“Mindig kerestem valamit…”


Dunaújvárosi Hírlap – 1998. május 16.

“Mindig kerestem valamit…”

Néhanapján határozottan az az érzésem, hogy az újságíró is ember: töprenkedik, álmodik erről-arról – aztán vagy megvalósul vagy sem. Körülbelül három éve gondoltam először arra, hogy elbeszélgetek dr. Bóna István régészprofesszorral: tervemet oly gondosan titkoltam, hogy még a “célszemély” sem szerzett tudomást róla. Jött idén március 15., Bóna professzor Széchenyi-díjat kapott, a beszélgetés nagy szomorúságomra egy bosszantó malőr okán meghiúsult. Aztán – mint lapunkban is megírtuk – következett az Akadémia idei közgyűlése: Bóna Istvánt rendes taggá választották. És leültünk, hol másutt, a múzeumban. Elsőül egy, az ötvenes évek első feléből való történetet mesélt: az első sztálinvárosi élményről…

Amikor a városba kerültem, valaki megkérdezte: téged miért helyeztek ide? Csodálkoztam: dehogy helyeztek. Aztán kiderült, hogy mégis: itt akkoriban – persze Lombos és Földes elvtársakat leszámítva (nevet) – minden értelmiséginek nevezett ember “pettyes” volt, én is a földönfutók közé tartoztam.
– Régészként hogyan élte meg az első sztálinvárosi időszakot?
– Egyrészt ragyogó hely volt, rengeteg ásatási lehetőséggel, leletmentéssel – az első kiállítást 1953 augusztusában már én csináltam -, másrészt hiányzott minden, ami a leletek tudományos feldolgozásához szükséges. Nem volt könyvtár, infrastruktúra, restaurátorműhely. Azt az ezerötszáz bronzkori urnasírt, ami előkerült (konkrétan ez a leletegyüttes jelölte ki az utamat Sztálinváros felé), jobb híján légópincében tároltuk, amíg a légoltamiak meg nem tiltották. Ez érdekes, nem? Ideküldenek, aztán kihúzzák alólam a szőnyeget: szerencsére Banner János, az egyetem akkori tanszékvezető régészprofesszora “kimentett” innen…
– Tekintsünk kicsivel még inkább vissza: Hevesről, az akkor tízegynéhány ezer lakosú kisvárosból hogyan vezetett az útja a tudományegyetemre?
– Heves valahai mezővárosként viszonylag pezsgő élettel bíró, művelt hely volt az én gyerek- és ifjúkoromban: tizenkét orvossal, ugyanennyi ügyvéddel, könyvesbolttal és kölcsönkönyvtárral, a környéken fejlettnek számító iparral. És igazi dzsentrifészek is volt a település. A “szomszédvár” Jászapáti, ahová gimnáziumba jártam, unalmas, “halott” volt Heveshez képest. Én gyógyszerészcsaládból származom – már a dédapám is az volt -, s a hivatás együtt járt a természettudományi társaságokban lévő mindenféle tagsággal. Hát én is könyvek között nőttem fel – amíg az oroszok be nem fűtöttek velük. Három hónapon át Hevesen volt ugyanis Malinovszkij marsall főhadiszállása, lényegében minden “civil elemet” kitelepítettek a városból – képzelheti, mi maradt utánuk. De a könyvek, a tudomány iránti érdeklődés akkor már “menthetetlenül” bennem volt (nevet). Így kerültem azután az egyetemre.

“Hogyan lettem régész? … valamikor négy vagy ötéves koromban kezdődött.”


Danó Miklós, Bóna István és Orbán László, az ifjúsági régész tábor résztvevői a római kori Castrum temetőjének síremlékén talált leleteket vizsgálják. /1968
fotó: MTI/Arany Gábor

– Rettentően tudománytalan kérdés következik. Nagyon sok népcsoport múltját kutatta a langobárdoktól a gepidákon és avarokon, hunokon át a honfoglaló magyarokig: van ezek közt “kedvence”?
– Talán kedvencnek nem nevezném, de a langobárdok. Hihetetlenül hosszú utat bejárt, mára kihalt germán népcsoport, skandináv rokonsággal. Egészen északról indultak s egészen Dél-Itáliáig jutottak. Tizenhét éven keresztül foglalkoztam a történetükkel. A langobárd emlékek a múlt században magukban, többnyire lelőhely-leírás nélkül kerültek a Nemzeti Múzeumba, egy időben megpróbáltam utánamenni, hogy honnan. Kataszteri térképeket bújtam a levéltárakban, azok alapján kezdtünk el ásni. Egyszer találkoztunk egy öregemberrel, aki még a nagyapjától hallott a sírokról, a helyüket is tudta. Én is jó helyen keresgéltem (nevet)…
– Megírta Dunapentele történetét: lokálpatrióta?
– Máig sem érzem annak magam, de szerintem itt nehéz is volt lokálpatriótának lenni. Nézzük kicsit régészszemmel a dolgot: ha azt modom, Kozider-padlás vagy kozideri bronzok, egy új-zélandi kutató is tudja miről beszélek. Ha azt mondom, Intercisa, a világ összes egyetemének régészeti fakultásán pontosan tudják, hol van. Ezekről a világ egyetlen helyén nem akartak tudni, éppen ebben az épületben, vagyis a sztálinvárosi pártbizottságon. Számomra egyszerre volt szégyenteljes és döbbenetes az öntelt hiúság, amivel parancsba adták – az idegenvezetőknek szó szerint! -, hogy a pentelei fennsíkon 1950-ben kezdődött az élet, dühöngtem a “múltat végképp eltörölni” programjának konkrét megvalósításán.

Törött cserepek

A módszer később finomodott – “csak” arról nem eshetett szó, hogy ’56-ban ez a város tartotta magát legtovább, majd hónapokon belül “eltűnt” az a fiatal értelmiségi értelmiségi réteg, amely lendületbe hozta a várost -, ám csak néhány éve változott: a Pentele-könyv 1991-ben jelent meg…
– Nem lokálpatrióta, mégis évtizedek óta itt él – pedig munkája a fővároshoz köti -, történeti kismonográfiát ír…
– …vidéki ember vagyok. Jobban szeretek madárcsicsergésre ébredni, mind benzinbűzre – és a lakásomnál még csicseregnek a madarak.

Bóna István 1930-ban született Hevesen. A Pázmány Péter Tudományegyetem – majd ELTE – Bölcsészettudományi Karán szerez régészdiplomát 1952-ben. Egy évig a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa, majd Sztálinvárosban múzeumigazgató egy évig. 1954 és 1957 között az ELTE régészeti tanszékének aspiránsa – első fontosabb műve a langobárdok magyarországi történetéről 1956-ban jelenik meg -, majd tanársegéd, 1959-től adjunktus, 1964-től docens ugyanott. 1976-ban a tanszék egyetemi tanára, 1987-től (’95-ig) az ős- és koratörténeti tanszék vezetője, a régészeti tanszékcsoport vezetője. Tudományos pályája 1975-től a Magyar Tudományos Akadémiához is kötődik: 1980-ig az MTA Régészeti Bizottsága tagja, majd egy évtizeden át elnöke. 1990 óta az Ásatási Bizottság elnöke, a Magyar őstörténeti Komplex Bizottság alelnöke. 1951 óta folytat ásatásokat bronzkori temetőkben, telepeken, langobárd, gepida, avar és korai magyar telepeket tár fel. Több régészeti és történelmi alapmű szerzője – köztük a “Dáciától Erdőelvéig” (Erdély története I.) 1986-ban, a “Hunok és nagy királyaik” 1993-ban jelenik meg -, a Dunapentele története című kismonográfia írója.
Bóna István 1990 májusa óta az Akadémia levelező tagja. Idén március 15-én Széchenyi-díjat kap, májusban az Akadémia rendes tagjává választják.

– Az Erdély-történet első kötete 1986-ban jelent meg, ha jól tudom, jelentős politikai vihart is kavarva. Szerzőként mennyire érezte a “szelet”?
– Az Erdély-történet nem a szerzőknek volt igazán kemény, bár a munkálatokat koordináló Köpeczi Béla “suba alatt” verbuválta a csapatot – mi voltunk az ír partizánok (nevet). Aztán a célért áldozatokat is kellett hozni, ez kétségtelen, miközben egyáltalán nem volt biztos, hogy meg is jelenhet, amit írtunk. De szerencsére a régész, történész kollégák – a rezsimmel szemben álló románok is! – sokat segítettek. Temesváron olyan honfoglalás-kori magyar temető leletanyagát tették elém, ami hivatalosan nem is létezett, tilos volt róla beszélni, csak évek múlva, Ceaucescu bukása után jelentek meg róla publikációk. A dáko-román kontinuitás hívei nem a magyar kiadásnál bőszültek fel legjobban – a német, francia és angol változat sokkal inkább dühítette őket.
– Professzor úr esetében a tudományos pályával együtt ívelt egy tudományszervezői vonal. Ez miért volt fontos?
– Ha csak lehetett, elkerültem az ilyen jellegű dolgokat, de voltak kikerülhetetlen feladatok is. Én sosem voltam jó káder, azt viszont beláttam, hogy a munkánk elvégzéséhez szükség van ilyen feladatok megoldására is. Ezen a vonalon koromnál fogva az én szezonom már lejárt: most jöjjenek a fiatalok.
– Ha már a fiatalokat említette: az “utánpótlás” generációit többnyire tanítványként ismerve milyen jövőt jósol a honi régészetnek?
– A régészetnek eredendően van jövője: az emberiséget valószínűleg mindenkor érdekelni fogja, miből, mikor és honnan jött. Ez azonban csak az egyik fő ok. A másik – és ez már döntően a régészek személyiségével függ össze -, hogy a szakma kilencven százalékban olyan emberekből áll, akik fizetnének azért, hogy azt csinálhatják, amit csinálnak. A régészek közössége – nem kertelek – elkötelezett bolondok gyülekezete (nevet). Egy “civilt” régészek társaságában megöl az unalom, mert csak eredményekről, tervekről, ásatásokról beszélnek. Másfelől azonban elég sok a gond is. A tudományág – mint minden humán tudomány – elképesztő pénzhiánnyal küzd, az egyre szaporodó autópálya-leletmentésekkel állandó a zűr, most változik az ásatásokkal kapcsolatos törvény is: valami egészen más lesz, mint ami volt, de senki nem tudja, micsoda. Mindezek ellenére bizakodó vagyok – elsősorban a régészek már említett elkötelezettsége miatt.


A középiskolás diákok árkot ásnak az ókori temetőben, ahol ifjúsági régész tábor nyílt. A diákok két hétig kutatják a római kori Castrum temetőjének síremlékeit. /1968
fotó: MTI/Arany Gábor

– Mit jelentett az életében a Széchenyi-díj, mit az akadémiai állandó tagság?
– Azt hogy amit tudományos pályán el lehet érni, teljesítettem. Meglehet, nem illene kimondani, de a díjjal és a tagsággal egyaránt az ember érdemeit próbálják elismerni – most legyen szó akár sebészről, akár matematikusról vagy éppen régészről. A munkám az egyetemhez köt – pontosan ötven éve egyébként hiszen ’48-ban kerültem oda hallgatóként. Az egyetemnek az a behozhatatlan előnye, hogy az ember maga szabja meg az órái beosztását – és a fennmaradó időben végezheti a tudományos munkáját.
– Létezik szabadidő is?
– Dehogy (nevet). Ha olvasok, dolgozom, ha írok, dolgozom. Az elismerések jólestek, de igazság szerint mire az ember megkapja mindezt már alig számít. Én régészként mindig kerestem valamit: ha netán felmásztam egy hegyre, akkor is egy palánkvár, templomrom miatt tettem…

Nyulasi Zsolt

Emlékezés Bóna István régészprofesszorra

BÓNA ISTVÁN 1930-2001

M E G H Í V Ó

Az Intercisa Múzeum tisztelettel és szeretettel meghívja Önt és kedves családját

RÉGÉSZET NAPJA

című rendezvényére

Időpont: 2023. június 2. péntek, 16 -20 óráig
Helyszín: 2400 Dunaújváros, Városháza tér 4., Intercisa Múzeum

Programok:
16:00 – 20:00 óra között:
Játékos kincskeresés gyerekeknek. Helyszín: múzeum I. emelet, állandó kiállítás
Találd meg a kakukktojást! Helyszín: múzeum I. emelet, állandó kiállítás
Állatok régen és most – állatcsont felismerés. Helyszín: múzeum I. emelet
Lelettapogató. Helyszín: múzeum I. emelet
Ismerkedés az emberi csontvázzal. Helyszín: múzeum I. emelet
Kézműves foglalkozások. Helyszín: múzeum I. emelet
18:30 – kor Dr. Keszi Tamás, régész előadása – Bronzkori helyszínelők: A darabolós gyilkos nyomában. Helyszín: múzeum II. emelet, előadóterem

A rendezvényen való részvétel díjtalan.

Elérhetőségek:
Tel: 06-25/411-315, 06-25/408-970
E-mail: intercisamuz@gmail.com
Honlap: www.intercisamuzeum.hu
Facebook: Intercisa Múzeum

Régészet napja az Intercisa Múzeumban

Dunaujvaros