Úgy, ahogy történt – 1. rész

– 1. rész –

Ajánlom azoknak, akik szerettek, és akiket szerettem…

Mottó: Amikor születtem, nem jeleztek nagyot Messiást mutató különös csillagok, csak az Anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

(Mécs László)

Régi, megmaradt, vagy az idők során újra “kiváltott” keresztlevelekből kitűnik, hogy Fekete, Szabó, Nyuli, Török, Zsebeházy, Farkas és Kovács őseim mind-mind penteleiek voltak, de úgy emékezem – nagyanyám, Kovács Terézia mesélte – hogy ezekkel a Kovácsokkal nem volt minden teljesen rendben…
Mert történt ugyanis, az 1848-as szabadságharc után, hogy Nagyvázsonyban (?) verbuváló katonák jelentek meg és borral, meg muzsikával igyekeztek katonajelölteket szerezni a hadsereg számára. Lovaskocsin érkeztek, bár mindössze csak ketten voltak, szólt a muzsika és körbejárt a kulacs meg a pohár. Gyűltek a községbeliek, gyerekek, fiatalok, felnőttek, mert hát lassan tánc is kerekedett és ez a falusi hétköznapokon éppoly látványosság volt, mint manapság egy tévéműsor, vagy diszkó.

“Csak most erőfeszítést, és mentve vagyunk”

Kivette a mulatságból a részét a község igen derék kovácslegénye is, aki – miután alaposan felöntött a garatra – táncra is kerekedett, de azt már nem vette észre, hogy fejébe húzták a csákót ,s annak rendje-módja szerint “beverbuválták”.
Csak azt vette észre – immáron józan fejjel -, hogy egy kocsiderék alján fekszik egy másik cimborával, mindkét keze vasban és cefetül rázza az elkoptatott makadámot.
Sokéves katonai szolgálat várt rá, amelynek nem örültek akkoriban a magyar legények, és amint tudjuk, sokan választották az elbujdosást, sőt a betyárságot is.
De a betyárság kapuja sem volt még számára nyitva. A két verbuváló katona a kocsi elejében ült az ülésdeszkán és talán megelégedettek lehettek a sikerült toborzással, bár azt hiszem, cseppet sem voltak mások – az egyenruhát leszámítva -, mint a két cimbra a kocsiderékban.
Legényünk – aki öles termetű, kidolgozott izmú kovács volt – egy hirtelen mozdulattal hátulról leütötte az egyik, mit sem sejtő katonát, a másik – legnagyobb meglepetésére – elszaladt. (Talán ő is a szabadságot választotta?)
A legény be a kukoricásba, s csak annyit tudott, hogy hazamenni Vázsonyba, vagy akárcsak a környékére is, életveszélyes. Legjobb lesz talán Keletnek – gondolta.
Így érkezett el a Dunáig, pontosan Dunapentelénél. Mivel élelme és kitartása fogytán volt, (máig nem tudni, hogy a vasbilincset hogyan verték le!) valami helyet keresett magának. Szerencséje volt, mert útjába került egy kovácsműhely. Tisztelettel beköszönt, és munkát kért a mestertől. Kétszeresen szerencséje volt: egyrészt mert a mester éppen segédet keresett, másrészt a vizsgamunkákat (egy patkolást, meg egy kerékre való sínhúzást) úgy végezte el, hogy a mesternek is tátva maradt a szája. Nem is kérdezett semmit, nem kért se pénzt, se papírt, se másféle bizonyítványt és így azonnal megegyeztek. A kovácsmester csak azt kérdezte:
– Aztán, hogy hívnak téged, fiam?
Kevés gondolkodás után jött is a kissé bizonytalan válasz:
– Miskának, mester uram, Miskának. A családi név meg már senkit sem érdekelt.
Igenám, de volt a falunak egy bölcs és alapos plébánosa, aki igen lelkiismeretes szemekkel figyelte báránykáit. Nemcsak azt regisztrálta – a korabeli egyetlen módon -, hogy ki született, házasodott vagy halt meg, hanem mint a nép igazi papja, gyakran bejárta a falut érdeklődve az emberek gondjáról-bajáról. Évenként egyszer még a lakosság számát is megállapította (persze csak a katolikusokét, mivel a “rácokat” a pravoszláv pópa regisztrálta.) Valahogy így került el az öreg plébános a derék kovácsmesterhez. És az ő szorgalmas segédjéhez. Fel is tűnt neki az új arc, a derék termet, és a hang is ismerős volt, mivel a legény bizony vasárnaponként lelkiismeretesen látogatta az Isten házát, és jó hangon, tiszta szívből énekelt.
– Örülök, fiam, hogy megismerhetlek. Látom, kovács a mesterséged, éppencsak a neved nem tudom. Pedig én minden új letelepülőt beírok egy nagy könyvbe, így aztán nemcsak a házasságnál könnyebb a dolgom, hanem az egyházi adó, meg a pár-bér körül sincs rendetlenség.
– Hát akkor, hogy is hívnak, fiam?
A szegény kovácslegény nagyon nem örült a kérdésnek, de annak különösen nem, hogy nevét akárhova is beírhatják, annál is inkább, mert lelke mélyén biztos volt abban, hogy a leütött katona megvasalt kezének hatalmas ütését nem élte túl, és a szerencsétlen abban a szent pillanatban nemcsak katona, hanem evilági életét is befejezte, így hát kis gondolkodás után így válasszolt:
– Miska vagyok, plébános úr, Mihály!
– Aztán milyen Mihály is vagy tulajdonképpen?
– Kovács vagyok én pélébános uram, kovács.
– Azt tudom, fiam, meg látom is. De a famíliádat hogy hívják?
– Ahogy mondta, atyám. Kovács vagyok tetőtől talpig.
– Hát akkor te Kovács Mihály lennél?
Örömmel válaszolt a szegény, zaklatott:
– Az bizony, Kovács Mihály!
Így történt anyai dédapám “keresztelője”. Sohasem derült ki, mi volt a neve. Annyit tudok, hogy derék ember volt, “állítólag” 1836-ban született, szép kort ért meg, és 1918-ban – egyik tizennyolc éves lányunokájának halálakor – vallásos ember létére a kisbabát az “égnek vágta”, és káromkodott, hogy miért nem a magafajta öreget veszi el az Isten, a fiatal helyett. Mindezt anyai öreganyámtól tudom, aki lánya lévén bizonyára hitetlenkedően emlékezett, de lehet, hogy kisunokájának mesélt csupán… Bizony kitértem itt az elején. Folytassuk tovább a bemutatkozást.