Új Szó – 1953. augusztus 5.

Palotai Boris:

A számtanpélda

A sztálinvárosi Úttörő utcában áll az iskola

Az osztályban csend van. Harminc pár szem tapad Margit nénire, aki ott áll a tábla előtt. Csak Kati tekintete futkároz kiváncsian ide-oda. Ha kinéz az ablakon, a széles betonútra lát, amely napról napra növekszik. De ha a folyosó végén lévő ablakon bámul ki, a felszaggatott rétet pillantja meg: naptól pörkölt füvet, odébb meg fakő kukoricaszárakat. Az út szélén vadlapu tányérnagyságú levelei, szamárbogáncsok lila sündisznói fuldokolnak a porban. Majd toronydaruk néznek farkasszemet vele, szétterpesztett lábbal állnak a téglafalak között, emelőszerkezetük óvatosan húzza a magasba a téglával teli csilléket.
– Tücsök, – egy nyakigláb kislány, meglöki Kati kötényét. – Mi bajod megint?
Kati a vállát vonogatja.
– A mi kertünkben most nyílnak az őszirózsák – suttogja s lenszőke varkocsa végét csavargatja az ujjára, az orrát húzogatja, hogy visszatartsa könnyeit. Ha felszólítják, megint nem tudja, hol tartanak. De mit tegyen, ha mindig a falu motoszkál a fejében… Neki ugyan nem kell ez a rengeteg ház, rücskös föld. A pöfögő gépek meg éppen nem kellenek neki. Hisz itt még libák meg tyúkok sincsenek, de még egy korcs kutya se, amelyiknek megvakarhatná a füle tövét.
Margit néni pillantása éppen rá esik. – Most jól figyeljetek – mondja. – Az elmúlt hónapban a Zója-brigád nyolc taggal 140 százalékot ért el. Gulyás Ilonát pártiskolára küldték. Tehát heten maradtak. A héttagú brigád 180 százalékot ért el. Hány százalékkal emelkedett a termelési eredmény?
Pár percig izgatott motoszkálás hallatszik. Zizzen a papír, ceruzák csuszkálnak rajta. Tücsök már jelentkezik s a táblára írja az eredményt.
– Ki tudna hasonló példát mondani? – kérdi Margit néni és Tücsök a magasba emeli a kezét.
– Ha Daru Kati édesanyja vállalja… Ez egy kicsit nehéz példa – akadt meg.
Kati kerekre nyílt szemmel néz rá.
– Hogy is van? – Tücsök hangosan gondolkodik. – Megvan! Volt egy háromtagú brigád… Tizenöt köbméter homokot és tízezer téglát hordott el naponta. Ide került be a Daru Kati édesanyja, ő lett a brigádvezető. Aztán még egy taggal szaporodott a brigád. Tehát már öten voltak. Ez az öttagú brigád húszezer téglát és harminc köbméter homokot hord el naponta. A kérdés: a Daru néni brigád mennyivel múlta felül eddigi teljesítményét?
Ceruzák szántanak a papíron, Ferkó félhangosan ismétli: Daru néni brigád… húszezer tégla…
Kati fészkelődik, mutatóujjával a fogát kocogtatja. Hogy van ez? Ha Daru néni… vagyis az ő édesanyja… Honnan tudják az osztályban, mit dolgozik az ő édesanyja… Félfüllel hallotta ő is, hogy valami felajánlásról beszélt szombaton, de nem igen figyelt rá. Egyre az járt a fejében, hogy mért is költözködtek ide.
Este azzal állított be – Édesanyámat feladták számtanpéldának.
– Mit csináltak az édesanyáddal? – kérdezte az apja és térdére ejtette az újságját.
– Feladták számtanpéldának. Azt kérdezték, ha Daru néni brigádja… – Kati megállt az ajtóban és elhadarta a példát. Az anyja petrezselymet metélt éppen, a hegyes kés fürgén járt a kezében. – Mondd csak? – kérdezte és keze fejével megtörölte a szemét.
– Jól lefőztél Tercsi – jegyezte meg az apja s anyja mögé állt. Inas kezével átfogta a vállát. – Mit sírsz no! A petrezselyem csípi a szemedet? Nem hagyma ez, hogy megríkasson.
– Ki hitte volna… ki hitte volna, hogy így megbecsülnek – hajtogatta az anyja. – Aztán ki tudtátok számítani? – fordult Katihoz. – Én nem tudnám. Megcsinálom a munkámat, mert akarat, az van bennem. De ha egyszer nincsen iskolám! Nyáron kapálni jártam a tanító kertjét, télen meg fát hasogattam nála. – Bezöldségelte a levest, s asztalhoz ültek. A lámpa fénye barátságosan megvilágította a konyhát. Kati csak most vette észre, milyen szép kis gömblámpájuk van, mintha egy labdát tűztek volna a mennyezetre. Daruné a tarkavirágos abroszt terítette az asztalra. – Várjatok csak, felbontok egy üveg befőttet, ha már ilyen nagy öröm ért. Mert nagy öröm ám, ha már az úttörők is tudják…
– Azért én se hagyom magamat – szólalt meg az apja, – mégse való, hogy anyád után – dörmögte és tenyerét az anyja kezére borította, úgy, hogy még az újja hegye sem látszott ki. – Vigyázz Tercsi! Kihívlak versenyre! – mondta, majd hirtelen felállt és az ajtó felé tartott.
– Csak nem akar most elmenni, amikor mindjárt tálalom a levest? – kérdezte anya. – Csigatésztát főztem belé.
De az apa már kint termett s a lépcsőházból szólt vissza. – Mindjárt jövök!
Anya most Katihoz fordult. – Mutasd már azt a füzetet… Hadd lám, hogyan kell kiszámítani.
Sokáig nézte a kockás lapokat, a rejtelmes számjegyeket. – Magyarázd csak…
Fejük összeért a füzet felett. A lenszőke varkocs meg a sötét konty, melyet át- és átszőttek a szürke szálak.
– Kezdjük el… Hogyan kell elkezdeni?
Kati szívét valami melegség öntötte el, ahogy az édesanyja kezét meglátta az irkalapon. Maltertől reszelős tenyerét, varrótűtől összeszurkált újja hegyét, mely most a ceruzát markolta meg. A hüvelykujjára egy kis vászonrongyocska volt tekerve… ki tudja, mikor vágta meg, senkinek sem panaszkodott, csendesen dolgozott tovább… szerette volna megcsókolni a bekötözött ujját, de mit szólna anya, ha egyszerre lehajolna a kezére.
– Először azt kell kiszámítani – kezdte vékony hangon, – hogy tizenöt mázsa homokot szállítanak el hárman…
– Lassabban te… hogy mondod?
– Kioldódott a göb az ujján… tessék várni, bekötözöm. – Vigyázva megfogta az anyja kezét.
– Azért csak mondjad…
– Tizenöt mázsa homokot hárman… akkor azt kell elébb kiszámítani, hogy egyre mennyi esik. – Ráhajolt az anyja kezére. – A fogammal húzom meg a göböt, úgy erősebben megy. – Ahogy szájához emelte az ujját, apró csókot lehelt rá, olyan csöppecskét, hogy észre ne lehesen venni, csak ő tudjon egyedül róla. – Most került be a Daru Kati mamája a brigádba… hiába, így szól a példa.
Az anyja erősen figyelt. – Tehát öten dolgoznak most már.
Ebben a percben lépett be apa. Nagyon siethetett, pedig lassú járású ember volt, úgy is hívták faluban “lassú Daru”. De most sebesen járt, nemcsak a két lába, de még a lélekzete is. Az is meglehet, hogy futott… Papírba csomagolt kendőt tartott a kezében.
– Ez a tiéd – mondta és az asztal sarkára pislogott, a kendőt meg ügyetlenül az irkára tolta.
– Nekem hozta? Énnekem? – álmélkodott anya és csak gyűrőgette a szépen összerakosgatott kendőt, az élesre vasalt hajtásokat s közben nagyokat nyelt.
– Kinek másnak? – dünnyögött az apa. – Persze, hogy neked. Hol az a csigatésztás leves? – kérdezte, mintha csak az érdekelné.
Anya levette a fedőt a fazékról. A húsleves fűszeres gőze kiszabadult a fedő alól s jó illatokkal ostromolta a konyhát. Az apja kenyeret szelt, megsózta, megpaprikázta, de közben ott volt a szeme anyán, aki tányérra rakta a puhára főtt zöldséget.
– Kati vedd ki a sárgarépát, hogy szépen fütyülj tőle.
Az apja füttyre csücsörítette a száját. – “A siklónál megeredt az eső, Azért mégis én leszek az első” – Hallod anyjuk? Azért mégis én leszek az első! Ezt fütyüld utánam!
Kati még sohasem hallotta fütyörészni apját. “Azért mégis én leszek az első” fütyörészte most vidáman s csizmájával verte a taktust hozzá.
Anya meg színig töltötte a tányérokat aranyló levessel, de a tekintetét le nem vette a kendőről, melyet egy üres szék karfájára terített.
– Minek költ rám? Inkább gumicsizmát vett volna magának.
Apa hátratolta székét, kinyújtotta a lábát. Térdig érő gumicsizma volt rajta. Ráveregetett a csizmájára, jobbról balról megtapogatta, erősen kilépett, majd visszaült az asztalhoz, belemerítette kanalát a levesbe. Jó kis csizma nem engedi át a vizet. – A kendő után nyúlt. – Vedd csak fel, hadd nézzelek meg benne. Azt mondták a Népboltban, tiszta gyapjú…
Anya a fejére kötötte, gondosan aládugdosta a haját, álla alá csomózta. – Menyecskének való az ilyen világos, nem énnekem.
– Akit számtanpéldának adnak fel, az fiatal marad akkor is, ha akad egy-két szürke szál már a hajában – mondta apa és kikanalazta a tányér alján maradt csigatésztát.

Részlet az írónő “Sztálinvárosi gyerekek” c. sajtó alatt lévő ifjúsági regényéből

Palotai Boris – Sztálinvárosi gyerekek

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.