Fejér Megyei Hírlap – 1958. augusztus 14.
Másfajta emberek az új kémények alatt
A pentelei síkságból kinyújtózott gyáróriás füstuszálya alatt pihen a város. Ezen a meleg délelőttön csak a Vasmű felől kél valami halk suhogás, monoton zúgás, a város maga mintha kihalt volna. Csak a vendéglátó helyek és üzemi étkezők környékén van némi mozgás, a tűző nap alatt néhány diák barkácsol a Bartók Béla művelődési ház környékén, nyakában a Zorkijjal, és a fagylaltos olvadozik sárga kocsija mellett reményét vesztetten.
Készül a tabló Sztálinváros történetét bemutató kiállításra. /1958
fotó: MTI/Szilágyi Pál
A gyereksereg ilyenkor vagy a dunaparton, vagy a Bakonyban van valahol. A nagyja dolgozik, vagy éppen a műszak előtti pihenés óráit élvezi a függönyök mögött. Szinte füleli az idegen a “sztálinvárosi hangokat”, keresi a hej mambót, figyelné a “zötyögést” ha lenne. Részeg sem hever a park füvén, vagány sem ődöng a vendéglők asztalai között, és a rendőr is álmos-unottan rója lépteit a vakító aszfalton.
Ez már az új Sztálinváros, a persenéseiből kivetkőzött, felnőtt szocialista város amely – ha különbözik más nagyvárosunktól, csak abban, hogy ennek hősi múltja itt van egy arasznyira kitapintható közelségben. S bűnei ha vannak, olyan törpék a ma kéményeinek tövében mint az Óváros bogárhátú hajlékai.
Megváltoztak az emberek… – néz valahova a múltba elmélázva Juhász elvtárs, a városi pártbizottság titkára – és ezt tudni végtelenül jó, erőt adó… Ha egy ember megváltozik, az is nagy dolog. De ha egy egész várósról mondja ezt valaki, abban már nemcsak pedagógiát kell keresnünk, hanem a dolgok mögötti értelmet, a rejtett lényeget, amely mégis mindenütt jelenvaló és kitapintható: az első újszülött nagyvárosok szülőanyját, magát a szocializmust. Ahogyan az ember képes arra, hogy megváltoztassa maga körül a világot, úgy az általa teremtett világ vissza is hat építőjére, és azokat a jegyeket, amelyet alkotója vésett arcára, tükörként tárja elébe.
A párt-taggyűlések és pártnapok napirendi pontjai között a külpolitikai helyzetismertetés szerepelt az első helyen. Az emberek a nagyolvasztóra néztek, utána szemük a magasságot kutatta. És az összehúzott szemhéjak réséből sütött a tiltakozás, a kezek ökölbe szorultak komoly figyelmeztetésül kintvaló és benti ellenségek számára. A párt újra és újra szőnyegre hozta a “szürke” problémákat, és az emberek ma már nem szürkének, de égetően fontosnak érezték megtárgyalni a proletárnemzetköziség, az antiszemitizmus kérdéseit, mert megérezték, hogy nem mindegy, ki és hogyan vélekedik idehaza a mellette élő és a más világrészen dolgozó embertestvérről, akkor, amikor újra kigyúltak a rablók és rabszolgatartók tábortüzei…
Üstök a Dunai Vasmû nagykohója elõtt. /1958
fotó: MTI/Fényes Tamás
Az úttörővasutat a maga futamodásnyi pályájával úgy szeretik mint a legkisebb gyereküket. Apróság, de jellemző, és benne van ennek a városnak az “erkölcsi bizonyítványa” abban a pár adatban, amelyet a párttitkár velem közölt: volt rá eset, hogy a pályaépítésen 500 ember is dolgozott, éspedig társadalmi munkában. Még ma is megmozdul naponta 100-150 dolgos kézpár, hogy a napi műszak után csinosítson mindnyájuk gyerekének örömére.
Úttörővasút avatása 1958-ban
Talpalatnyi Dunaújváros – Muki és az úttörővasút
Felmérte a pártbizottság a ráfordított társadalmi munka értékét, és az nem kevesebb mint nyolcszázezer forint eddig. De több lesz!
– Mégis, nagy hiányosságok voltak a propaganda munkában! – állapítja meg Juhász elvtárs, és elmesél néhány eseményt. Százhúsz Sztálinváros környéki parasztot hoztak be egyszer város és vasműnézésre. Nem kellett őket nagyon agitálni, hozta őket a kíváncsiság, meg az a bizonyos “lássuk csak!” amelyet azok az emberek éreztek, akiktől földet kért az állam. Soknak fájt még a kisajátítás, és ha jobbat is kapott a maga agyagos parcellájánál, akkor is azt mondta: “no lássuk csak, miért adtam!” Mert úgy érezte, hogy ajándékozott. Amikor az autók begördültek a Vasmű kapuján, a párttitkár csak az arcokat vizsgálta. Megilletődötten kerülgették az izzó vasfolyót, feszültséget tükrözött arcuk a kormos emberek között. Mintha egy más, nekik elképzelhetetlen világba kerültek volna. És az az ember aki lapáttal a kezében etette a martin poklát, egy szusszanásnyira odalépett és kezet adott:
– Milyen lesz a termés bátyám? és néhány szóval elmagyarázta, hogy miért süvít az acélóriás, hány vagon vasat nyel el az irdatlan üst és, hogy honnan a messzeségből érkezett a vörös vasérc, amelyből valahol az ország másik táján ekevas meg üllő készül. És a parasztember megtapogatta a krivoj-rogi vasércet; úgy érezte, hogy kezet fogott a szovjet emberrel is, aki a föld mélyéből felhozta… nekünk!
– Ha tudtam volna, hogy miért sajátítják ki, dehogy is szóltam volna egy szót! – nyílt ki a szíve az egyiknek, és a párttitkár feljegyezte a tapasztalatok könyvébe: rossz volt a propagandánk, mert csak számokat szajkóztunk olykor, de nem mutattuk meg, hogy mi van mögötte; eltakarták a szólamok az életet azok elől, akik a legközelebbi kapcsolatban vannak vele…
Kohász és paraszt talákozója 1954
Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum/Rév Miklós
A sztálinvárosi népfront bizottság békehajókirándulást szervezett. Volt az utasok között olyan is, aki eddig alig mozdult ki a falu határából. Több mint hatszáz ember – legnagyobb része paraszt – hajózott végig a Dunán. Vajon volt-e rá, és mikor példa, hogy az olyan emberek, akik messze laknak a hajóállomástól egy nappal előbb induljanak el otthonról, hogy le ne maradjanak valahonan? Ami alább következik, az nagyon sematikusan hangzik, éppen ezért gátlásokkal küzd a krónikás, leírja-e, és úgy, ahogyan mégiscsak igaz? Leírom, mert bármikor ellenőrizhető! Ezek között a parasztok között tömegével volt, aki odaállt a falusi párttitkár elé és – ha nem is egyformán – ezeket mondta: Eddig azt hittem, hogy amit írnak Sztálinvárosról, meg a termelőszövetkezetről, ahol még a fejés is gépesítve van, hogy csak “propaganda”. Most látom, hogy igaz!
Ebből az a tanulság, hogy a propaganda szóval sok helyen nemcsak az ellenség, de a tapasztalatlanság is manipulál: ideje lenne élővé, és ami ezzel jár, tartalmát megfoghatóvá tenni. A békehajó utasai között sok emberben született meg az elhatározás éppen az élmények hatására, és kérte felvételét a pártba. Szemérmesen, úgy kínálta fel magát: ha elfogadnak, ha megengedik… Persze, hogy elfogadták, persze, hogy megengedték. Ezek az új tagjelöltek – parasztok -, ezután nemcsak a zászló nyelét nézik, mert valamit már láttak és még többet – hanem mindent is – akarnak látni!
Sztálinvárosi látkép /1956
fotó: MTI/Fényes Tamás
Ezeknek a tapasztalatoknak eredményeképpen határozta el a pártbizottság, hogy fellendíti a sztálinvárosi idegenforgalmat. Turistaszállásokat és idegenforgalmi vezetőket szerveztek. Augusztus 20-án az alkotmány ünnepére érkezőket gazdaként fogja kézen a város, és mutatja meg önmagát. Ez a nagy találkozó a fiatal város és az öreg vidék között egyúttal munkásparaszt találkozó is lesz. A vasmű és más üzemek munkásai készek arra, hogy politikai segítséget is adjanak a föld népének.
Nagyszabású vásár és kiállítás Sztálinvárosban
Adjunk egy belső képet is az emberekről: A Hazafias Népfront bizottsága tizenkét választókerületben – hetven lépcsőházban – nyolcszáz családot látogatott meg, és lakógyűléseken 210 lakóbizottsági tagot választott, így oldja meg maga a lakosság a társadalmi tulajdon szocialista megvédését, a megromlott családi életek reparálását emberi melegséggel és társadalmi bírálattal, és a városfejlesztés munkájában a legjobban érdekeltek, a város lakói tevékeny résztvételének biztosítását.
Ilyen ma ez a város. Vasgyúró, tele élettel, fiatal érdeklődéssel. De kezében már ott a szerszám, amivel csodákat művel. Hisszük, hogy sok pállott falut, tehetetlenkedő ilyen vagy olyan bizottságot vagy vezetőt mozgat meg ez a krónika, mert egünknek a vörös csillag az égitestje, nem a sültgalamb.
Bartha Tibor
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
