűtés, mint a belvárosban? Itt, ahol hat év alatt teremtődött a világ, nagyon hozzászoktak az emberek a szocializmushoz, s meg is sértődnek, ha egy-két hónapot várniuk kell a gázra és a központi fűtésre.
– Bizony, kezdetben nem volt itt, csak földtúrás, tégla- és cementkupacok, meg meszesgödrök. – mondja Jankovics Imre. – Városnak még nyoma sem volt, amikor ő negyven éves fejjel feleségével útrakelt a Somogy megyei Bolhóról, hogy az új város építője legyen.
Húsz esztendeig volt cseléd és summás. S 1945-től három hold juttatott földön a maga ura. Egy nadrág őrajta, egy szál szoknya az asszonyon és Annus elnyűtt kis holmijai. Ezt produkálta Jankovics Imre negyven esztendő alatt. S amikor az első követ letették a kokszolómű alapzatába, nagyot dobbant a szívük; talán most nekik is megvirrad. Akkoriban még szárnyas képzelőerő és sok-sok hit kellett ahhoz, hogy a lüktető nagyvárost, a gyárkéményeket meglássa az ember a pusztaságban. S az embereknek is milyen kavargó összevisszasága találkozott a Duna-parti építkezésen. Kommunisták, erőtől duzzadó fiatalok vállán nyugodott a növekvő város terhe. De a prímet a hangulatkeltésben sokszor cinikus kételkedők, szerencselovagok, bicskát fenő huligánok, könnyelmű nőcskék vitték. Áradó folyó volt ez az építő nép. S a folyó is hátán hordja a szennyes tajtékot. De ahogy nőttek a falak, úgy nőttek emberségben az építők. A java gyökeret vert, mint az erdei talajban a tölgy. A selejtet meg elsöpörték a szelek.
Mikor idáig érünk az emlékezésben, Jankovics Imre a feleségéhez fordul. Neki tesz vallomást. Neki mondja el, hogy gyakran az ő szívéből is kihalt a remény, s ilyenkor unszolta az asszonyt: gyerünk vissza Bolhóra, a három holdhoz. De a hajdani summásasszony képzeletét már felgyújtotta ez az építkezés.
– Itt száz holdakon épül a jövendő. Többet lelünk itt mi is, mint az otthoni három holdon.
Ezt mondogatta a csüggedés perceiben, s győzött.
Pedig eleinte nagyon nehéz volt. Szükségszálláson laktak a Délivárosban. Egy kis szobácska, ágy, asztal – ennyi volt egész vagyonuk. De elsején pénz csörgött a zsebükben. Jankovics 1000-1100 forintot, az asszony 800-900 forintot vitt haza. Ebből már ruhára is tellett. Megható hallani az első vasárnap történetét, amikor először öltöztek ünneplőbe. Kicsit félszegen lépkedtek az akkor még rendezetlen főútvonalon. Félszemmel egymást figyelték. A férfi, aki negyvenedik esztendejében bújt először élesre vasalt városi pantallóba, nézte asszonyát, aki summás-munkától, téglarakodástól reszelős kezét bőrkesztyűbe dugta és retikült vitt. A söntésnél nem kellett számolni a krajcárt. A megrendelt liter borért Somsich gróf hajdani summása 100 forintossal fizetett és borravalót hagyott a pincérnek.
Milyen keserves leveleket írt a mama Bolhóról. Minden sor fájó panasz, mert az ő okos, nagyfiát elvette tőle az az istentelen építkezés. Idegenben lótfut a szerencse után, téglát hord, habarcsot kever, ahelyett, hogy itthon maradt volna a biztos nyugalomban. De, amikor először hazamentek látogatóba, a mama is nagyot nézett.
– Mi lettél te ott, fiam?
Ő egyszerűen válaszolta:
– Építő, mama, Sztálinváros építője.
Nőtt a város. Utcák rajzolódtak, házsorok sokasodtak a kukoricaföldek helyén. Neonfény, parkok, fényes üzletek formálták a nagyváros arcát. Így terebélyesedett Jankovicsék igénye is. Amikor a kokszoló felépült, Jankovics feleségestül tanfolyamra iratkozott be. S ma mindketten gépkezelő szakmunkások, a kokszolómű finomtörőjében. Ma már csak rossz álom az egykori kenyértelenség, az inaszakajtó aratás-kapálós hajnaltól napestig. Sztálinváros csak szakértelmet követel Jankovicséktól, erőkifejtést jóformán semmit. A hajdani summás házaspár bonyolult műszerfal elé került, amelyen villamos fényjelek vibrálnak, s ők gombnyomással indítják a felmorajló gépeket, elevátorokat. A családfő ma 1900 forintot keres, felesége 1450-et, Annus, aki varrónő lett a Ruhagyárban, 1100 forintot visz haza a hónap végén. Maguk is azt mondják, együtt nőttek a szocialista várossal és milyen nagyot nőttek. Ma már elválaszthatatlan társak a város és építői. A finomtörő gépkezelője, a felesége és Anna lányuk, aki már a sztálinvárosi iskolából került ki az életbe.
De mostanában a technikumi negyedben, az Esze Tamás utcai otthonban mégis csak az esküvőről esik a legtöbb szó. Meg is invitálnak, jöjjünk el december 13-án. S a házigazda sorolja, mi mindent tálalnak majd a vendégeknek. Kicsit sokalljuk is a bőségesnek ígérkező traktát. De Jankovics a gondtalan emberek nyugalmával válaszol:
– Egy lányom van. Legyen a menyegzője mindannyiunk számára örökké emlékezetes.
Kékesdi Gyula