“Kapaszkodj fel, Mariska, egy szekérre…”


Dunaújvárosi Hírlap – 1970. május 15

“Kapaszkodj fel, Mariska, egy szekérre…”

Jöttét egy levél előzte meg:
“Ne tessék haragudni, hogy zavarom pár sorommal, de régi olvasója vagyok a Hírlapnak és utóbbi cikkét olvasva könny szökött a szemembe a meghatottságtól. Húsz éve Pentelén, így írták a címet. Lehet, hogy el sem lesz ideje olvasni a levelemet, de azért én leírom, igen, én ott voltam a legelején, a kezdésnél..”
Ülünk a szerkesztőségben és amikor beszél, úgy tűnik mintha nem is ő az enyém, de én az ő vendége lennék. Elmúlt húsz éve, május 4-én, hogy Lak Mariskának azt mondta Lengyel Gyula, a dunapentelei DÉFOSZ-titkár:
– Kapaszkodj fel Mariska egy szekérre, aztán eredj ki vele a Lajos-kőhöz, ott vannak már az emberek. Te leszel a vízhordó.

Lak Mariska 15 éves volt és családfenntartó. Hat kisebb testvére várta a keresetet a Pince-sor szobakonyhájában.
– Amikor kiértem a Lajos-kőhöz, három embert találtam ottan – meséli Bakos Józsefné, született Lak Mariska. – Egy bajai embert, Ács Géza bácsit, meg a Juhász Pistát, tudja akinek a felesége a tanácsnál dolgozik. Egy szekérről köveket dobáltak le. Nevetgéltünk, hogy itt város épül.
Arcát a nap felé fordítja:
– Város. Én tizenöt éves koromig nem voltam városban. Már az is nagy szó volt, hogy az Aranyvölgyön át, a Rév-úton elmehettem a révhez, és át Dunavecsére. Leginkább Rácalmásra jártam. (Aranyvölgy, a mai Vöröshadsereg útja, Rév-út, a mai Vasmű út vonala.)
Mariskára haragudtak a faluban, még hogy beállt dolgozni a jött-mentekhez. Aztán igazságot kerestek nála, hogy miért éppen a Lajos-kőnél kezdték el a munkát, miért nem a szőlőhegyen. Talán valamelyik szőlőhegyi gazda lepénzelte ezeket a jött-menteket, hogy ott kezdjék, éppen ott? Talán ittak is érte?
Falusi észjárás.
“Pár nap múlva megjöttek a mohácsiak. Sokan jöttek, tanuló fiúk és lányok. Mi persze csak bámultunk, még soha sem láttunk lányokat nadrágban. Szóltak nekem a lányok, segítsek nekik lakást keresni estére… először idegenkedtek a falusiak a sok idegentől, meg mindenki féltette azt a pár hold földjét, hogy összegázolják…”
Így szól a levél. És a szóbeli kiegészítés:
– A Garancz Pista bácsinál kellett jelentkezni, felírta a nevem egy cédulára és már mehettem is, minden reggel. Szombaton osztották a fizetést. Az első heti keresetem 85 forint volt. Nagy pénz. Anyám még sírt is, amikor hazavittem. 85 forint. Nem jártam én csak öt osztályt. A nyolcat már mostanában végeztem el estin. Anyám hitte is, meg nem is.

 A nagy felvonulás – Garancz István naplója

A levél folytatása:
“Nekem a tanulók tetszettek legjobban. Minden reggel csapatostól jöttünk dolgozni és énekeltünk. A legtöbb indulót tőlük tanultam, és az ifjúság is fellendült a városban. Persze én még mindig velük tartottam, dicsekedtem, hogy közéjük tartozok, én is dolgozó vagyok…”
Dolgozó. Minden bizonnyal a legelső nő, akit dunapentelei bejegyzéssel vett fel a Magyar Gyárépítő NV. Bizonyság rá, a munkakönyv hivatalos másolata. Büszke rá ma is. Büszke munkájára:
“Utána már jöttek a munkások az összes falvakból, városokból és én nem vízhordó, hanem lajtmerő lettem a falusi ártézi kútnál. Hordtuk a sok vizet 10-15 lajttal a sok embernek, azt mind én mértem bele. Ugyanis én állandó vízmerő voltam” (Részlet a levélből).
Mosolyogsz-e olvasó, hogy a meglett asszony így emlékszik vissza 15 éves önmagára? Ha mosolyogsz, akkor szégyelld magad. Hányunknak jutott osztályrészül az életben, hogy ilyen élményeket mondhatunk magunkénak? És hányan nem vesszük észre a ránk váró nagy feladatokat?
– Az első fizetésemen vettem életem első szövetruháját. Teherautók jöttek, azt hiszem Pestről, és a mai óvárosi kisvendéglő udvarán lehetett venni, ki mit akart.
– Megvan még az a ruha?
– Nincs. Pedig de örültem neki!
– És hányszor örült azóta annak, hogy Pentelén város épült?
– Nem lehet erre válaszolni. Csak mondom a nagyobbik lányomnak: te nem is tudod, hogy mi mindennek lehet örülni. Még annak is, hogy folyik a vízcsapom.
Persze, a víz! Mariskának még a házassága is vízzel kapcsolatos.
– Ötvenben, vagy ötvenegyben ott hozták fel a csöveket a városba a Pince-soron, a mi házunk előtt. Bankos Jóska is ott dolgozott a csatornásokkal. Mondta is mindig: na kislány, elvesszük a kenyeredet, nem sokáig kellenek már vízhordók. De azért nem haragudtam. Kenyér nélkül sem maradtam, mert az egyes építkezésen küldönc lettem. Aztán 1954-ben meg Bakos Józsefné.


Énekelve vonul egy DISZ-es nõi brigád az építkezésre Dunapentelén 1951. június 19-én
fotó: MTI/Kotnyek Antal

Minden házhoz, épülethez emlékek kötik.
– A Görbe utcában egyszer elestem… A rendelőintézetet alig tudtuk befejezni határidőre. Még éjszaka is ott maradtunk takarítani. Ott aludtunk a földszinti irodákban, anyám meg utánam jött, mert azt hitte, elcsavarogtam… Ezt a pártházat is mi építettük… A Szórád Márton úton meg mindig én locsoltam vasárnaponként a betont, mert a többiek hazamentek… Huuu, Május 1 utcában olyan sár volt, hogy amikor az egyik kolleganőm szült, hát nem tudtunk bemenni az ajtón, úgy dobáltuk be neki az ajándékokat az ablakon…
Részlet a levélből: “Jaj, de sokat tudnék mesélni róla, pedig még fiatal vagyok, de úgy érzem, érdemes volt élnem. Ha kilépek a lépcsőházból, és szétnézek, ezer és ezer embert ismerek és köszöntenek, mint régi ismerőst… igaz, egyszerű kis vízhordó lány voltam, de azoknak hordtam a vizet, akik ma mérnökök, igazgatók, és akkor ők is csak kőművesek, kubikosok voltak…”
– A huszonhatosok igazgatóját, a Szabó Miskát is jól ismerem, meg az L. Szász Tónit. Weiner Tibor is ivott az én bögrémből. Szegény, ott voltam a temetőben elbúcsúztatásánál. Inokai János bácsit is ismerem, éppen most levelezésben vagyunk vele, egy régi ügyből kifolyólag.
Nevek. Ismert, városi nevek, személyiségek. De ki emlékszik egy vízhordó kislányra: Lak Mariskának hívták, ma Bakos Józsefné és bojlerkezelő a vasmű hengerművében, férje házgyári munkás, lakik Bocskai utca 14. első emelet 3, nagyobbik kislánya 15 éves villanyszerelő tanuló, a kisebbik lány hatesztendős, beteges gyerek.
Bakosné különös ismertetőjele, hogy boldog ember.
– Néha olyan jó. Állok egy hivatali ajtó előtt, azt sem tudom, hogy menjek be, hogyan is fogalmazzak. Aztán benyitok és látom, hogy ismerősök ülnek benn. Azt mondják: Ni csak, a mi Mariskánk, hát hogy vagytok, hát persze, hogy gyorsan elintézzük…
“A házakat az alapjuktól kezdve ismerem. Falusiból én is városi lettem és nagyon büszke érzés fog el, ha arra gondolok, ha szerényen is, de nekem is osztályrészül jutott, hogy egy város építője legyek.” – így fejeződik be a levél.
Kerek húsz éve, hogy a jóindulatú DEFOSZ-titkár egy napszámos ember lányát, imigyen küldött el a pentelei malom udvarára:
– “Eriggy! Kapaszkodj fel Mariska egy szekérre …”
Nem is sejtette, hogy Mariska milyen szófogadó.
Felkapaszkodott.

Miskolczi Miklós

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.

Dunaujvaros