Úgy, ahogy történt – 2. rész

– 2. rész –

Őseim – úgy tudom -, mind parasztok voltak. Legalábbis a földből és a földért éltek, így pontosabb, mert a parasztnak is több “fajtája” van. Édesapám szülei béresek voltak a pentelei Janicsáry pusztán, apám születésekor 1889-ben. Nem tudom, hogy ez a “rang” több volt-e, vagy kevesebb annál, mint ami ezt hat évvel megelőzően szerepel a hivatalos írásokon, akkor ugyanis apai nagyapám még (vagy már?) “zsellér”-nek van beírva. Ezen az ágon dédnagyapámnál “subinquil” jelölés szerepel, amely jelenlegi értelmezéssel “házatlan zsellér”-nek fordítható. Édesapám anyai nagyapja pedig “colonus”-nak van írva az egyházi keresztlevélen, amely “telkes jobbágy”-ként érthető.
Az lehet a valóságos helyzet, hogy még több mint egy évtizeddel a jobbágyfelszabadítás után, a katolikus egyház nem tért át az “újabb” elnevezésekre, és változatlanul alkalmazta az előző évtizedek jól bevált szokásait.
Ha úgy igaz, amint írva vagyon, akkor édesapám ága az idők folyamán az elszegényesedés felé hajlott, hisz a cselédi társadalom legszegényebb csoportját a béresek alkották. Nem rendelkezik megfelelő szakértelemmel, így aztán bármilyen munkát elvégeztethettek velük. Az uraságnál megragadtak, és szerencsésebbeknek érezhették magukat, mint a napszámosok.
Sajnos ezekről az apai őseimről jóformán semmit nem tudok. Akkor, amikor születtem, talán még éltek, de az biztos, hogy szüleim összeházasodásakor nagyanyám még életben volt, ugyanis édesanyámtól úgy hallottam, hogy megátkozta őket, így: “Vegye el az Isten azt is, amitek lesz!” Hogy erre miért került sor, azt nem tudhatom, és mire felnőttebb fejjel megkérdezhettem volna, már nem volt kitől…
Nagyon gonosznak tartottam öreganyámat, ahányszor eszembe jutott ez a számomra szomorú történet, de most már – őszülő fejel – úgy érzem, hogy a keserves életű emberek bosszús keserűsége válthatta ki belőle ezt a szörnyű átkozódást. Hogy apai nagyapám mennyire vette ezt komolyan, az ugyan már nem tudható meg, de az átok istenuccse jól megfogant, és az Istennek már nem is kellett elvennie semmit, mert a családom anyagi javakban bizony szűkölködött. Hát ennyit tudok Fekete őseimről, és bizony azt sem tudjuk, hogy hol és merre van a sírjuk, sajnos emlegetni sem sokat hallottam őket. Ámbár ha igaz, amit Maeterlinck a Kék madárban mondott, nevezetesen, hogy halottaink újra élnek, ha emlegetjük őket, akkor ezek az őseim bizonyára békében nyugosznak sok-sok évtizede…
Édesapámnak két lánytestvére volt, akik már Pestre mentek férjhez, iparos emberekhez. Pici kis asszonyok voltak, tiszták és igen szorgalmasak. Juliska néném több háznak is volt annak idején házmestere, de ez a fogalom akkor összehasonlíthatatlanul többet jelentett, mint manapság. Hűséget a házhoz, a lakókhoz, a tisztaságot, és főleg a becsületes kötelességtudathoz. Lehet, hogy anyagi előnyöket is jelentett, de a földszintes Hársfa utcai és az alig kétemeletes Dob utcai “paloták” lakói nem lehettek sokkal vagyonosabb emberek az őket szolgáló kapunyitogatóknál.
Itt kellene abbahagyni az apai “ágat”, mert hisz édesapám következne, de hadd térjek vissza édesanyám családjára, akikről már az előbb is szóltam, és akik nekem – őszintén szólva – többet is jelentettek; talán a legtöbbet, amire emlékezni tudok…
Apai őseimről elég keveset tudok. Nyuli István dédapámnak állítólag volt három búzáshajója, no meg egy szép lánya, az én nagyanyám: Nyuli Ágnes.
Ennek az Ágnesnek volt már egy tehetős udvarlója, aki – miután dédapám gyorsan tönkrement, ami nem volt ritkaság a hajós szakmában – elállt a házasságtól, és ráadásul családjával együtt elköltözött Penteléről. Ekkor Nyuli Ágnes nagyanyám megfogadta, hogy annak lesz a felesége, aki egy éven belül elsőnek megkéri, így lett felesége huszonnégy éves korában a vele egyidős Fekete Ferencnek. Házasságukból négy gyermek született, köztük az egyetlen fiú, édesapám.
Nagyapám viszont igen fiatalon – harminckét éves korában – tüdőgyulladásban meghalt. Özvegy nagyanyám egy pentelei, igen jómódú gazdánál lett gazdasszony, s mivel négy gyereke után is szép asszony volt, természetes, hogy az “úr” feleségül kérte. Bár az illető kétszer olyan idős volt, mint a nagyanyám. A jómód ellenére sem lett semmi a házasságból. És ennek elég nyomós okának kellett lennie, mert azt hiszem, a mai világban ilyen partit nem igen hagynának ki. Ilyen lehetőség elmulasztásának okát igen szerettem volna megtudni, de már erre nem volt alkalom.
Nagyanyám azután Pestre költözött, apám bankszolga lett, egyik néném még Pentelén férjhez ment egy szorgalmas, okos paraszthoz, a másik postáskisasszony lett, a harmadik meg konzervgyári munkásnő.
Mariska néném a konzervgyárban művezetői rangig vitte, de ő is – mint apja – tüdőgyulladásban halt meg, negyvenkét éves korában, két kis árvát hagyva maga után.
Nagyanyám pár héttel születésem után – hatvanöt éves korában – agyvérzésben halt meg, de – gondolom – szomorú ember lehetett, annak ellenére, hogy gyerekei szeretetben és békességben éltek egymással és egymást segítve “drága jó bátyám – drága jó hugaim”-nak szólították.
Fekete nagyanyám ráadásul még meg is haragudott szüleimre, mert édesanyámtól hallottam, hogy élete végén megátkozta őket így: “Vegye el az Isten azt, amitek lesz!”. Erre a mi fajtánk között kizárólag abban az esetben kerülhetett sor, hogy valami anyagi ügynek voltak nem korrektül rendezett következményei.
De hogy ez az átok mennyiben volt valójában jogos, arra sem derült fény, az viszont igaz, hogy az Istennek nem sok dolga volt elvételével, mert előzőleg nem is adott.