Népszava – 1979. február 7.

Politikus, nyugdíjban is

Ahogy elhagyjuk a régi, az öreg Dunapentelét, és az autó kibukkan az egymásnak hajló dombok közül, mindjárt szembetűnik a dunaújvárosi tanács modern toronyépülete. Itt találkozom dr. Illyés Józseffel, Dunapentele egykori tanácselnökével, a dunaújvárosi tanács első vb-titkárával. Majd harminc évig töltötte be ezt a tisztséget, és az idén, január elsején ment nyugdíjba.
– Mikor én idekerültem, a kukoricatáblákon kívül alig volt itt valami – mondja. – Csak a munka meg a gondok.

A munka örömével… – Hogyhogy ilyen vidám vagy? Ezekben a napokban kollégái ezt kérdezik dr. Illyés Józseftől, a városi tanács végrehajtó bizottságának titkárától, aki az új esztendő első napján nyugdíjba vonul, s mégis szokatlan derű van az arcán mostanában. Valóban! – Hogy-hogy ilyen vidám? – Amikor egy fiatalember munkába áll, azt hiszem mindig meghatott is egy kicsit, és jó kedvvel, örömmel kezd dolgozni. Szerintem ugyanígy kell befejezni is a munkát. Egy kicsit meghatottam de jókedvűen és örömmel. És most mindenki csodálkozik ezen. – Én meg azt hiszem, hogy a csodálkozás is természetes. – Hát persze. Felvetődik az is, ami a nyugdíjasoknál általában: vége a munkának, vége az életnek. De ez nálam nem áll. Pártbizottsági tag vagyok, tanácstag vagyok, egy tanácsi bizottság vezetője is vagyok. Ez egy darabig megmarad. – A népfront tisztsége is megmarad? – Nem. Azt leadom. A népfront elnökhelyettesének szerintem a gyakorló vb-titkárnak kell lennie. Bólogatójános nem leszek. Nekem mégis gyanús ez a dolog. Valaminek még kell lennie, amiért Illyés József örömmel megy nyugdíjba. Végtére is vagy huszonnyolc éve látja el a vb-titkári teendőket. 1950-ben még községi tanácselnök volt Pentelén, s amióta egyáltalán van városi tanács, 1950. május 18-ától végzi ezt a munkát. Én mondom – ő meg, amikor rákérdezek, tagadja, mert örömét lelte benne – nemcsak tanúja, hanem szenvedő alanya is volt a város fejlődésének. Majdnem megkövezték, amikor 1951 kora tavaszán egy vitában amellett tört lándzsát, hogy Pentele tartozzék a városhoz, ne maradjon meg önálló községnek, pedig Pentele “valahogy nem illett a telepítendő szocialista városhoz.” Csakhogy ez esetben az új városhoz éppen azok nem tartoztak volna hozzá, akik többek között részt vettek a felépítésében. Illyés József nem voltképes belátni, hogy miért kell határvonalat húzni a község és a leendő város között. Később sem volt könnyű dolga, akkor sem, amikor a kormánytól kapott kevés pénzből (1953) nem a befalazott ablakú lakásokat, hanem – állagmegóvás címén – a vasműt kellett továbbépíteni. De akkor gyűlt meg igazán a dolga, amikor (1956-57) a híres-neves koldustarisznyát a vasműtől átvette a városi tanács. Úgyszólván a semmiből kellett – a feleségek és a megszületett és születendő gyerekek érdekében (amiről korábban nem volt szó) – könnyűipart, ehhez további lakásokat, továbbá kereskedelmi és szolgáltató hálózatot teremteni. A vb-titkár munkáját dicséri, hogy sem akkor, sem azóta nem kellett egyetlen döntést sem hatályon kívül helyezni, hogy mind a törvényességi felügyelet, mind pedig a város gyarapítását szolgáló újabb és újabb tanácsi osztályok szervezése, koordinálása optimális volt. Élete történelem Dr. Illyés József most az iratait rendezi. Ezek az iratok nem beszélnek arról, hogy a belkereskedelmi minisztertől dr. Illyés József a Belkereskedelem Kiváló Dolgozója kitüntetést, hogy a pénzügyminisztertől – mert valamikor a pénzügyi osztály is a vb-titkárhoz tartozott – a Pénzügy Kiváló Dolgozója kitüntetést kapta meg, hogy nemrég a Minisztertanács a Kiváló Munkáért Emlékéremmel tüntette ki. És most ezt a munkát adja át másnak. Mi lehet az, amiért örül neki? – Van hobbija? – Hogyne volna. Más bélyeget gyűjt, vagy horgászik, én az autóklubnak vagyok az elnöke. Ez a hobbim. – Az autó vagy a klub? – A klub. Az autót csak vezetem. A klubbal járó feladatok már régóta lekötnek. Szeretném továbbra is közúti közlekedés biztonságát segíteni, hiszen ezt már tizenhárom éve csinálom társadalmi munkában. Ott is van öröm. Ha az ember segítséget tud adni. A műszaki állomásunkon vagy az országúti segélyszolgálatunk révén. Unatkozni biztos nem fog… – Boldog-e? Tétovázik. – Az – mondja végül. – Boldog új évet és dolgos nyugdíjas éveket kívánok. Megint gondolkozik. – Anélkül valóban nem lennék boldog – mondja aztán. Aczél Gábor Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap, 1978. december 29.

Út a városig

A felszabadulás után dr. Illyés József előbb földosztó biztos lett Adonyban, később Rácalmáson vezető jegyző. A rácalmási három év alatt sikerült úgy-ahogy rendbe tenni a falut, megindítani az életet.
– Mány volt a következő állomás. Akkoriban Fejér megyének talán a legrosszabb községe: nemzetiségi, vallási gondokkal. A háború szinte egyetlen házat sem hagyott épen, a kitelepítések elszakították a családokat egymástól, összefogtunk, dolgoztunk, agitáltunk. A helyi népfrontelnök egyébként a református pap volt.
Aztán a párt államigazgatási iskolába küldte, majd felajánlottak neki egy tanári állást ott, ahol hetekkel előbb még “diák” volt. De nem fogadta el. Nem katedrára ülni, inkább mozogni, szervezni akart. Dunapentelére kérte magát.
– Hallottam, hogy az építkezés elkezdődött, úgy gondoltam, ha dolgozni, szervezni akarok, jobb helyet nem is találhatnék, így lettem Pentele tanácselnöke, s rá egy évre, mikor megkaptuk a városi rangot, Sztálinváros tanácstitkára.

Munkások és “aranyásók”

1950-ben már sokan dolgoztak itt, és egyre többen érkeztek. A párt meg a DISZ toborozta az embereket: gyertek építeni Dunapentelét, az ország első szocialista városát. Ez volt a jelszó akkor. Jöttek szakmunkások, földmunkások, békési kubikusok – csapatosan. De jöttek “aranyásók” is, akiket nem éppen a munka vonzott. Olyan szabotőrök is voltak köztük, akik átvágták az épülő vízvezetéket, megrongálták a villanyhálózatot. Egyszóval vegyes volt a társaság, de nagy többségük azért rendes, dolgos ember.

Horváth Sándor – A Késdobáló és a jampecek – Szubkultúra Sztálinvárosban

Az első időben az elszállásolás, az ellátás adta a legtöbb feladatot. Az állomáson éjszakánként sorban álltak a toborzóvonatok. Az emberek bejöttek a városba, és előfordult, hogy csak az árokparton telepedhettek le. Ott várták meg a reggelt. 1952-ben már több mint tízezren dolgoztak az építkezésen.
– Mikor a városi tanács vb-titkára lettem – folytatja -, három terület tartozott hozzám: az ipar, a kereskedelem és a mezőgazdaság. Így aztán nemigen unatkoztam. Építettünk három barakktábort a dolgozóknak. Húszan-harmincan laktak egy szobában, az akkori helyzethez képest normális körülmények között. Még állandó meleg vizük is volt. Megszerveztük az üzemi étkeztetést is. A munkások forró tejeskávét kaptak reggelire akkoriban. Emlékszem, egyszer összement a tej. Nincs mese, gondoltam, akármi történik, reggel az embereknek enni kell. Kocsiba vágtuk magunkat, és a téeszben lefoglaltam a Budapestnek előkészített tejet. A saját felelősségemre.
Épült, fejlődött a város. Sorra formálódtak az utcák, a sarat köcvezett út, a latrinát angol W. C. váltotta fel. Sokan azok közül, akik valamikor ideiglenesen jöttek, megtelepedtek, családot alapítottak. “Szokták” a városi életet.

Többes szám első személy

– Nálunk letelepedni csak tanácsi engedéllyel lehetett. Nem fogadtunk akárkit magunk közé, először alaposan megvizsgáltuk a múltját. Előfordult, hogy épp vizsgálat közben derült ki: az illetőnek van valami a füle mögött. Letelepedési engedélyt kért – és a börtönben találta magát. Akadtak visszautasítottak is. Hamar elterjedt a mondás, hogy aki nekünk “nem kell”, azt útnak indítjuk Komlónak.

Városépítés és letelepedés Dunaújvárosban

Dunaújvárosban jelenleg hatvanezren élnek. A városszélen szaporán forog a toronydaru gémje, egymásba emeli a szürke betonelemeket. Az új lakásokba központi fűtés, telefon, meleg víz kerül.

A Római városrész a 25 éves Dunaújvárosban.
fotó: MTI/Horváth Péter

– Építettünk gyárat, lakótelepet, kórházat, iskolát. De a legnagyobb eredmény mégis az, hogy az emberek megtanulták a kulturált, városi életet, hogy rányílik a szemük a világra. Hogy egyre inkább éltek a lehetőségekkel, amit maguk teremtettek. Amit itt lát, azt mind mi csináltuk, építjük ma is. Csodálkozik a többes szám első személyen? Tudja, mikor elkezdtük, azt mondták: itt minden olyan lesz, amilyenre maguk formálják. Így ez a város az enyém is.
Gyakran pillant az órájára, most is siet. Reggel már járt az autóklubban – 15 éve az elnöke -, délután értekezletre, megbeszélésre várják. Továbbra is tagja a városi pártbizottságnak, a megyei és a városi tanácsnak. Pártszervezetet patronál.
Önkéntelenül hozzáfűzöm: mintha nem is lenne nyugdíjas…
– Dehogynem – rázza a fejét dr. Illyés József – Nyugdíjas tanácstitkár. Ami meg a többit illeti, hát… nyugdíjas politikus nincs is…

Deáki László

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.