Egy országot építő tizenötéves kislány

Kis Ujság – 1951. március 25.

Egy országot építő tizenötéves kislány

Lakatos Vera kőművestanonc Dunapenteléről…

Ifjú szívekben élek – mondta a költő; a mi szép hazánk is ifjú szívekben dobog a legforróbban. Mennyi ifjú szív, fiatal hevület építi szépre és fényesre ezt a hazát – olyan ifjú szívek, mint amilyen a Lakatos Vera fűzöld kezeslábasa alatt dobog.
De szép ez a dunapentelei világ! Terít a vakolókanál, koppan a kőműveskalapács a friss téglákon, a kenyérgyárban samott-téglából épülnek a “magyar kemencék”, ahonnan néhány hét múlva az első, friss, párázó kenyér kifut, a napfény porzik galambszürke bádogcsatonákon, csorog a szurok a födémeken, óriási száját mohón kitátja a talajgyalu, rohannak a gépkocsik, zúgnak a hernyótalpas gépek, sebesen pereg a betonkeverő s felettünk a kék ég olyan, mint a mesebeli tiszta tó, szinte visszaveri fénylő tekintetünket.

Dunapentele legjobb leánybrigádja

Ebédszünetben
Errefelé nem kell soká keresgélni az új élet hőseit, csak lehuppanok a dunapentelei autóbuszról, teszek néhány lépést a kilences kockáig, s megállok egy barna kislány előtt, aki téglát adogat s azt mondom neki:
– Mióta?
– 1950 január 2-án jöttem Mohácsról.
Zöld kezeslábas, színes fejkendő, napcsókolta barna arc, meleg szemek s a tekintetekben bujkáló lágy kacagás; milyen gazdag is ez az ország ilyen fénylő kis szivekben!
S ebédszünetben megtámasztjuk a friss falat s a piros téglák rengetegében beszélni kezdünk arról, hogyan halad a magyar élet a szép jövendő felé.
– Hány éves, Piroska? – kérdem.
– Tizenöt.
– Az édesapja?
– Iparosmunkás.
– Honnan jöttek ide?
– Mohácsról, összefogtunk tizenöten, lányok bementünk a szakszervezetbe, jelentkeztünk kőművestanulónak. Eljöttünk Pentelére; a barakokat a kultúrtermet meg a népboltot építettük először.

A sztálinvárosi DISZ-táborok története

A család
Mellén a DlSZ-jelvény csillan meg. egy nagy, fiatal tábor büszke katonája.
– Hányan vannak testvérek?
– Hárman, Julia asszony, Erzsébet meg itt van gépkezelői tanfolyamon.
– Az édesapja?
– Ők is eljöttek anyámmal Dunapentelére, az apám vasbetonszerelő, most homokot termel ki a Duna-parton a hajóállomáson.
– Hol laknak?
– Bent, a faluban, Pentelén kaptunk lakást. Elég jó lakást. Onnan járunk be reggel vonaton a telepre.
A telep: ez az új város. Ez a pirostetős lakóházak rengetege, az új falak, melyek törnek az ég felé, a víztorony, amelynek széles testét faváz veszi körül, a fiatal facsemeték a város és a vasmű között, amelyek ma még csak vékonyka cérnaszálak, de holnap már kirügyeznek és holnaputánra talán már lombba is fognak borulni.

– És mi hozta ide?
– Mi? – kérdi a meleg szeme. Egy mozdulatot tesz, de lehull a maltertől szürke, kemény kis keze. Egy szó indul el az ajakáról, de elhal, mielőtt kimondta volna. Küszködik, de látom, kevés lenne itt a szó, kevés a hang – ezt ő nem tudja kimondani, csak a tizenötéves piros szíve tudja meleg vérrel belesuhogni a fénylő délelőttbe:
– Ez! Ez hozott – mondja s a szeme átfogja az Ifjúság Városát.
Kis csönd lesz, csak a szél futkároz és játszik a kendője szegélyén.
– Mondja el egy napját, Piroska.
– Például a csütörtökit? Tegnap fél ötkor keltem, reggel hatkor kijöttem autóbuszon a telepre, megreggeliztem… Mi volt? Kávé és gyümölcsíz. Háromnegyed hétkor volt a faléz (a névsorolvasás, a szerk.), dolgoztam tizenkettőig, akkor ebédeltünk... mi is volt, te Piri?
Mert akkor már mellettünk állt a 16 éves Földesi Piroska Kunszentmiklósról (az arca olyan, mint egy érett, piros alma), meg Garancz Margit, 17 éves tanonc Pentele községből.
– Gulyás vót, meg alma, vacsorára lecsó tarhonyával – mondja Piri s rámnéz, ahogy jegyzek; a bőr olyan kövér arcocskáján, mintha mindjárt ki akarna serkedni a vére.

Vasárnap
– Aztán dolgoztunk ötig, jött a faléz, félhatkor teherautón mentünk haza.
– Mennyül fizetnek maguk a kosztért?
– Semmit. Tanulók vagyunk.
– Min dolgoznak most?
– Közfalat vakolunk.
– Mit csináltak legutóbb vasárnap?
– Bejöttünk a kultúrházba, a DISZ-központ gárdája volt itt, az Aranycsillagból adott elő néhány részletet.
– S más vasárnapokon?
– Motorozunk a szabadságharcosokkal.
– S ha nem motoroznak?
– Olvasunk.
– Mit?
Be jó dolog könyvekről, írókról beszélgetni e roppant építkezés szomszédságában! De jó hallani a József Atilla nevét kőművesek ajkáról, Petőfi nevét, amint belezeng a pentelei világban s viszi-viszi a nevét a szél az új város felett!
– Mit? Garancz a József Attilát szereti, azt bújja. Földes az Acél és salakot olvasta.
– Meg a Tengerparti várost! – teszi hozzá a Piri.
Meg a könynapi Petőfit, meg az Ifjú gárdát, meg a József Attila életét. S közben zsong körülöttem a szó: “Hej, mikor az Oleg Kosevoj az esküt letette…”. Meg mikor József Attila az édesanyjáról ír… “ahogy mos szegény…”
15 éves, 16 éves, 17 éves. “Uj nép, másfajta raj” – zengem a költővel együtt s szívem megtelik az élet párázó melegével.