Sztálinvárosi Hirlap – 1960. július 26.
A szeszélyes nyár hősei között
– Beszélgetés a meleg üzemek dolgozóival –
Az emberek azt mondják, hogy elviselhetetlen a hőség. Mindenki piheg, izzad és kétségbesetten menekül az árnyékba. De ott is meleg van. Tombol a nyár és olvad a szurok.
– Ezt nem lehet kibírni, – mondják az emberek, – 30 fok van árnyékban….
A pékkemence torkánál
– A terem átlagos hőmérséklete 30-40 fok. A kemencénél, ahol dolgozunk 55-60 fok – mondja könnyedén Szücs József kenyérgyári vető. A vető rakja be a kemencébe a kenyeret és ő az, aki a piros-barnára sült “vekniket” kiszedi.
Szücs József pék lisztet szór a kenyérformákba a kenyérgyárban. /1959
fotó: MTI/Rácz János
A hatalmas kemencék ontják magukból a meleget. Ha az ember közelebb megy a kemencéhez, úgy érzi, leperzselődik a ruha a testéről.
– Meg lehet ezt is szokni. Én még három évvel ezelőtt földgyalus voltam. Eleinte nehéz volt – emlékezik Szücs József. Testén patakokban folyik az izzadtság, olyan mintha most lépett volna ki egy bővizű zuhany alól.
– Sokat kell sajnos inni. Napi 5-6 liter szódavíz a normánk. De azt ki is izzadja az ember.
– És műszak után?
– Két-három korsó sör.
– Hogy bírja a kinti meleget?
– Meg sem kottyan. Sőt inkább kellemes – felel és a terem 40 fokos melegéből visszalép a kemence előtti állásra, ahol mint mondták, 60 fok körül áll a hőmérő higanyszála. Fáradhatatlanul táncol kezében a hosszúnyelű péklapát. Néha megtörli izzadó homlokát és talán arra gondol, hogy de jó lesz kimenni az utcára, ahol “csak” 30 fok a meleg…
Ahol a név is meleg
A meleghengerműnek már a nevében is benne van, hogy “meleg” dolgokkal foglalkozik. A mélykemencék felett szinte vibrál a levegő, s ha enyhe fuvallat nem suhanna végig a csarnokon, talán ki sem bírnák az emberek.
Lemeztekercselőgépbe szállítógörgőkön fut a fehéren izzó acéltábla a Dunai Vasmű Meleghengerművében /1960
fotó: MTI/Szilágyi Pál
Dehogynem. A hengerész sok mindent kibír. Oravecz Sándor mély kemencedarus néha lejön “hűsölni” a csarnokba, mert fenn, a darukosárban még melegebb van, ott 60 fokig is felszalad a meleg. Különösen akkor, ha az izzó kemence fölé áll gégével, hogy kiszedje a fehéren vakító, tüzes öntecseket.
– Hogy bírja a meleget? – kérdezzük tőle.
– Jobban, mint a hideget – mondja nevetve.
– Télen állandóan fázom. Most meg csak kicsit izzadok. De azt is elárulhatom, hogy nemsokára üdülő lesz az én kis kalickám.
– Hogyhogy?
– Most szerelik fel a klimatizáló berendezést, mely 18 foktól 34 fokig állandósítja a hőmérsékletet. Ez a legmodernebb klimatizáló. Úgy gondoskodnak rólunk, mintha nem is munkában, hanem üdülőben lennénk.
Üzemszerűen termel a meleghengermű
(Cseh Tibor felvételei) |
1300 tonna olvadt acél “árnyékában”
A Martin acélműben önkéntelenül arra gondolunk, minek úgy tüzelni ebben a melegben, hiszen az acél talán még a napon is megolvad. Csak ki kellene dolgozni a technológiáját. De addig, míg az “új” technológia elkészül, nézzünk csak szét.
Zinner Pál olvasztár és brigádja figyeli a kemencét csapolás elõtt a Dunai Vasmû acélmûvében /1960
fotó: MTI/Mező Sándor
Két férfi jön velünk szemben. Folyik róluk a víz. Kiss Imre kemencekőműves és Bölcskei Pál segédmunkás az imént még a 2. számú kemence alatt dolgozott, a salakzsákok boltozatát fugázta.
– Csuda meleg volt! – mondja Kiss Imre.
– Három, négy percnél alig lehetett tovább bírni.
Bizony, nem könnyű az ő munkájuk. Az izzó kemence alatt viaskodni a tégla résein kinyúló lángnyelvekkel, s eltömni malterral, miközben több tonna acél fő, fortyog felettük, – nem gyerekjáték. Erős szervezet, erős szív, nagy akarat szükséges hozzá.
A kánikula kánikulája
A kokszolóblokk tetején a kánikula kánikulája tombol. Fentről a nap tűz, lentről a blokk melegít. Amikor egy-egy kamrát kitolnak, nem ritka a 70-80 fokos meleg. Ilyenkor eltréfálkoznak egymással az emberek.
– De jó idő van! Aztán felnéznek a nap felé és mosolyogva mondják:
– Ott is jól befűtöttek tatai brikettel!
A Vasmű dolgozói a kokszolómű kemence blokksorának működését figyelik /1956
fotó: MTI/Fényes Tamás
Haskó Albin, a November 7 brigád tagja egykedvűen mondja:
– Megszoktam már a meleget, öt éve dolgozom a kemencén, volt időm hozzá. A kánikula nálam csak aféle középhőmérséklet…!
A nagyolvasztó csapoláshoz készül. A csatornából most vésik ki a salak és vastömböket, melyek vörösen izzanak, s csak fokozzák a hőséget. Nehéz munka a vésés, már az elegendő lenne ilyen melegben.
Csapolás a Dunai Vasmű II. sz. nagyolvasztójában /1959
fotó: MTI/Seidner Zoltán
Éliás János olvasztár, a Szakma Ifjú Mestere jelölt szorgalmasan dolgozik. Néha felemelkedik, kiegyenesedik, s letörli izzadt, homlokát. Aztán újra nekifog. Időnként jót húz a szódavizes üvegből, s megrázkódik, amikor a hideg víz mellén végigcsorog.
– Naponta majdnem egy vödörre valót iszom – szól nevetve. De ki is izzadom ebben a kutya melegben.
Kánikula! Forróság Szédítő, kábító hőség! A nap úgy tűz le az égről, mintha egyedüli szándéka lenne, hogy megaszaljon bennünket. De nincs okunk panaszra, hiszen vannak emberek, akik még a kánikulánál is melegebb környezetben dolgoznak, végzik napi fárasztó munkájukat.
De azért a télikabát is elkel
A látóhatár szélén fellegek gyűlnek, már nincs is olyan nagy meleg. Jó, kellemes, csendes nyári eső várható, mely friss hűvössel üdíti fel majd az epekedőket.
Ejnye, azért ez túlzás! Fázom! Hol a pullóverem? Még mindig fázom! Kiskabát, nagy kabát, téli kabát, bunda, pirosló fülek. S mire hozzáfogok a kánikula riport megírásához, már gémberedetten nyúlnak ujjaim az írógép billentyűihez.
Sasvári-Ősz
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
