Dunaújvárosi Hírlap – 1983. december 23.

Egresi Zsuzsa rézkarca

Miskolczi Miklós

Sosemvolt karácsonyok

Fogom a fiam kezét és régi karácsonyokról – hazudozom. Frissen hullott puha hóról, havas éjben csilingelő szánkókról, éjféli misék tömjénes hangulatáról, a várakozás boldogságáról, messziről hazatért családtagok békéjéről, egy falusi meleg szobáról, ahol mindig gyönyörűségesen csillogott a karácsonyfa, és mögötte halk zene szólt talán egyenesen a szférákból, és édes volt és jó volt és szeretetre méltó volt minden és mindenki. Akár a mesében.

Hallgatunk egy sort. A fiam kirakatokat bámul, én meg őszinte akarok lenni, legalább magamhoz, és a most mesének mesélt régi karácsonyok régi hangulatát idézem: a hosszú, sötét advent után jötteket, azokat, amikor apám és bátyám csak vendégnek jött haza távoli munkahelyekről, és én alig vártam, hogy visszamenjenek; az éjféli miséket, ahová – mi tagadás soha nem jutottam el, mert miden évben előbb elaludtam; az ünnep előtti böjtöket, a spájzba surranás bűntudatát; sok anakronisztikus szent karácsonyt egy szocialista város szoba-konyhájában; a zálogházat, ahol karácsony előtt 110 forintot adtak egy arany nyakláncért, a tavalyi szaloncukrok idei fölaggatását, a karácsony délutáni böfögős unalmat, a máshová, máshoz vágyás ünnepien kegyetlen keservét, és arra gondolok hogy apám hiába lelt egészséges dióra a karácsonyi asztalon, mégis meghalt a következő évben.
Hol vannak hát azok a karácsonyok, amelyeket úgy éltem meg, ahogy ma a fiamnak mesélem, amelyek csak a múltra vetődve, csak álmodozásként bukkannak fel bennem szépnek? Voltak-e egyáltalán havas, csilingelős és boldog karácsonyéjszakáim?
Inkább csak lehettek volna.
Sajnos, a valóságban ritkán (vagy inkább sohasem) tudtam átélni a karácsonyt úgy, ahogy most a fiamnak célzatosan elmesélem, más szóval, ahogyan most utólag szeretném, ha megéltem volna. És tudom, hogy ez a késés, ez az utólagosság nem személyes hibám, nemcsak az én bajom, bánatom. Tudom, hogy vagyunk néhány százezren, millióan, akik fölött csak úgy átleng az élet, akiknek karácsony vagy ünnep, hétköznap vagy nyaralás, színházi est vagy kirándulás, barátok vagy rokonok békességek vagy harcok, vagy szakítások – szóval akiknek mindig és mindig későn tűnik szemükbe az a bizonyos esély. Amit sok-sok rejtés helyett akkor, ötven éve, tavaly, vagy tegnap lehetett volna, kellett volna átélni szépnek, ünnepnek, munkának, harcnak, barátságnak, szerelemnek, karácsonynak.
Félek, hogy az értelem hibáztatható. Fejlődő intellektusunknak, az ész győzelmének kegyetlen mellékterméke az a kiegyenlítő képességünk, ami szép lassan összemos bennünk mindent: elviselhetővé, ha kell okosan feldolgozhatóvá, ha kell titkolhatóvá szublimálja a bánatot, a vereséget, a csalódást, a robotot, ám ennek áraként sietve elveszett számunkra az átélés izgalmát, szépségét, az intenzív élet felelősségét is. A rossz átélésnek terhétől félve nemcsak a jót hagyjuk észrevétlenül, hanem az átélés képességét is irtjuk magunkban.
A múltat szerencsére megszépíti az emlékezet, a jövőt szebbre színezi a várakozás izgalma. Csak a jelen marad meg olyannak, csak a “van” olyan, amilyennek meg tudjuk vagy meg akarjuk élni. Milyennek? Hát, valami álbölcs okoskodás, szkepticizmus, védekezés következményeként – karácsonyt is, szerelmet is, sikert is, győzelmet is – szürkének, unalmasnak, észrevétlennek, s lehetőleg érzelemmentesnek. S ha már nagyon kell, ha nagyon hiányzik, hazudunk magunknak, ki karácsony táján, ki máskor, egy kis megélt boldogságot. Mintha igaz lenne. Természetesen a múltból. S ha kell, a jövőből is. Csak a jelent kerüljük látványosan. A mindenkori jelent. Mivel az csupán átmenet, időtlen volt és mérhetetlen lesz között: folyosó, mely csupán összeköti az emléket a reménynyel, amelyekben – mily badarság – mindig szívesen időzünk.
Boldogságképességünket siratom. – természetesen most is vigyázva, hogy látszatra közömbös maradjak ezen a karácsony előtti sétán. És próbálok megjavulni. Azt gondolom, itt megy egy férfi, kezében kisfia meleg tenyerével, és nincs bajuk sem egymással, sem a világgal, hogy a legfontosabbal kezdjem egészségesek, szeretik egymást, kölcsönös bizalmuk kikezdhetetlen, alapvetően (lám, megint ez az okos megszorítás!), szóval egyáltalán és általában gondtalanok, vagy ha gondjuk van, az emberhez méltó, nemsokára hazaérnek és gyertyát gyújtanak a karácsonyfán, amely alá huncut kis és (bizony) nagy ajándékokat hordtak össze, a férfi élvezi fia önfeledt boldogságát, a fiú most először lepi meg szüleit valami maga fabrikálta ajándékkal és ettől sugárzik, aztán nagy hasalások jönnek a fa alatt, “majd rátok dől” hallják a nem igazi korholást, és nem vetnek, használati utasításokat tanulmányoznak, összeraknak, szétszednek, kipróbálnak, és holnap hajnalban irány a hegyek, a szokásos karácsonyi sítúra vár rájuk, meg öreg barátok, régről ismert tájak, vagy új ismerősök és ismeretlen vidékek… De állj! Ez már megint a volt és a lesz világa. Mire is gondolhatok még, ami nem múlt és nem jövő? A lassan szállongó sötétre, az ünnepelőttiségre, amit tévedhetetlenül fel lehet ismerni az utcaképről, az emberek mozdulatáról, a levegő illatáról, a gyerekek izgalmáról, saját lelkünk rezdüléseiről. Igen, karácsony jön, boldognak, csilingelőnek, békésnek is átélhető karácsony. Ahogy egyszerű nyári hajnalok is megérdemlik (megérdemelték volna) az átélés rangját és izgalmát, ahogy a vonat surrogása, a lovak kocogása, az uszoda lágy vize, a viták hevessége, a munka fáradtsága, a kudarc tanulsága is mindig megérdemli. Jelen időben is. Jó lenne mindig és mindennek elajándékozni az itt és most gyönyörű érzését, és kivonni mindenből az érzelmi, gondolati sablont, a gyávaságot, a védekezést, az oppozíciót, a “végül is magad vagy” magatartást. De meg tudom-e tenni? És kit hívjak segítségül?
Faggatom magam, miközben kettőnk közül csak a fiam él: elmélyülten tanulmányoz egy diavetítőt a kirakatban, gondosan rugdos egy kavicsot, ismeretséget köt egy elkóborolt dakszlival, körmével feszeget egy tetszetős plakátot a ház faláról, önfeledten csodál egy parkoló téglavörös Porschét, és fontoskodva zsebébe rejt egy későn lehullott falevelet – az apjával sétál. Már kinőtt a magaszeretés korából, és még nem szeretett vissza önmagába. Mint mi, akik állítólag a biztonság kedvéért magunkba fordulunk, csak magunknak hiszünk, csak saját örömeinket ismerjük, csak saját érdekeink vannak, szempontjaink a magunk javára, akik a lehetséges rosszat kerülve zamatos jókról merünk lemondani, és sok tartós spleen után csak különleges ünnepeken merjük megfejteni önmagunkat. Van-e ránk orvosság?
Talán egyszerűen, csak a lehetőségeket kihasználva élni kellene, vagy vállalni a választással járó tagadásokat, nem volna szabad mindig és újra haladékot adni magunknak, s ha vannak, vállalni kellene a tiszta megoldások kockázatát. Nem siratva elmulasztott lehetőségeinket, és nem kacsintva jövőben festett egek felé.
Nem is tudom, én vagyok-e olyan mint a világ, avagy a magamfajta szegényekkel formáltuk-e már saját képünkre a világot. Csak a fiam gazdag. Átéli a karácsonyelőttiséget, hogy az utcán most jönnek-mennek az emberek és a dakszli most szegődött utánunk, hogy most fogjuk egymás kezét, most élünk. Most, most, most. Rám ragad a boldogsága.
Aztán hazafelé egy mellékutcában hirtelen elcsöndesül és megkérdezi: és ha hazajöttünk a síelésből, akkor mit fogunk csinálni? Nem érti miért, csak érzi, hogy elszomorodom.

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.