Fejér Megyei Hírlap – 1964. december 23.

Örökség a Pipacs-dűlőben

Bálint György a mártírsorsú publicista összegyűjtött műveinek kötetét forgattam. A várost és a falut összekötő szálakat bogozta egyik írásában. “Ez a szent paraszt …Tiszta volt, erős, lovagias, konzervatív, lojális, vallásos és nem voltak anyagi igényei. Olyan monumentálisan állt szemben a “bűnös várossal”, mint egy … szobor.” Korának parasztszemléletét bírálta ezekkel a sorokkal, majd kifejtette, mennyire más a valóság; sötétség, évszázados elmaradottság.
A sorok olvasása közben egy örökség története jutott az eszembe, ami éppen úgy kezdett indulni, mint ezernyi más jussé, a “tiszta és erős” faluban… A főszereplő arca is felidéződött bennem: kemény vonású, lágyan kékszemű férfiarc, Szabó Jánosé, a dunaújvárosi 26-os építőipari vállalat dolgozójáé.
Nem hinném, hogy Szabó János, vagy akár ismerősei olvasták volna a Pesti Napló 1938. január 30-i számát, ahol a “Hozzászólás a városból” című írás megjelent. Hiszen Dunapentele akkoriban cseppet sem volt kulturáltabb, olvasottabb, mint bármelyik hozzá hasonló magyar falu.
Szabó János, pentelei fiú akkor tizenhárom éves volt, köteles volt leventére járni és ha a jövőre gondolt, nem sok minden jutott az eszébe. A szülői ház nádfödele alól – és ez nemcsak szófordulat, hanem ma is létező, valódi nádtető –

nem lehetett túl messzire látni.

Napszámosnak – napszámos szolgálnak szolga lesz a gyermeke is – ez volt a törvény. Esetleg majd a juss… amit még az apja sem kapott meg az ő apjától.
A hat elemi után járta a földéket az apjával, a Duna menti löszös dombokat, ahonnan a víz néha a talajt is lesodorta, nemcsak a magot, a Pipacs-dűlőt, ahol búzát vetettek, de sokszor csak pipacsot arattak, kenyér helyett – sóhajtást.
A felszabadulás után öt hold földet kapott az apja, örökölt is, gazda lett a napszámosból. A katonai szolgálatból hazakerült fiatal ember vele dolgozott kint a pálhalmai határban, meg a Pipacs-dűlőben is, ahol a jövendő örökség volt.
Hogy egészen a maga embere legyen, arra csak évek múlva, 1949-ben gondolt.
Megnősült, szüret után, októberben volt az esküvő.

– Apám, nem vagyok már gyerek. Szeretnék én gazdálkodni… Én ellátnám teljesen magukat… Beleegyezik-e? – hangzott el a paraszt-sors nagy kérdése, a keresztút öregnek, fiatalnak.
Mert a föld birtoklásának ösztöne nem ismer sem apát, sem fiút.

Akié a föld, az a gazda.

A válasz olyanféle lehetett, hogy nem … amíg élek, addig nem …
– Én meg magam akarok dolgozni… – és a földre vágyó fiatal házasember munkát keresett, mindegy akármit, csak önálló lehessen. Az öt holdra, a Pipacs-dűlő örökségére már csak mint álomra gondolt, amit neki éppen úgy ki kell várni, mint az apja is kivárta a magáét.

A következő napok már a Pentelén átvezető 6-os út építésénél látták Szabó Jánost. 1949. decemberében a “százlábú” hidat készítették.
Ásták az alapgödröket, betonoztak. Teljesítményre csinálták, jól meghajtották magukat az emberek. Közeledett a karácsony. A víz csurgott a testükről, igaz, a
kereset is emelkedett – és akkor még csak a kereset volt az, ami előre hajtotta, amit ma úgy mond ki: szocialista munkaverseny.

Az akkori karácsony?

Nem is emlékszik már rá. Sem ő, sem a felesége. Egy kis ünneplés a szülőknél – és kész.
A telet tavasz követte, amikor már azt gondolta, visszatér újra a földhöz. Aztán jött a nyár, újra tél – Szabó János maradt az építőknél. Akkoriban már újra járta az ismerős helyeket, a Pipacs-dűlőt, a régi országút mentét. Egy-egy pillanatra elcsodálkozott, hogy épületalapokat ásnak és öntenek betonba, ahova ő kukoricát, burgonyát gondolt…
Az ismerős földek sokat segítettek neki.
Itt vízfolyás szokott lenni, itt lazább a talaj, mint máshol – emlékezett tapasztalataira, és tudott jó javaslatokat tenni amikor csatornaárkot ástak, vagy vezetéket fektettek le.

Az idő haladt. A családi krónika is csak halványan őrzi, amikor az első fiú – Jánoska – született és hogy akkor karácsonykor csak két napot töltött otthon, mert Budapesten volt iskolán. 1951-ben már brigádja volt kubikosokból, betonozókból. Dolgoztak az öntődénél, később a tűzállóanyag-gyárnál és mindenütt, ahol valami új munka kezdődött.
A gumicsizmát lassan bakancs, majd cipő váltotta fel, a hazafelé vivő teherautót autóbusz. A város, a Vasmű az elsőket lélegezte. Ő házhelyet keresett. Egy, a háború idején földig rombolt épület helyét vette meg, hogy oda építsen otthont a családnak.

Tíz éven át készült, épült,

bővült a ház, ma már készen áll fürdőszobával, külön szobával a gyerekeknek mert időközben még egy fiúk született, Tamás.
A ház előtt szőlőlugas, néhány sorban felkarózott tőkék, a ház alatt pince, bor is akad benne, ha barátok, szomszédok jönnek beszélgetésre, vagy útbaigazítást kérni a tanácstagjuktól.
A ház egy kis dombon áll, s ha kiáll a tornácra, elétárul az egész város. Látja a
Ságvári-negyed fényeit, a Vasmű útra bevezető fénycső-sort és mintha csak szomszéd lenne – emelkednek a római tábor negyedének új lakóházai. Néha elgondolkozik. Az ő háza, ott az Óvárosban, tulajdonképpen romokon épült. A tábornegyed kétezeréves sírokat rejteget. De a hháza előtti szőlő, a szlankák, a kék rizlingek – milyen szépen díszlenek… pedig törmelékre akad a kapa a tövek körül. Odalátszanak a harharminckét tantermes és az óvárosi iskolák este is világító ablaksorai. A falak mögött tanuló, a városban született gyerekek, akárcsak a nyolcadikos Jancsi és a harmadikos Tamás csak a tankönyvből ismerik az ilyen kifejezéseket: rombolás, háború… A város magabízóan, derűsen emelkedik fölé az ilyen gondolatoknak, üzen, oda az óvárosi házba:

ember, higgy az életben …

Az évek alatt Szabó János a hat elemit, a lapátot, a brigádvezetőséget technikumra, sőt egy egyetemi évre is felcserélte, sőt legújabban már a művezetőséget is felváltotta magasabb beosztással, most a 26-os építő vállalat központjában dolgozik, a Május 1 utcában. Esténként, ha hazafelé iparkodik. néha úgy érzi lába alatt, az ismerős földben lüktetnek a város erei, a csatornák a vezetékek, amelyeknek egykor társaival együtt a helyet készítették. Lépéseinek visszhangjában az ismerős földbe ágyazódott. kapaszkodott épületek alapjai köszöntik. Ott a kezenyoma mindenütt.

És a juss?

Arrafelé, a Pipacs-dűlőben mostanában is sokszor jár. Ott a vállalat telepe, a Pipacs “telep”, az épületelemgyár, rajta nyújtózik a Vasmű egyes üzemeivel.
Végignéz rajta, keresi az egykori barázda helyét, szeme végigköveti a képzeletbeli vonalat.
– Ez az én örökségem, az igazi. Az enyém és a fiaimé…
És minden más Szabóké, Kiseké, Kovácsoké, névteleneké, akik a pentelei fennsíkon verejtékkel, kínnal – emberien felépítették a jelent és megalapozták a jövőt.
Bálint György könyve már régen becsukódott a kezemben. Szabó János arca is feloldódott bennem – embereket láttam csak ásóval, kőműves kalapáccsal, körzővel…
Gondolataimban ott zsongtak az író 1938-ban keserűen elsóhajtott szavai: “… ez a nép mérhetetlen szegénységben, “megtört lélekkel” is ilyen intelligens, mennyi alkotó erőt indíthatna el benne a gazdasági és társadalmi felszabadulás!”

Vincze István

Felhasznált képek:
Intercisa Múzeum archívuma
Dunapente, Sztálinváros, Dunaújváros fényképeken

Dunaujvaros