Úgy, ahogy történt – 43. rész

– 43. rész –

De ne kalandozzunk el ennyire!
Énekeltünk aztán más dalokat is.
Ilyeneket:

Az én babám egy fekete nő,
A szeme fénylő, fekete kő,
Fekete hajú, fekete fajú,
Ha fürdik, boldog lehet a lepedő!

Természetesen ez a szöveg is módosult és számomra sokkal pikánsabb értelmezést kapott, egyidőben a kedvenc nótám is lett. Mégpedig az utolsó sor “penetráns” megváltoztatásával, imígyen:
Ha f…ik boldog lehet a lepedő!
Ez a fekete hölgy értékéből mit sem rontott, s a lepedő szerepét sem szűkítette le, de lényegesen kifejezőbbé tette a mondanivalót.
Volt még egy másik is, íme:

Egyszer voltam a bálban,
Híres pesti lokálban,
Jó móka volt, csessz nóta szólt
Táncolt tasokuri nő.

ne gondolja azt az olvasó, hogy az utolsó sor “tasokuri” szava elírás, így hangzott, így hallottam és így is zengtem. Az már csak jóval később derült ki, hogy ez a “táncolt a sokuri” elhallása. Ez azonban cseppet sem zavarta dalra fakadó lelkünket.
Egy dolog azonban elgondolkodtat. Miért nem emlékszem ebből az időből népdalokra? Nem tudtak ilyeneket? Vagy nem énekelték?

Élnek a halottnak hitt népdalok

Ha kezembe veszem a Fejér megyei népzenéről írott terjedelmes és szép szakkönyvet, azt láthatom, hogy az abban felsorolt 182 gyermekbéres-, pásztor-, summás dalból, szokásdallamból és szerelmi dalból, katonadalból és balladából mindössze nyolc vallja magát pentelei származásúnak. Ebből is – milyen érdekes – ötöt még Bartók Béla jegyzett fel 1906-ban, a többi dunaújvárosi építőmunkás ajkáról származik, tehát lehet más vidék szülötte.
És miért nem maradt meg az 1906-ban gyűjtött bartóki dalokból legalább egy (!) a parasztok ajkán?
Mi lehet az oka annak, hogy az ország egyik legritkábban települt tájegységének községétől igen messze fekvő tanyán, ismerték és dalolták a főváros aszfaltján vagy kávéházaiban született, tartalmatlan, kozmopolita szemetet? S ez akkor történt, amikor a rádiónak a hírét sem hallották és a televízió kísérletének még laboratóriumi cipőben sem mozogtak. Ez csak azért történhetett, mert a vasárnaponkénti bálokon a cigány, a “modernség” jegyében azt húzta, és csak erre lehetett járni az ugyancsak modern tangót, cseresztánt, steppet és a többi korabeli társas táncot.
Míg e füstölgésemet folytatom, addig elfogyott a tegnap estig készített teríteni való kötél és nagyapám arra kényszerült, hogy mint kötöző a további kévék számára maga csavarjon kötelet az egyik soron, amelyet majd a következőn beköthet. Ez igazságos is volt, mert ha jó, hosszú és erős köteleket csinált, akkor könnyen kötözött, ellenkező esetben csak magát okolhatta.
Haladtunk is szépen a déli harangszóig. Ez nem a pentelei templom harangja volt, mert az csak igen kedvező időjárás mellett volt hallható, hanem a vecsei templomé, amely légvonalban nem lehetett több két kilométernél.
Harangszóra bementünk a tanyába, ahol nagyanyám főzte jó ebéd várt bennünket. Bizony megéheztünk alaposan. De volt is mit enni. Ilyenkor egészen természetes volt, hogy jó húsleves (benne főtt tyúkhússal), baromfipörkölt, valamilyen savanyúval került az asztalra. Aztán meg természetesen bor. Még fröccsről is szó lehetett, ha nagybátyám előző vasárnap nem felejtett el egy láda szódavizet Hauser szikvízüzeméből elhozni.
Ilyenkor nekem is jól esett volna a szódás málnaszörp, de azt mi a tanyán nem tartottunk. Ha mégis valami különlegeset akartam inni, akkor a friss vizet ecettel gyengén megsavanyították, és szódabikarbónát kevertek bele, így nyertünk orrunkba pattogó, habzó szénsavas italt. Ez nagyon tetszett nekem, és mikor ilyen nedűvel első ízben találkoztam szemem-szám elállt a csodálkozástól.
Ebéd után a társaság delelt egyet. Ennek közelgő végét az jelentette, hogy a kaszások elkezdték kalapálni kaszájukat. Ez a kopogó ritmus mindenki számára a délutáni “műszak” kezdetét jelentette. Friss víz került a korsóba, még ittunk otthon egyet
– Uzsonnára meg majd lesz jó hideg aludttej!
vett lelkesítően búcsút nagyanyám. Vállakon kaszákkal ballagtunk vissza a félben hagyott darabhoz. Mikor odaértünk Pista bátyám észrevette, hogy még le nem vágott táblában – elég messze – árválkodik egy korcs, kis napraforgó, alig valamivel magasabb, mint a kalászok teteje
– Na, sógorom, ha addig ma megleszünk, akkor nem lehet ránk panasz,
mondta és már indult is el a renden. Apám utána.
Meg volt aznapi feladatunk. Mindenki úgy igyekezett, hogy a kis napraforgóig eljussunk, de még akkor hátra lesz a kepézés, az úgynevezett “bőgőzés”, a “durdó” összeverése és a kepékbe rakása.
Sikerült levágni a kijelölt célpontig, apám rendjének épp a közepére esett.
– Hát akkor eddig megvolnánk!
emelte fel a tövinél elvágott korcs napraforgót, amely valahogy véletlenül kerülhetett a vetőmagba, mert ahogy odaszaladtam, láttam, hogy a tányérja nemcsak kicsi, hanem üres is. Szemek nem fejlődtek ki benne.
Közben én már a délután folyamán igyekeztem összehordani a kévéket, úgy mintha egy országút két árkába kellene elhelyezni. A két sor köze üres maradt. Ez volt az összerakandó kepék helye. A kepézők ezekről a sorokról vették a kévéket, és csinálták az öt-hat kepéből álló kepesort. Maga a kepe évszázados paraszti bölcsesség és tapasztalat terméke. Megtestesül benne az előrelátás, gondosság és célszerűség.
Letesznek, mintegy alapként, egy kévét. Erre négy ágban kévéket raknak úgy, hogy a kalászok a lerakott kévére kerüljenek, tehát ne a földre, hogy eső vagy nedvesség ne érje. Minden ilyen kévére még további három-három kerül, tehát összesen tizenhat. Végül a tetejére kerül a “pap”, amely egy nagyobb kéve, s kétoldalt kihúzott búzaszárakkal odakötik az alatta levőhöz.
Az egymás mellé szorosan rakott kepék jelentik a kepesort. Amikor ezek összeálltak, mindig elmesélték az egyszeri cigány esetét, akit a mezőn ért a zivatar. Észrevette az összerakott gabonát és így fohászkodott:
– Édes istenem, csak odaérjek a kepékhez, kepelikba dughassam e rossz idő elöl legalább a fejemet!