Dunaújvárosi Hírlap – 1970. december 8.
Beszéljünk a zeneiskoláról
Kodály Zoltán 1950-ben Párizsban, egy UNESCO-konferencián azt mondta, hogy egy gyermek zenei nevelését kilenc hónappal világrajövetele előtt kell megkezdeni. Tizenöt évvel később, egy interjújában már mást mondott: ezt a nevelést édesanyja világrajövetele előtt kilenc hónappal kell megkezdeni. S a tréfán túl mély igazság rejlik abban, hogy elég korán megkezdeni nem lehet, mert ha az édesanya semmi muzikalitást nem tud gyermekének átadni, hihetetlen nehézségekkel kell megküzdeniük később a pedagógusoknak. A magyar kultúra hosszú időn át meglehetősen zenétlen volt, és bár egy sor kitűnő zenész nevelkedett nálunk, életük többnyire csak külföldön vált teljessé, mert érvényesülési lehetőségük, kiteljesedésük a háború előtti időkben itthon meglehetősen szegényes volt. Éppen Kodály volt az, aki már annak idején feladatának, sőt, alkotói munkája mellett hivatásának tartotta, hogy zeneértő közönséget neveljen. És a Kodály-i zenepedagógia elveit a felszabadulás óta országszerte alkalmazó zeneiskolák között természetesen a mi zeneiskolánknak is ez a legelsődlegesebb célja.
Megnyílt a Sztálinvárosi Zeneiskola
Zeneiskolánk tizenhét éves. Magánének-, hegedű-, zongora-, fafúvós-, rézfúvós-tanszakkal kezdte meg munkáját, a tanítványok száma kétszáz-kétszázötven volt. Ma az említetteken kívül ütő-, kamarazene-tanszak is van, és a hegedű-tanszak vonós-tanszakká bővült: mélyhegedűt, csellót, gordont is tanítanak zeneiskolánkban. A tanulók száma meghaladja az ötszázat.
Ezek a statisztikai adatok csak jeleznek, de nem magyaráznak. Mert az elmúlt tizenhét év alatt nemcsak a számok változtak meg, nemcsak mennyiségi növekedés történt, hanem minőségi is. Ez a hatosztályos, alapfokú zenei képzést adó iskola azóta már nem az “ennek is kell lennie”-elv egyik létesítménye, hanem szerves része, méghozzá nélkülözhetetlenül szerves része a város kulturális életének. Tanárai többé már nem “utazó” tanárok, hanem a városban élő emberek, és az elmúlt több mint másfél évtized alatt itt nevelődött diákok közül nem egy, elvégezte a zenei közép- és főiskolát, vagy éppen a Zeneakadémiát, tanít, vagy tanított ott, ahol annakidején maga is tanult. Az iskola pedig – furcsa, de érthető folyamat ez éppen Dunaújvárosban – ahelyett, hogy megöregedett volna az évek folyamán, éppen ellenkezőleg: megfiatalodott. Az ötvenes évek elején negyven, ma alig harminc a tanárok átlagos életkora. Olyanok tanítanak ma itt, akik már a felszabadulás után nevelődtek, s éppen Kodály zenepedagógiai elvei szerint nevelődtek.
Az anyagi ellátottság, fizikai adottságok szempontjából is kielégítő az iskola helyzete. A tanárlétszám teljes, legtöbbjük lakással rendelkezik, (az elmúlt évben a zeneiskola egy állami és egy szövetkezeti lakást kapott), elegendő és megfelelő minőségű hangszer áll rendelkezésre az újonnan berendezett, jó hangszigetelésű helyiségekben, a tanári kar szakmai tudása, elhivatottsága és közösségi érzéke minden kritikát kiáll.
A zeneiskola tanárai az 50-es évek végén
Reggel héttől – este tízig a zeneiskolában
E technikai, szakismereti és emberi adottságok azonban feltétlen üresjáratban volnának, ha megmaradva az iskola falai között kizárólag a tanmenethez ragaszkodva zenét tanítanának a zenét tanulni kívánó diákoknak. Azok, akik évről évre elhagyják a zeneiskolát, legnagyobbrészt nem tanulnak tovább magasabb szinten. Egyéb polgári foglalkozást űznek, vagy választanak, de magukban hordják továbbra is mindazt, amit ott kaptak, s nemcsak hordják, de tovább is adják.
A piszton, a fuvola, a klarinét és társaik
Másfél évtizednél alig több idő persze nem lehetett elegendő arra, hogy a zeneiskolát végzettek gyökeresen átalakítsák a város zenei közízlését hogy az emberek zenekedvelőkké, zenehallgatókká és végül zeneértőkké váljanak. De azok között, akik az általános iskolában, s különösen zenei általános iskolában már ízelítőt kaptak a Kodály-i pedagógia révén az igazi muzsikából, éppen a zeneiskolát végzettek képviselhetik az élesztőt és továbbélesztőt ami szükséges ahhoz, hogy Dunaújváros közönsége aktív részesévé váljék a város zenei életének.
Pusztán ez az egy eredmény magában is megindokolná egy zeneiskola létét. Van azonban egyéb indok is. Ha valaki énekelni, zongorázni, hegedülni tanul, elképzelhető, hogy otthon, később, felnőtt korában is zongorázik, énekel, hegedül. De miért tanul valaki ütőhangszert, miért gordont, miért harsonát? A válasz kézenfekvő, s – el kell ismernünk – ilyen is van. Nem kevés azok száma, akik a zeneiskolát elvégezve a könnyűzene területére lépnek, jazz- vagy beat – zenekarokban keresnek helyet maguknak. Vannak, akik gitározni tanulnak itt – a klasszikus gitáriskola szerint.
Dunaújvárosi Mokka Együttes
Nos, semmiképpen sem árt, ha a gomba-módra szaporodó beat-zenekarok tagjai alapos zeneiismeretekkel bírnak, ha tudnak szolmizálni, ismerik a zeneelméleti alapfogalmakat, zenetörténetet. Ám ezen túl azok, akik lakásban nem igen használható hangszert tanulnak, alapját, magját képezhetik egy későbbi időben létrejövő nagy szimfonikus zenekarnak. Olyannak, amiben végre nem lengenek túl a vonósok, amiben elegendő és jó fafúvósok vannak, amiben rézfúvósok nem “kölcsönkért” emberek, amiben a gordonok, ha kell, szólóhangszer-értékkel szólalnak meg.
A zeneiskola első zenekara, vezényel: Schirger Géza /1957
Ez a zene – amire igen nagy szüksége lenne a városnak – képletesen is, valóságosan is a jövő zenéje. S hogy felcsendüljön, az nemcsak a zenetanárokon, hanem a lassan felnőtté növő vájtfülű közönségen, e közönségnek igényén is múlik.
Kodály Zoltánnal kezdtük, fejezzük is be Kodály Zoltánnal. Egy jelentéktelennek tűnő, de nagyon igaz mondatával: “Az ember zene nélkül nem egész, csupán töredék”.
(k))
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
