Sztálinvárosi Hírlap – 1958. augusztus 8.

5173. sz. Békevonat, indulás!

A sztálinvárosi vasutasok Békevonatot indítottak Budapestre

Ünnepi riportot úgy szokás kezdeni, hogy ma minden olyan ünnepélyes, még a Nap is hivatalos, hiszen olyan szépen, mosolyogva süt le az égről. Ezúttal az olvasó tekintsen el, mert mikor ma reggel kiballagtam az Újállomásra, hogy tanúja legyek a sztálinvárosi Békevonat indításának, igaz, hogy a Nap szépen sütött le az égről, de semmi különleges ünnepélyesség nem fogadott. A vágányok között ugyanúgy jártak-keltek a vasutasok, a váltóőri irodában Medve Imre szolgálatvezető váltóőr ugyanúgy jelentkezett mint szokott, s az örökké ismerős “rejtjelek” a tolatásnál ugyanúgy szálltak: nyolcas, hetes, nyolcas, ötös – mint máskor szoktak, ami egyébként annyit jelent hogy a tolató mozdony az egyik kocsit a nyolcas vágányra, a másikat a hetesre stb. tolja. Aradi Gyula kocsimester, aki az egész állomás külső munkáját szervezi, lehet, hogy most szaporábban járt, kelt, irányított, de ez sem tűnt fel túlságosan, s nem látszott ünnepélyesnek. Homoki Ferenc tolatásvezető, ahogy a mozdony elején integetett a piros kis zászlóval, talán még haragos is volt, arcából ezt vettem ki. Bementem a forgalmi irodába gondoltam, oda rejtették az ünnepélyességet, s ott tartalékolják onnan szedik elő, ha indul a vonat. A morsegépek, melyek az állomások között tartják a kapcsolatot, egyetlen üdvözlő szót nem kopogtattak le, csupán jelezték, hogy átment-e a vonat az állomáson, vagy sem. Jerman István rendelkező forgalmi szolgálattevő – ez a hivatalos rangja – millió telefonon beszélt egyszerre, s közben gondosan figyelte az állomás térképét a műszerasztalon, ahol sok piros, zöld, s egyéb színű lámpa hol kigyulladt, hol meg elaludt.

1200 tonna a Békevonaton

Már éppen reklamálni akartam az ünnepélyességet, mikor az egyik vasutas odajött hozzám, s intett, hogy a békevonat mozdonya, mely közel 1200 tonna terhet visz Ferencvárosba, feldíszítve készen áll, s most tolatják rá a szerelvényre.
Kimentem a vágányok közé és Lipovics József kocsivizsgálótól érdeklődtem, hogy melyik az a tehervonat, amelyik Budapestre indul most.
– A Békevonat? Ott áll feldíszítve.
Nem számoltam meg, hogy hányadik vágányon állt a vonat, de mondhatom, nagyon szépen fel volt díszítve zöld gallyakkal, s a vagonok oldalán jelmondatok voltak a békéről, meg a Vasutas Napról.
– Helyben vagyunk – gondoltam – ez már valóban ünnepélyes. De ahogy a vonatvezetőre néztem, Varga Jánosra, aki hatalmas könyvvel a hóna alatt végigment a vagonok mellett, s számok tömkelegét írta a könyv rovátkáiba, többek között a vagonok önsúlyát, a rakomány súlyát, a tengelyszámot, meg a rendeltetési állomást, önkéntelenül is a szürke hétköznapokra gondoltam, amikor az ember “hivatalos” dolgait intézi.
A vagonok kissé megrándultak, mikor élénk szuszogással rákapcsolták a mozdonyt. Siettem a vonat elejére. A fekete mozdony valósággal ragyogott, csillogott a napfényben, s az elején virágokkal díszített büszke tábla függött:

“A Sztálinvárosi Fűtőház Békevonata!”

Elnéztem a mozdony személyzetét, a két fűtőt, Firgli Lászlót és Mohos Mihályt ahogy sürgölődtek a füstokádó vasparipa körül, figyelték a feszmérőket, mint ilyenkor, indulásnál szokás, s alaposan megfigyeltem Papp Gézát, a fiatal mozdonyvezetőt, ahogy olajozta a gépet. Sem többet, sem kevesebbet nem kent rá, csak annyit amennyi más közönséges mozdonyoknál is szükséges.
Indulás előtt még Kolláth Gyula ügyeletes tiszt mondott egy pár szót a vasutasoknak a békéről, s aztán megint a “hivatalos” utasítások következtek. A rendelkező szolgálattevő kiadta az utasítást a külső forgalmi szolgálattevőnek, az pedig a vonatvezetőnek, s a vonatvezető a mozdonyvezetőt értesítette:

Elindul a Békevonat

– 5173. sz. Békevonat, indulás!
A fél kilométer hosszú szerelvény mozdonya füttyjelet adott, mi is felkapaszkodtunk rá, s elindultunk.

Lelkesedéssel fogadják mindenfelé a Békevonatot

Az ünnepélyesség, melyet annyira kerestem az emberek arcában, sem a mozdonyvezetőn, sem a fűtőkön nem látszott, s munkába merülve, még engem sem vettek nagyon észre, pedig az idegen ritka a mozdonyon. Amikor befutottunk az első állomásra, akkor kezdtem megérteni valamit. Az emberek le nem vették szemüket a vonatról, s amikor tovább mentünk, a pályamunkások integettek, a sorompóknál asszonyok, lányok lengették kendőiket, s egy öreg paraszt a szekeréről még a kalapját is megemelte. S a mi vonatunk büszkén száguldott a Fejér megyei földek között, hirdetvén a boldogságának békét, az emberiség kulcsát. Pusztaszabolcson nemcsak a várakozó utasok, hanem a vasutasok is meglengették sapkáikat.
Ott búcsúztam el a mozdony személyzetétől, s önkéntelenül is megkérdeztem tőlük.
– Hát önöket nem tölti el örömmel, ha látják, hogy a vonatnak az emberek sokasága integet?
– Mi most dolgozunk. Az a feladatunk, hogy a vonatot felvigyük Budapestre. Ünnepelni? Mi tudunk ünnepelni, s ha a munka véget ér, majd ünnepelünk. Ha nem hiszi, hát jöjjön el a Vasutas Napra, ott megmutatjuk a másik oldalunkat is – mondta mosolyogva az egyik…
A vonat aztán ment tovább, acélsíneken kanyarogva, diadallal, büszkén. Vácz Ádám zárfékező pedig a vonat végén zászlójával visszaintegetett a mezőkön dolgozó embereknek.

Sasvári György

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.