Délmagyarország – 1956. május 20.
SZTÁLINVÁROS – A MÁSODIK ÖTÉVES TERV KÜSZÖBÉN
Vasmű… Kombinát…
Sztálinváros… – valahogy összefüggő fogalmakká váltak már a magyar dolgozók előtt. Egy egész éjszaka gondolkodtunk az egyes fogalmakon és összességén, és meg kell vallanunk: elképzelésünkben sok minden belefért e szavak elemzése során, de a valóság nem. Ezt csak a városkép láttán, majd a napokon át tartó szemlélődés alatt értettük meg.
Ezt a nagy élményt nyújtotta sztálinvárosi látogatásunk…
Duna Sztálinvárosnál /1955
fotó: Fortepan/UVATERV
Megfestetlenül maradt körkép
Szokatlanul forró májusi nap volt aznap délelőtt. A szépséges Dunában gyönyörködtünk. Hullámait két uszály szegte. A mólón – úgy láttuk – szorgalmas kezek betongerendákat öntöttek. A kikötő előtt daruk rakodtak ki az usztályokból és rakodtak be a vagonokból. Mögöttünk néhány lépésre Horváth Lajos martinász apja szántott leányával együtt, és vetett a friss barázdákba. A háttért az új város körvonala alkotta, míg a távolban dél felé kergette a gyárkémények füstjét a csendes széljárás.
Sohasem vágytunk festőnek lenni, de a kép szépsége most vágyat ébresztett a kavargó színek, a pompás formák, a lényeg rögzítésére. Úgy éreztük ott is – és úgy érezzük most is – ezúttal a szó nem pótolja a palettát…
A körkép gyönyörű volt!
– Hm… mi történt itt? – kérdez vissza a javakorban lévő Horváth gazda. – Ahol most a kórház van, ott volt a gyümölcsösöm, kissé errefelé a szőlőm. Jól termett a pentelei föld. Terem ez a megmaradt parcella is…
A panasznak még az árnyalata sem volt néhány mondatában. De büszkeség annál több, hiszen a fia, aki már kirepült a szülői házból, martinász és valahogy az érződött a hangján: ha leányom nagyobb lesz, ő is a Vasmű gyermeke lesz.
És termelnek ők is, mindketten a pentelei földön, de már nem gabonát, kukoricát, hanem vasat, a technika korszakának mindennapi kenyerét, ami nélkül ma már nincs előrehaladás, nincs fejlődés, nincs élet.
Vasmű, Kokszolómű. /1956
fotó: Fortepan/Gallai Sándor
A nagykohótól a családi tűzhelyig
Hat év alatt
Mintha csak tegnap történt volna… 1949-ben hirdette meg a párt Sztálinváros felépítésének programját. Megkezdődtek a tervezések s nemsokára felépült az első barak, amelybe 300 földmunkás költözött, hogy megtegye az első kapavágást, az első csákányütést az ősi pentelei földbe. Az emberek, akik építeni kezdték ezt a várost, szinte az ország minden részéből sereglettek ide. Ott voltak a csongrádi, szentesi, mindszenti kubikosok, a budapesti építőmunkások, technikusok, mérnökök. Csakhamar szűk lett a barak, mellé újak épültek és kibontakozott egy gigászi harc a párt programjának valóra váltásáért: Sztálinvárosért, az első magyar szocialista városért, nehéziparunk fő ütőeréért.
Mi már hat év gazdag eredményeinek gyümölcseiben gyönyörködünk, annak a hat évnek eredményeiben, amely tele volt hősi küzdelemmel, ragyogó munkahőstettekkel és nemegyszer ádáz harccal a társadalom szemeteivel, akiket idecsalt, a könnyű pénzszerzés vágya, a kaland. De örök törvénye az életnek: győz a jobb, diadalmaskodik a tiszta szándék és akarat. Ez tükröződik ma már világraszólóan az új városban, a Vasműben, minden kőkockában és minden szál fűben.
Épül a barakktábor /1950
fotó: Dunaújváros története
Városnézés
A hat év előtti barakokat említettük az előbb – ma már három-négy emeletes bérházak között sétálunk. Az őslakók mellett nő az új nemzedék is: a napközisek, akik már itt születtek és maradéktalanul övék az utcák, a sétányok, a játszóterek. Nappal kevesen vannak az utcán – inkább nőket látni, mint férfiakat. Az autóbuszokon azonban mindig van utas, hiszen sok itt még a tenni-, az intéznivaló. Távolság pedig már van, gyalog fárasztó lenne ide-oda járni, futkosni.
Sztálin út /1956
fotó: Fortepan/UVATERV
Négy dologról szeretnénk itt röviden megemlékezni: minden elismerés az Aranycsillag szállóé, szépségét, tisztaságát bizony mi, vásárhelyiek, irigykedve szemléltük; nagyszerű épület a Bartók Béla Művelődési Ház, ahol az új város kulturális életének zöme zajlik le: minden tekintetében korszerű a Dózsa-filmszínház és szárnyát bontogatja – sajnos súlyos helyhiánnyal küzd – a város múzeuma, mely gazdag anyagát emiatt szétszórja az ország valamennyi múzeumának.
Nem problémamentes azért az élet Sztálinvárosban s hiba lenne erről megfeledkeznünk. Dacára a hatalmas bérházaknak súlyos lakásínség van. A bérházak ugyanis csak – hozzávetőlegesen – mintegy tízezer dolgozónak nyújtanak meleg otthont, de a város már 30.000 léleknek kellene otthona legyen. Ezért van még barakban lakó, ezért sok a bejáró.
Ha van is még nehézség, de ez a jellemző az egészre. Leolvasható az emberek arcáról, magatartásáról. Indulatos embert a három nap alatt egyet sem láttunk, pedig sok helyen megfordultunk: utcákon, tereken, színházban, moziban, éttermekben, presszóban, munkahelyeken és családi otthonokban, de mindenütt nyugodt, vidám kedélyű emberekkel találkoztunk, íme egy példa:
Boldog lakók
Új ház a Kossuth Lajos utcában. Egy kéz törölgeti a még malteros ablakot. Bizonyára “honfoglalók”, hiszen alig pár napja vált lakhatóvá a ház. Felmegyünk a lépcsőkön. Kopogtatunk és bocsánatot kérünk a zavarásért. A házbeliek is a rendetlenségért. De a parkett már ragyog, a virágok is a helyén vannak, a szőnyeget most porolják. Geréb István, a martin géplakatosa az új fészketrakó.
– Nem fogják elhinni az elvtársak, hogy mit érzünk mi. Képzeljék el: tegnap éjjel 2 órakor felkeltünk a feleségemmel együtt és a sötétben megtapogattuk a fal kiszögeléseit, az ablakkereteiket, a bútorokat, – mindent. Nem akartuk elhinni, hogy ez a lakás a miénk…
Gerébné az öröm könnyeivel hitelesíti férje szavait. Aztán a fia mellé, a hat éves Istvánka mellé ül és bekapcsolja a rádiót.
Az új város egy újabb családnak adott életre szóló otthont, hogy még a szél se érné őket…
Beszédes számok
Épül, alakul állandóan a város. Csak néhány számot a szemléltetés kedvéért: úgy mondják 25 millióba került csak az Aranycsillag szálló. El is hisszük. Tavaly lakásépítkezésre 5.300.000 forintot fordítottak, a lakások felújítására közel egymilliót. A tereprendezés kétmillióba került. Vidám park épült és korszerűsítették a zeneiskolát.
És mi minden lenne még felsorolható…
A városi tanács elsőrendű feladatának ebben az évben is a lakásépítést, az egyéni kislakásépítés segítését, a jelenlegi irodáknak, szálláshelyeknek használt lakások fokozatos felszabadítását, a még hiányzó középületek megépítését tartja. Éppen ezért az idén 564 lakást építenek, illetve véglegesítenek. (Hatalmas bérházak várják a munkásokat, hogy rajtuk az utolsó simításokat elvégezzék) Megkezdik a Vasmű 500 fős munkásszállodájának, valamint a tanácsi vállalatok 100 személyes munkásszállásának építését. Kétemeletes, tágas épületet kap a jövő év elején a sztálinvárosi ifjúság. Rövidesen megkezdik az alapozási munkákat és 1956 végére már felhúzott falak, kiképzett lépcsőházak, melléképületek várják a tetőt s a belső munkák elkezdését Ez lesz az első ilyen épület az országban. És mi minden lesz benne? Szakkörök, mindenütt beépített munkapadok, gáz-, víz- és villanyszolgáltatás, gépterem esztergagéppel, gyalufelszereléssel, maró- és fúrószerkezetekkel, színházterem 500 férőhellyel, könyvtárterem és gazdagon felszerelt játékterem, próbatermek a kultúrmunkások részére. Az első emelet az úttörőké lesz, a második emeleten kap helyet a zene- és balettiskola. Az egész épületet körülveszi a Sztálinvárost annyira jellemző park.
És csak ennyit? Dehogy… korszerűsítik a kórházat azáltal, hogy megnyitják a terhes anyák és a csecsemők otthonában a 30 ágyas szülészeti osztályt és az idei negyedik negyedévben megkezdik az új kórház építését.
És csak ennyit? Dehogy… Épül, alakul, formálódik állandóan a város és ha ma láttad, holnap már más lesz és holnapután még szebb.
Büszkék vagyunk rád új városunk…
November 7. tér és a Bartók Béla Kultúrház /1956
fotó: Fortepan/UVATERV
A magyar acél nyomában
Domanovszky immár országszerte ismert nagynevű freskója alatt lépünk be a Vasmű területére. Felemelő érzés – az ország kohászatának szívében vagyunk. Hová nézzünk a hatalmas területen fekvő kombinát üzemei között? A Fő utcáról nyílnak az egyes üzemegységek, az előtérben az égbenyúló nagykohó, a most épülő kokszoló és a martin. És minden, amit látunk első ötéves tervünk büszke alkotásai. (De jó volna idehozni a tervek lebecsülőit, a kételkedőket a semmiben sem hívőket!) A méretek? Talán erről annyit, hogy a Vasművet körülvevő kerítés 16 kilométer hosszú, a gyár területén vagy harminc tehervontató MÁV mozdony dolgozik állandóan és egy-egy épülettömb mellett szinte gyufaskatulyának tűnnek fel a vagonokkal együtt. És elképzelhetetlen az, ami még a föld alatt van…
A Vasmű – kombinát. Most értettük meg ennek igazi jelentőségét. Tudományos tervezésére vall, hogy 1953-ig azokat az üzemrészeket építették fel, amelyek a Vasmű felépítéséhez és üzemeltetéséhez feltétlenül szükségesek. Ezt követte a nagykohó, ahol a vasércet olvasztják ki. Innen a nyersvas a Martin-kemencékbe kerül, hogy megszülessen a magyar acél…
Nehezen lehetne vállalkozni arra, hogy minden munkafázist itt ismertetnénk. Ez lehetetlen. De megkapó az automatizálás foka és minden keletkező termék felhasználása.
Ipari kombinátban vagyunk…
Nincs megállás
Az első ötéves terv lerakta az alapokat a Sztálin Vasműben, a második pedig a hatalmas távlatokat valósítja meg. Látogatásunk napján, de azelőtt is és bizonyára azután is mindennap újabb és újabb eredményeket hoz létre.
Néhányat ezek közül:
- május 10-én a kohóépítők ráhelyezték a második kohó páncéltestére a kupolát, amelyet előzőleg a földön állítottak össze és hegesztették. A 24 tonna súlyú kupola felemelése toronydaruval a 32 méter magas kohó tetejére nem volt mindennapi látvány;
- egy napra rá elhelyezték a III-as számú léghevítő kupoláját is;
- e hó első dekádjában kísérletezték ki eredményesen a “November 7” martinkemencénél a gőzporlasztásos pakuratüzelést, amellyel mintegy 5 százalékosan gyorsult a kemence járata. A kemence termelése óránként meghaladta a 14 tonnát. (A Martin acélmű az első harmadban 600 tonna acélt adott terven felül, 96,65 százalékban kiváló minőségűt.)
Úgy véljük, untatnák az olvasót további eredmények szakszerű felsorolásával. Pillantsunk inkább egy kicsit a közeljövőbe, amely nem kevésbé érdekes.
Az épülő kokszolómű. Balról előtérben: a kénüzem, ahol a szénlepárolásból nyert kénhidrogéngázból gyártanak majd ipari ként
Üzemeltetés előtt a kokszoló
Az 55 kemencés kokszolóblokk (képünk egy részletét mutatja be) üzemeltetés előtt áll, hogy kokszot, gázt és fontos vegyianyagokat adjon majd iparunknak. Második ötéves tervünk célkitűzéseinek ez egyik alapvető létesítménye, mert nemcsak hazai szénből előállított kokszot ad a nagyolvasztó részére (óriási nemzetgazdasági jelentősége van ennek!), hanem nagymértékben hozzájárul vegyiparunk termelésének kétszeres növeléséhez.
Micsoda munka folyik itt. Az elkészült blokk szárítását március 10-én kezdték el szárítani, hogy 1100 fokra való felfűtését megkezdhessék. Azóta napról napra kiszámított diagramm szerint emelik a szilika- és samott-téglák hőmérsékletét. Ma már túl vannak a 300 fokon. Az eltelt idő alatt a 70 méter hosszú, 18 méter széles és 11 méter magas blokk mindhárom irányban 80-80 mm-t tágult.
A kokszoló júniusi elindulását természetesen készen várja a száraz előkészítő mű. Előbb terhelés nélkül járattak be minden gépet és szállítószalagot, napok óta pedig a nagy szovjet körvagonbuktatón és a szénfogadó aknasoron át már szenet is ürítenek és szállítanak a széntérre. Az önműködő berendezésekkel dolgozó gépekkel már több száz vagon szenet juttattak el a széntérre, hogy gondoskodjanak a kokszolómű indításához szükséges szénmennyiségről. A szénsilók felvivő szállítószalagokat is kipróbálták terheléssel a napokban.
A Kohó- és Gépipari Minisztérium tervezőiroda tervezõmérnökei, a Dunai Vasmű szerelői és a MÁV dolgozói kipróbálnak egy új, magyar gyártmányú körvagonbuktatót a vasmű ércelőkészítő üzemrészében. /1956
fotó: MTI/Fényes Tamás
– Népgazdasági szinten különös jelentősége van a kokszolómű megindításának – mondja Marosi László gyárrészlegvezető. – Ez a nagyolvasztóműben is érezteti hatását, mert a kohót állandó minőségű és összetételű koksszal látja el.
Most az ország egésze azt a pillanatot várja, amikor termelni kezd a kokszoló.
Micsoda nagyszerű pillanat lesz!
Tovább, tovább
Sztálinvárosban mindenki ismeri a második ötéves tervről közzétett irányelveket. Különösen azt a részt vitatják, amelyik a Sztálin Vasművek továbbfejlesztésével foglalkozik. Mit mond erről Péter Pál főmérnök?
– Büszkeség tölt el, amikor az irányelveket olvassuk, mert az acél, a hengerelt áru termelés fokozásában mi is “benne” vagyunk – mondja. – Büszkék vagyunk azért, mert mi, az első ötéves terv szülötte, a második ötéves terv egyik fontos alapanyagtermelő bázisa leszünk. Köztudomású ugyanis, hogy a Sztálin Vasmű fejlesztésének előlépcsőjén állunk. A második ötéves terv – az irányelveik szerinti megvalósulás után – lehetőséget ad arra, hogy két kohóval, négy martin-kemencével, két kokszoló blokkal, meleg és hideg hengerművel dolgozhassunk. Ebben van a második ötéves tervnek a sztálinvárosiak és a nehézipar alapanyagát termelő Sztálin Vasmű szempontjából legnagyobb jelentősége.
– Szép feladat volt az első ötéves tervet megvalósítani – mondotta végül Pitter főmérnök, – de még ragyogóbb a másodikat életre kelteni…
Pedig életre kel a terv. Hatalmas területen folynak az alapozási munkák. Mi készül itt? Éppen az említett meleg és hideg hengermű, amelynek nagycsarnoka egyedül 500 méter hosszú lesz. Itt kerül majd feldolgozásra a közeli martinban öntött acél, amelyet most még Diósgyőrre és más hengerdékbe szállítanak.
A Sztálin Vasmű kokszolóművének kemence blokksora, háttérben az épülő kénüzemmel. /1956
fotó: MTI/Fényes Tamás
A vegyipari bázis
Új távlat rejlik ebben a pár szóban.
– Mintha a vegyészek számára teremtették volna a második ötéves tervet! – ezt mondja Forbáth Róbert vegyészmérnök, a központi laboratórium vezetője. – A Sztálin Vasmű nemcsak kohászati, hanem az ország egyik nagy vegyipari bázisává is nő a második ötéves terv folyamán. Elsősorban a kokszolómű melléktermékeinek feldolgozása révén a vegyi anyagok széles skáláinak birtokába jutunk. Az irányelvekből látjuk, hogy a műanyagipar sok nyersanyagot, – elsősorban fenolt igényel. Lehetőség lesz arra, hogy ezeket az igényeket részben kielégítsük, de még arra is, hogy művi úton előállítsunk fenolt – benzolból.
Ezen túlmenően további termékeket, esetleg kész műanyagokat, a szerves vegyipar és a gyógyszeripar számára sokféle alapanyagot fogunk tudni gyártani a Sztálin Vasműben.
Számos érdekes elképzelés után talán a legérdekesebbre tért át Forbáth elvtárs:
– Magyarországon elsőként a Sztálin Vasműben fogunk még ebben az évben rádióaktív izotópokat használni a kohászati folyamatok technológiai ellenőrzésére. Így a most épülő 2. számú nagyolvasztó falazatának különböző pontjain már a jövő hónapban elhelyeznek rádióaktív kobaltot, amely jelezni fogja, hogy az aknafalazat milyen mértékben kopik. Az acélműben is végeznek ebben az évben kísérleteket a ferromangán eloszlási sebességének megállapítására ugyancsak izotópok segítségével.
Új feladatok előtt az építők
A sztálinvárosi 26. sz. Állami Építészeti Tröszt főmérnöke Wolff Johanna az építőipar szemszögéből vizsgálja a második ötéves tervet.
– Ismét nagy feladatokat tűz elénk a terv – mondja, – de a régi sztálinvárosi építőgárda, amely a hősi korszak idején eggyéforrott az elmúlt két évben, ha kisebb építkezéseken is, de együtt maradt és meg fogja oldani a feladatokat.
Kell is az építő kéz, mert a Duna partján működő komplex kavicsexkavátor ontja a kavicsot, a teherautók pedig szünet nélkül hordják a kitermelt fontos építőipari nyersanyagot.
Épül a sztálinvárosi szalmacellulózgyár
A második ötéves tervben szerepel a sztálinvárosi szalmacellulóze-gyár felépítése is. Földi László könnyűipari miniszterhelyettes szerint a sztálinvárosi szalmacellulóze-gyár rizsszalmából – amelyet eddig úgyszólván semmire sem használtak – évente 22.000 tonna cellulózét állít elő.
Búcsú a várostól
Búcsúzunk az új várostól. Közben Horváth gazda jut eszünkbe: jól terem a pentelei föld… jól, mert, aki látta a várost, a Sztálin Vasművet, e hatalmas alkotást nem felejti egyhamar el. De azt sem, hogy ízelítőt kapott a szocialista iparosodásból, annak jelentőségéből, a nehézipar fontosságáról. A gigászi méretek arról tanúskodnak, hogy egy ilyen létesítmény bizony sokba kerül, de arról is, hogy megéri, mert ipari országgá váltunk…
Nagy László-Szabó Endre
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
