Uj Szó – 1951. február 10.

“Példaképünk a Komszomol”

Kati úgy lépett be a barakkajtón mintha az öröm szellője sodorná. Súlya sem volt a lépésének, pedig a csizma elnehezítette a járását.
– Hát te meg mitől ragyogsz? – fordult feléje Kaporné s gyanakodva nézett elénk, kipirult arcába.
– Most tartottunk főpróbát… Meglásd, Ilus… Ez a darab olyan… ha nem is nyernénk a kultúrversenyen, akkor is… akkor is… – Lelkesen hadart, egyik mondatával a másiknak a sarkára lépett, látszott rajta, hogy a benyomások szinte torlódtak benne, azt se tudja, melyiket monja ki előbb.
Kaporné a lábas felé hajolt, lebbencslevest főzött vacsorára, nem is figyelt Katira, alig várta, hogy lekapja az edényt a tűzhelyről és hozzálásson az evéshez. A sarokban egy barnakontyos leány a fehérneműjét mosta, keze megállt egy pillanatra, szappanhabos ujjaival a levegőbe bökött. – Nem fogunk nyerni – jelentette ki. – Hány próbátok volt összesen? Hat? vagy hét? Nahát! És semmi gyakorlatotok nincs. Én nem mernék így zsűri elé állni. Mert ha leégünk…
– Ugyan, Margit! – intette le egy teliholdképű szőke leány, aki kemény papírból galambokat vágott ki. – Nem fogunk leégni. Ha Sanyiék brigádja másfél nap alatt három emeletet húzott fel, akkor mi is megmutatjuk, hogy mit tudunk. Amikor Sanyiék idejöttek, hetekig piszmogtak egy emelettel. Te tudod legjobban. Most meg már úgy húzzák a falakat, mintha azok gumiból lennének.
– Ez egészen más. – Margit kirázta a kimosott ruhát, a szék támlájára teregette. – Mit kevered össze a kultúrát a kőművesmesterséggel.
Kati csizmaszárából kirántotta vakolókanalát, azzal hadonászott. – Pedig azt, igenis, össze kell keverni. Magad mondtad, emlékezz csak, amikor a Jegorova-brigádot olvastuk: Ez igen, ez igen! És csak csóváltad a fejedet. S másnap nem tetted le a vakolókanalat, amikor lefújták a munkát. Harmadnap meg segítettél Gyusziéknak az éjszakai műszakhoz anyagot előkészíteni. Pedig táncolni készültél, még a hajadat is becsavartad. Aztán mégis nekiálltál talicskázni, mert nem hagyott nyugodni a Jegorova-brigád.
Margit az ágyra kuporodott, karjával átfogta a térdét, úgy bámult Kati felhevült arcába. – Éppen, mert szeretem a brigádunkat, nem akarom, hogy szégyenszemre lemaradjunk a járási döntőben.
– Nem vagyunk mi színészek – monta a szőke leány és gömbfestékkel gondosan mázolta be a galambokat. – Ha le is maradnánk, a munkánkban mégis kijön, amit magunkba szedtünk. Mert én például… – Hangját robajszerű mennydörgés vágta el.
– Vihar jön – jegyezte meg Kaporné és tovább kanalazta a levesét. Kati a szalmazsákját rázta fel, korán akart ma lefeküdni, a napi munka meg a versenyre való készülődés izgalma kifárasztotta. De alighogy vetkőzéshez látott, villámok nyilaltak az égbe mintha mozdonyok futottak volna össze, csörömpölő, súlyos zaj reszkettette meg a levegőt. Majd esni kezdett, sűrűszemű, haragos eső csapkodta a barakk falát, verte homályosra az ablaküveget.
Kati felugrott. Magára kapta a ruháját, kendővel bugyolálta be a fejét.
– Hová rohansz – szólt rá Kaporné.
– A födémdaru! – mondta már az ajtóból és futott kifelé. A szél szembekapta, a lélekzete is elállt. Arcán apró szúrásokat érzett, mintha az esőnek hegye lett volna. Kendője ázottan tapadt a fejéhez, fejbőrén hideg körök futkároztak. Csizmája nagyot loccsant a sárban, amint átvágott a frissen ásott úton, amelybe apró lyukakat szaggatott az eső. Hol szerezzen most kátránypapírt? A raktár ilyenkor zárva van és kenyeres bácsi, a raktáros szuszogva, nyögve ropogtatja derekát a fekhelyén s a reumájára panaszkodik, melyet már az öreg ujjában is érez. Kati az alsó barakksor felé tartott, ahol az öreg lakott.
– Hé, kislány, elsöpri a vihar! – kiáltott le egy teherautó soffőrje, de ő csak szaladt s ziháló, fujtató lélekzete beledült a vihar dörömbölésébe.
A férfi-barakkban a szürke pokrócok alatt elfáradt testek nyújtóztak s a fenti ágyak egyikében zseblámpa fényénél olvasott valaki s e tenyérnyi fényen túl sötétség borult a barakkra. Odabent csupán az alvás nesze hallatszott: szuszogó, hortyogó hangok.
– Kenyeres bácsi, gyorsan jöjjön velem a raktárba! Gyufa sercent, tüskésállú kis ember bújt ki a pokróc alól. – Mi? Ki az? Mit akarsz? – morgott mérgesen s a szemeit dörzsölte.
– Kátránnyal kell letakarni a födémdarut, mert befolyik a víz és elég a tekercselés. Hallja-e! Tápászkodjék már! Vagy adja ide a kulcsot.
A villanykapcsoló felkattant, álmos, gyűrött, zavaros arcok bámultak Katira, Kenyeres szőrös lábait lefelé lógatva sopánkodott.
– A kulcsot? Még mit nem. Hogy adhatnám oda a kulcsot?
– Akkor meg jöjjön velem, adja ki a kátrányt s fordulhat vissza. Én majd felteszem egyedül a darura.
– Ilyen istenítéletben kizavarják az embert – morgott Kenyeres s bozontos mellét vakargatta.
A zseblámpás fiatalember leugrott az ágyról. – Te vagy az, Kati? Majd én segítek. – Kenyereshez fordult. – Na, szedelődzködjünk, vagy adja ide a kulcsot.
Kenyeres dühösen kászálódott kifelé, fülére húzva kucsmáját, feltűrve bekecse gallérját, hogy csak húsos orra látszott ki. – Majd éppen a kulcsot adom ki a kezemből. – Szitkozódva nyitotta ki az ajtót, melyet a szél még jobban kivágott, meghökkenve nézett a sűrű zuhogásra, aztán elszántan nekivágott s futott, ahogy a lábai bírták.
A zseblámpás fiatalember, az ácsátképzős Molnár, mellette szaporázta lépteit s keresztülkiabálta a cső zaját. – Majd én felteszem a darura. Hogy akartál oda felmászni, te tücsök!

VIHAR jelenet a Kiskrajcár című magyar filmben

.

Mire a raktárhoz értek, orrukról, hajukból ömlött a víz. – Itt van ni, mehettek – morgott Kenyeres, kiadta a kátrányt s maga sem értette, hogy miért, de nem fordult vissza, ment utánuk, húzta a kíváncsiság, hogy mi köze ennek a két fiatalnak ahhoz a födémdaruhoz, hogy ebben a kutyának való időben odarohannak.
– Nicsak! – kiáltott fel Kati és karjával a levegőbe kaszált, arrafelé, ahol a födémdaru állt. – Már rajta van a kátrány! Az a kúpalakú sapka, ott ni! – És a magasba bökött, olyan heves, örömteli mozdulattal, mintha magához akarná ölelni. – Valaki megelőzött.
– Meg bizony! – Az egyik földhányás mögül Orbán lépett ki, a csoportvezető, prüszkölve, hunyorogva – Én takartam le – mondta és lucskos zsebkendővel törülgette az arcát. – Az ágyam alatt tartom a kátránypapírt, hogy kéznél legyen – tette hozzá és kirázta sapkájából a vizet.
Az eső csendesedett, csak az útról lezúduló víztömeg, a dagadt sárbuckák s a sötétre ázott cölöpök emlékeztettek a viharra. Együtt indultak el Kati szállására. A zörgetésre Margit nyitott ajtót, nagykendőben, indulásra készen állt az ajtóban.
– Mi bújt beléd, hogy úgy elrohantál? – Mondani akart még valamit, de meglátta a három férfit és kutató, csodálkozó arccal fordult feléjük.
Urbán pedig összehúzta szemöldökét, mint aki erősen töpreng. Megnézte Katit, aprólékosan, gondosan, mint valamilyen fontos tárgyat.
– Te akartál felmászni a darura?
– Miért ne? Nem vagyok én cukorból! De a gólyalábú erőszakoskodott, hogy ő majd segít.
Urbán krákogott. Sokminden átvillant a fején, amelynek nem tudott pontosan nevet adni. Aztán mégis megszólalt:
– Te játszol a “Példaképünk a Komszomol” című darabban?
– Én. Egymásra néztek, tekintetük összekapaszkodott. Kati megrántotta Molnár kabátujját.
– Ő meg a Dnyeprosztroj újjászületésében kapott szerepet.
Urbán megfogta a vállukat, egymáshoz hajlította őket.
– Hát azért… Azért nem ázik még a mi födémdarunk. Azért építjük meg idő előtt a Békeművet.

Palotai Boris