Új Tükör – 1989. április 16.
Földes József
KOHÁSZ-TITOK
Beszélgetés dr. Szabó Ferenccel, a Dunai Vasmű vezérigazgatójával
Szorongva kezdtem ennek az interjúnak az elkészítéséhez, ismerve a közvélemény – alaptalan, nem alaptalan? – bizalmatlanságát, sőt előítéletét a magyar kohászattal szemben. Amin, úgy látom, az sem változtat különösebben, hogy éppen a legutóbbi hetekben-napokban hallhattunk híreket a kohászat világpiaci helyzetének lényeges javulásáról. A szorongásom, bizony, az interjú elkészítése után sem szűnt meg, hiszen magam sem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy vajon jó ügyet szolgálva szólaltatok-e meg éppen napjainkban egy, már csak hivatalból is “kohászpárti” vezetőt?
dr. Szabó Ferenc vezérigazgató
1987 őszén a “kohászválság” csúcsán jártam a Dunai Vasműben, s osztottam meg tapasztalataimat, gondolataimat az olvasókkal. Kiderült, hogy a Vasmű nemhogy nem veszteséges, de jó arányban devizakitermelő; megismerkedhettem egy érdekes kezdeményezéssel, az úgynevezett főmunkaidős vállalati gazdasági munkaközösséggel; remény volt a magyarországi autógyártásra, illetve az abba történő kohászati bekapcsolódásra; és látleletet adhattam a kedélyborzoló új kokszolóműről.
Mi történt azóta? Sikerült-e ebben a magyar gazdaságot mélyen sújtó válságban új lehetőségeket találnia és kihasználnia a gyáróriásnak? Ezekről dr. Szabó Ferenccel, a Dunai Vasmű vezérigazgatójával beszélgettem. Előbb azonban néhány számadat a Vasmű méreteinek érzékeltetésére: az éves termelési érték 26 milliárd forint, a tőkés export 139 millió dollár (ehhez 45 millió dollár importot használ fel, tehát háromszor magasabb az exportja az importnál!), a szocialista export minimális, 10 millió rubel alatti, a dolgozók – fokozatosan csökkenő – létszáma 11 ezer, a tavalyi nyeresége 1,1 milliárd. Az éves átlagbérszínvonal 140 ezer forint
– Még mindig azon a véleményen van, hogy a kohászat nem válságágazat? – kérdezem. – Hiszen majd mindenütt a világon a szerkezetátalakítás keretében visszafejlesztik, leépítik ezt az iparágat.
– Kétségtelen – válaszolja -, hogy egy évtizede folyamatosan átrendezésre kerül a világban a vaskohászat; a fejlett nyugati országokban csökkent a kohászati termékek iránti igény, így csökkent a termelés is. Ezt elősegítették a környezetvédelmi szempontok, a kimerülő ásványkincsek és az a tény, hogy a kapacitásuk túlfejlesztett volt. Ennek a visszafogásnak egyébként alig volt hatása a világ vaskohászatának termelésére, mindössze hat-hét százalékkal csökkent a csúcshoz képest. Ugyanis közben a fejlődő országokban is nagy kapacitású kohászatot építettek ki, a gazdasági csodaként emlegetett Dél-Koreában például újabb tízmillió tonnányit. Bár az is igaz, hogy Nyugat-Európa megtartotta magának az értékesebb termékek gyártását, és az ötvözetlen acélok előállítása ment át a fejlődő országokba, de a fejlett világban még így is másfél-kétszer annyi acél jut egy főre, mint nálunk. A legtöbbet emlegetett Svédország is meghagyott négymillió tonna körüli kapacitást. Nálunk a kormányzati állásfoglalás szerint 3,2 millió tonnára kell visszamenni a három és fél millióról, tehát nem olyan drasztikus a csökkentés mértéke, mint sokan gondolnák. (Ezt a tervezett csökkentést nem biztos, hogy a piac visszaigazolja.) A magyar vaskohászat válsága nem azt jelentette, hogy nem tudta értékesíteni a termékeit, hanem azt, hogy gazdaságtalanná vált, saját gazdálkodási problémái, valamint külső okok miatt, így például az itthoni energiaárak rendkívül megnőttek – jobban, mint a világpiacon -, a kohászati termékárak viszont csak minimálisan emelkedtek. Mindezt a feldolgozóipar védelme érdekében alakították így.
Képeslap sorozat a Dunai Vasműről
KERÜL, AMIBE KERÜL ALAPON?
– Ezek szerint az áremelés megoldaná a magyar kohászat problémáit?
– Részben igen. A kohászati termékek árainak is tükrözniük kell a tényleges piaci viszonyokat. A feldolgozóipar ma is lényegesen olcsóbban, a világpiaci áraknál harmincöt-negyven százalékkal olcsóbban kapja tőlünk a hengerelt táblalemezt, ugyanakkor a fölhasznált energia ára a világpiaci ár fölött van. Egy tonna ilyen táblalemezt tizennyolcezer forintnak megfelelő dollárért adunk el, itthon pedig ezt tizenhárom-tizenöt ezerért kapják meg. De ha külföldről kellene importálni, húsz-huszonkét ezerbe kerülne a feldolgozóknak.
A kohászat komoly visszafejlesztéséről csak akkor lehet szó, ha a feldolgozóipar nem életképes. De amíg az fejlődik, mint például a mezőgépipar, a járműipar, a háztartásicikk-ipar stb., addig a kohászatnak is kell fejlődnie.
– A kohászat egésze tehát nincs válságban?
– Nincs. Vannak veszteséges és vannak nyereséges kohászati vállalatok. A tavalyi évi növekedési ráta 103,9 százalék a kohászatban. Ezt csak az építőipar, az építőanyagipar és az építő-kivitelező ipar haladja meg. A szénbányászatra ugyanúgy kimondták, hogy válságágazat, pedig azon belül is vannak nyereséges bányák. Érdekes módon a magyar gépiparra nem mondjuk ugyanezt, pedig egy sor gépipari vállalatot szanálni kellett. Az ágazatok sablonos kategorizálása helytelen. A magyar vaskohászat tizenegy-tizenkét vállalata közül az ózdi és a diósgyőri volt veszteséges – tavaly már azok sem -, a többi valamilyen színtű nyereséget évtizedek óta produkál.
A világgazdaságban bizonyos konjunkturális élénkülés nyilvánul meg az acél iránt. Nincsenek eladási gondjaink most sem – érdekes, a válságidőszakban is nyugati devizáért keltek el a kohászati termékek -, sőt, ma a leggazdaságosabb reláció a tőkés piac. Támogatás nélkül tizenöt-tizenhat százalékkal értünk el nagyobb nyereséget ott, mint belföldön, ahol mindössze egy-két százalék a nyereség. A szocialista piacon pedig hat-nyolc százalék veszteséggel értékesítettünk. Mivel kereslet nyilvánul meg a termékeink iránt, 1988-ban kilencvenezer tonnával több acélt gyártottunk, ebből ötvenezer tonnával több hengerelt árut értékesítettünk dollárért. Az egyébként is minimális menynyiségű szocialista exportunkat megszüntetjük, mert két árrendszer összehangolása pénzügyi hibak nélkül nem oldható meg. A szocialista export megszüntetése számunkra nem jelent gondot, csak szerencsétlen dolog, hogy a mindkét fél számára hasznos ügylet az elszámolási rendszer miatt válik semmivé.
VEGYES VÁLLALAT LEMEZGYÁRTÁSRA
Mind a belföldi piac, mind a tőkés export megkívánja a fejlesztést. Különösen vonatkozik ez a tőkés piacra. A hazai piac minőségi igénynövekedése sokkal kisebb, mint amire képesek volnánk. Ez is mutatja, hogy a magyar feldolgozóiparban alapvető áttörés még nem történt. Mégis számolunk azzal, hogy a belföldi piac is nagyobb minőségi igénnyel fog jelentkezni, ezért fejlesztéseink elsősorban a termékminőség javítását szolgálják. Természetesen egy fejlesztésre sem lehet kimondani, hogy ez csak minőségjavító vagy csak eredményt növelő, vagy elsősorban a mennyiség növelését célozza. Egy-egy fejlesztésnek általában többirányú eredménye van. Napirenden van a hengermű és az acélmű több milliárd forint értékű továbbfejlesztése, amely elsősorban az acél- és a hengerelt áru minőségét javítja. Több mint kétmilliárdos fejlesztést valósítunk meg a kohóknál, amely elsősorban gazdaságosságával téríti meg a befektetett összeget. De a piaci igényeknek megfelelően termékválaszték-bővítő beruházásaink is lesznek, így például horganyzott lemezt és műanyaggal bevont lemezt fogunk gyártani. Ezt a két utóbbit vegyes vállalati formában valósítjuk meg, amely azt jelenti, hogy ötvenhetvenezer tonna horganyzott lemezt fogunk termelni, amelynek egy részét műanyaggal is bevonjuk. A termelés egy része Magyarországon kerül felhasználásra, másik részét az osztrák partner igényli, és a maradékot tőkés piacon fogjuk értékesíteni.
– A Magyar Nemzeti Bank ötvennégy-ötvenöt forintot ad egy dollárért. A vasmű mennyiért állít elő egy dollárt? (Az interjú a forint leértékelése előtt készült. – F. J.)
– Nálunk ez negyvenkét forint volt a múlt évben. A magyar vaskohászat átlagosan hatvannégy forint körül produkál egy dollárt; megjegyzem, a népgazdaság egészében nem ez a legrosszabb arány.
– Mégis mi az oka annak, hogy a közvélemény ennyire kohászatellenes?
– Mert az emberek többsége eleve ragaszkodik bizonyos sablonokhoz, nem néz a dolgok mélyére. A közgazdasági közvélemény sem támogatja a kohászat exportját, pedig Japán is, Dél-Korea is felfejlesztette kohászatát, és exportál. És gondolom, nem veszteségesen. Japánnak, Dél-Koreának nincs alapanyaga, mégis van kohászata! Kínának sincs alapanyaga, mégis fejleszti a kohászatát. A torz, az egyoldalú beállítás nagyon sok kárt okoz a kohászatnak: a miskolci nehézipari egyetemen például nem mennek a fiatalok kohászati hallgatónak, mert félnek, hogy ha végeznek, nem lesz munkájuk. Mert akkor már kohászat sem lesz. Ami, persze, képtelenség.
Célunk, hogy megismerjük, illetve segítsük a feldolgozóipar fejlődését, illetve ahol nagyobb arányban tudunk részt venni, ott a Dunai Vasmű igényeinek megfelelő vezetési struktúrát kívánunk kialakítani. Legutóbb az egyik hajógyári részvénytársaságban jegyeztünk részvényeket.
– A magyarországi autógyártással kapcsolatos elképzelések hol tartanak?
– Ebben a témában nem tudok érdemi választ adni, mi csak arra készülünk, hogy amennyiben sor kerülne autógyártásra, képesek legyünk autókarosszéria-lemezt gyártani.
A forró acélt öntik kokillákba, öntőformákba a Dunai Vasmű öntödéjében. /1964. május 10.
fotó: MTI/Járai Rudolf
A KOKSZGYÁRTÁS KÁLVÁRIÁJA
– Mitől fáj a fejük mostanában leginkább?
– A már korábban is sokat bírált kokszolóművel kell kezdenem. Kellett-e felépítenünk, miért építettük? Láthattuk-e a bajokat előre…? Ezen most már tűnődni nem szükséges! Elkészült, és nekünk a lehető legjobb hatásfokkal kell kihasználni. Amikor 1978-ban Marjai elvtárs aláírta az államközi szerződést a szovjetekkel, kétmillió-kétszázezer tonna koksz felhasználására számított a népgazdaság. Most, hogy a szerkezetváltás jobban előtérbe került, kiderült, csak 1,6-1,7 millió tonna kokszra van szükségünk, és a későbbiekben ez még tovább csökken. A kokszolóművel létrehoztunk egy 1,2 millió tonnás kapacitást, ennyit hosszabb távon is igényel az ország. Viszont vannak államközi szerződéseink a szovjetekkel és a csehszlovákokkal, melyeket nem tudunk felmondani. Így például a Szovjetuniótól ötszázezer tonna kokszot importálunk. Megpróbáltuk ezt átváltani szénre, de nem sikerült. A lengyelektől is importálunk, de ezt már nem államközi szerződés keretében.
– Tehát egyrészt van kötelező import és van felesleges kapacitás?
– Igen. Mit tudunk csinálni? Másfél éves kínlódás után jutottunk el a jelenlegi egymillió tonnáig, ezzel most nyolcvanöt százalékos a kokszolómű kihasználtsága. Ami elfogadható. A szabad kapacitásra szenet vásárolunk dollárért, kokszot készítünk és dollárért adjuk tovább a kokszot. Egy tonnához körülbelül hetvenöt dollárt fizetünk ki szénre, és száztíz dollárt kapunk a kokszért. Jövőre veszünk még további ötven-százezer tonna szenet, és akkor a kokszolóművet teljesen ki tudjuk használni. Segítettünk magunkon, segítettünk az országon. A mostani körülmények olyasmikre is figyelmeztetnek, amelyekre korábban nem gondoltunk. Például arra, hogy a magyar és a szovjet szénből gyártott kokszot a magas kéntartalom miatt háztartási célra nem veszik át Nyugaton, ugyanakkor a mecseki szén harminc százalékkal drágább, mint amit dollárért vásárolunk. Ezért a mecseki és a szovjet szén helyett igyekszünk a csehszlovákoktól és a lengyelektől beszerezni kokszolható szenet.
– Amit nekünk eladnak, azt a csehek és a lengyelek miért nem inkább maguk dolgozzák fel?
– Fel is dolgozzák, de el is adnak. Azzal, hogy mi precízen szállítunk és jobb minőséget is produkálunk, megnyertünk országokat – például Ausztriát! -, amelyek elismertek bennünket a korábbi szállítóikkal szemben.
– Magyar piacra szállítanak-e háztartási kokszot?
– Szállítunk háztartási kokszot, évenként körülbelül százhatvanezer tonnát. Az osztrák piac igénye ennél lényegesen több, körülbelül hétszázezer tonna évenként. Ez rávilágít arra, hogy Magyarországon a korszerű tüzelésnek ezt a módját még nem használjuk. Így a gáztüzelés mellett továbbra is a széntüzelés dominál. Jelentős mennyiségben importál az ország tőkés devizáért háztartási célra szenet, amit állami támogatással értékesítünk a lakosság számára. Véleményem szerint az import szén helyett nyugodtan lehetne hazai előállítású kokszot juttatni a lakosság és az ipari felhasználók számára. Hiszen a koksz sokkal inkább “környezetbarát”, mint a szén. Koksztüzelés esetén gyakorlatilag nem szennyezzük a levegőt, míg a széntüzelés lényegesen több füsttel, korommal jár.
EGY KÍSÉRLET AMIT TÚLHALADOTT AZ IDŐ?
– A sajtóban is nagy visszhangot kiváltó kezdeményezésükkel, a közgazdasági egyetem közreműködésével kidolgozott belső autonóm vállalkozásokkal hogy állnak?
– Ez a kezdeményezésünk akkor megbukott. Egy ideig még kísérleteztünk, azonban az élet továbbhaladt, az egész magyar mechanizmus új körülményeket teremtett. Az egyik ok, amiért nem folytattuk, hogy a jelenlegi vállalati érdekeltségi rendszerbe – amelyik a tőkés exportnövekedést jelentősen preferálja – belépett a bértömeg-szabályozás, amely még tudatosabb létszámgazdálkodásra ösztönzött. A két ösztönző lehetővé tette, hogy a belső érdekeltségi rendszereinket jobban működtessük, mert az eddiginél nagyobb tömegű bérrel gazdálkodhattunk. Ezt a bértömeget felhasználtuk arra, hogy az alkotó értelmiségnek, a különböző vezetői szinteknek, a munkások közül kiemelkedő specialistáknak nagyobb bérfejlesztést adjunk.
Szmicsek Sándor – Bérrendszer, vgm és belső vállalkozás
– Amennyire én megismertem elképzeléseiket az autonóm vállalkozásokról, abban azért többről volt szó, mint az anyagi érdekeltség megszokott, ismert módszereinek a továbbfejlesztéséről. Engedje meg, hogy visszaidézzem ezzel kapcsolatban dr. Szmicsek Sándor kandidátus, a Vasmű főmérnökének cikkét, amely a Társadalmi Szemle 1986. novemberi számában jelent meg. Dr. Szmicsek egyebek között arról ír, hogy a dolgozókban nem alakult ki a “gazdatudat”. A vállalatok mindenekelőtt bérfelhajtásban érdekeltek, így nem meglepő, hogy a béremelések jelentős részének forrása nem a hatékonyabb, gazdaságosabb munka, hanem a különböző útonmódon kicsikart preferencia, a központi bérintézkedés. A kezdeményezés elindítói – a Liska-modell bizonyos elemeit is felhasználva – meglehetősen nagy önállóságot terveztek az autonóm munkacsoportok dolgozóinak; közvetlenül részt vehettek volna a termelés szervezésében, előkészítésében és ellenőrzésében, a különféle vállalkozásokban, a szükséges létszám meghatározásában, a vezetők választásában, a tagok felvételében, kizárásában, és még sok egyéb dologban. De mint tudjuk, 1986 márciusában a vállalat szakszervezeti bizottsága hét-öt arányban elutasította a javaslatot. Végül is mi, illetve ki miatt bukott meg ez a kezdeményezés?
– Ez ma már számunkra nem érdekes. Életünk felgyorsult. Ha most terjeszthetnénk elő elképzelésünket, megértésre találna. Ma esetleg a tanulságokat érdemes levonni. Az akkori légkörben más volt a bérnek, a költségeknek a megítélése, mint most. Másként látta a szakszervezet, a KISZ és a gazdasági vezetés. Azok a megkötöttségek ma már fellazultak, átrendeződtek, és a következő hónapok tendenciája is az újrarendeződés. A pártnak az volt a feladata, hogy vigyázzon a hangulatra, hogy kiegyensúlyozott légkörben folyhasson a munka. Ez természetesnek tűnt. A szakszervezet vigyázott a kereseti aránytalanságokra, hiszen számításaink szerint a kísérlet néhány ütemben magasabb keresetet eredményezett volna, mint a megszokott. Az is vitatott volt, hogy egy ilyen autonóm vállalkozási forma alkalmazható-e a vállalat minden üzemére. Az elképzelést maga a gazdasági vezetés is vitatta, ott sem volt tökéletes egység, mert egyegy üzemnek ilyen jellegű működtetése más elszámolási, bérezési, bizonylatolási rendet kíván, mint ami akkor létezett.
Ennek a bevezetéséhez módosítani kellett volna bizonyos kormányrendeleteket is, amelyet kértünk is, illetve kivételt kértünk, mondván, hogy kísérleti tevékenységet folytatunk. Ezt a felmentést szintén nem kaptuk meg. Tehát az egyértelmű támogatás az adminisztratív szervek részéről hiányzott felső, középső és alsó szinten, ugyanakkor nagyon sok területről biztatás is érkezett.
– Ezek szerint nem merte vállalni a kockázatot?
– Igen, nem vállaltam; a kialakult légkör már nem volt erre alkalmas, és a mentalitásom is olyan: ha úgy érzem, hogy falba ütközöm, akkor más irányban keresem a megoldást. Az aktivitás, a tenni akarás kihasználása, az új megoldások keresése érdekében elindítottunk egy mozgalmat, hogy a Vasmű fiatal szakemberei hozzanak felszínre minden olyan ötletet, amely megjavíthatja a vállalat gazdálkodását, illetve javíthatja a vállalat társadalmi, politikai hangulatát. Ez egy lelkes munka volt, amelyben száz oldalakra rúgtak a javaslatok, és sok időt igénybe vevő vitákban tisztultak le olyanná, amely rövidebb és hosszabb távon valóban elősegítheti a vállalat munkáját.
A Dunai Vasmű helye a magyar népgazdaságban
ÚTKERESÉS, POLITIZÁLÁS
A Dunai Vasmű is fejlődni akar, új üzemeket kíván felépíteni, új termékeket kíván előállítani. Ehhez tőke kell. Itt egyértelműen meghatározható a magyar tulajdon és a tőkés tulajdon mértéke, elkülöníthető a haszon, kialakítható a jó együttműködés. Ilyen megoldásokkal egyetértenek a Dunai Vasmű dolgozói. Ma nincs napirenden a Dunai Vasmű egészének tulajdonosi átrendezése. Természetesen foglalkozunk a társasági törvény adta lehetőségekkel (a részvénytársasággal, a holdinggal stb.), tehát a tulajdonviszonyok átrendezésének gondolatával is, s amennyiben úgy látjuk, hogy az átrendezés hasznot hoz a kollektívának, akkor lépünk, amennyiben nem látunk belőle hasznot, akkor nem.
– Milyen mostanában a kohászok hangulata?
– A magyar kohászok hangulata vállalatonként különböző. Az országos politikai helyzet függvényében nem a legjobb. A Dunai Vasmű kollektívájára is ezt lehet elmondani. A mindennapi munka szempontjából nézve azt kell mondanom, hogy viszonylag kiegyensúlyozott a légkör.
Az utolsó csapolás a Dunai Vasmű IV-es martinkemencéjénél /1987
fotó: MTI/Bárándi István
– Mégis, milyen aggodalmak élnek az emberekben?
– Szeretnék, ha a párt- és az állami vezetés egységesebben beszélne, még ha a sokszínűség is a mozgatóerő. A vasmű kollektívája – főleg a jó gazdasági eredmények miatt – ma még egységes, de várja, hogy kialakuljon az új politikai intézményrendszer. Ebben részt is vesz. Egyetért abban, hogy az alkotó értelmiséget és a jó munkást is jobban meg kell fizetni, de nem ért egyet azzal, hogy a jelenlegi gondokért csak a munkásság hibás, és azzal sem, hogy csak a kisvállalkozás lehet a jó, a nagyvállalat nem.
– Milyen befolyása van az MSZMP-nek a gyárban?
– Véleményem szerint a gyárban él az MSZMP, de itt is a stílusváltás időszaka van. Jelentős személycserék történtek a vezetésben, elsősorban a fiatalok kaptak szerepet. Valószínű, hogy a Dunai Vasmű az elsőkközött lesz abban, hogy megszünteti a függetlenített pártmunkásokat, és a pártvezetés is a szakmai képzettségének megfelelően vesz részt a termelőmunkában. Munkája egyre inkább útkeresés, politizálás, és távolodik az operatív gazdaságellenőrzéstől. Hasonlóan változik a szakszervezet munkája is. Előtérbe kerül az érdekvédelem és a szociálpolitika.
– Milyen gondot lát még?
– Zavar bennünket, hogy sok az általános jellegű beszéd mind a gazdasági reform, mind a politikai reform területén. Olyan fogalmakat, szavakat használunk, amelyek hangzatosak, de a tartalmuk nem világos. Beszélünk a magyarságtudatról, ahelyett, hogy egyszerűen jó magyarok volnánk. Beszélünk a közmegegyezésről, ami talán elméletben létezhet, de gyakorlatban nem nagyon érzékelhető. Sommásan elítéljük a múltat, de az újat bizonytalanul fogalmazzuk meg, nehezen vállaljuk. Ma már csak közügyet merünk képviselni, és esetleg az értelmiség helyzetén kívánunk javítani, de nem merünk a munkásokról beszélni, nem merünk a parasztokról szólni és ezen rétegek csoportjairól sem. Pedig a köz ezekből a csoportokból, rétegekből, osztályokból (is) tevődik össze, és mindegyiknek megvan a maga sajátossága, ami külön is létezik és együtt is. Foglalkozunk a múlttal, lassan az elmúlt egy-két év is a múlt lesz, és ezeknek az éveknek is megvannak a maguk hibái, amelyeket el kellett volna kerülni. A gazdaság területén beszélünk a termékszerkezet-váltásról, struktúraváltásról, adórendszerről, de nem foglalkozunk az érdemi munkával, a munka elismerésével, a munkához kapcsolt követelményekkel. Ne csak a termékszerkezetről beszéljünk; azt, amit csinálunk, azt kell olyanná formálni, hogy megfeleljen a világban kialakult követelményeknek. A Dunai Vasműben sem elsősorban termékszerkezetet kell váltani, hanem a hengerelt lemezt, amit gyártunk, olyan minőségben kell hengerelni, ami megfelel a tisztelt vevő követelményeinek. Ehhez jó munkát kell végezni, a technológiát korszerűsíteni, új berendezést telepíteni, az embereket tanítani, szervezett, fegyelmezett munkát végezni. Nincsenek csodák sem a termékszerkezetben, sem az adórendszerben, sem a bankrendszerben, se semmi másban, ha a munka, amit végzünk, ha a termék, amit előállítunk, nem lesz jobb, mint amilyen eddig volt.
RÉVÉSZ TAMÁS FELVÉTELEI
Az interjú 1989 januárjában készült, az időközben bekövetkezett változásokra következő számunkban visszatérünk.
_________________________________________
Új Tükör – 1989. április 30.
A VEZÉRIGAZGATÓ KIEGÉSZÍT
A gyár a munka színtere
A lapszerkesztés ütemezése miatt ugyan némi késéssel, de ígéretünkhöz híven mégis lehetőséget adtunk dr. Szabó Ferencnek, a Dunai Vasmű vezérigazgatójának, hogy röviden kiegészítse az év elején vele készített és két héttel ezelőtt megjelent interjút.
– Tehát mi az, ami az elmúlt három hónapban történt, s amit fontosnak tart még elmondani? – kérdeztem.
– Az azóta véglegesített vállalati mérleg adatai szerint 1988 a Dunai Vasmű eddigi talán legeredményesebb évének bizonyult, amikor is a vállalati nyereség 1 milliárd 81 millió forint volt, több mint 300 millióval több az előző évinél. Huszonöt százalékkal nőtt a dolgozók bére, a havi átlagkereset 11 ezer 680 forint, 1450 forinttal magasabb a vaskohászati, és 1760 forinttal az ipari átlagnál. A keresetek emelkedése valamivel meghaladja a fogyasztói árszínvonal növekedését. Reméljük, hogy ez így lesz a jövőben is.
Élve a társasági törvény adta lehetőségekkel, újabb gazdasági társaságokat, közös vállalatokat s egyéb társulásokat hoztunk, illetve hozunk létre, például olasz és osztrák cégekkel a koksz értékesítésére és a hidegen hengerelt lemez gyártására. Az NSZK-ban egy bázislerakatot létesítünk az ottani értékesítés megkönnyítésére. Ezzel megteremtjük a feltételét annak, hogy – kis tételekben – a hozzánk forduló lakosságot is kiszolgáljuk a termékeinkkel.
– És lesz kereslet?
– Biztosak vagyunk benne.
– És más területen van-e újdonság?
– A miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemmel és a Művelődési Minisztériummal tárgyalásokat kezdtünk egy menedzserképző egyetem létrehozásáról, ahol a főiskolát és egyetemet végzett fiataljainkat képeznék tovább, a vasmű igényei szerint.
Dunai Vasmű kikötője, háttérben a város lakótelepeinek sokemeletes házaival. /1984
fotó: MTI/Arany Gábor
– Az önök üzemi lapjából tudtam meg, hogy március 15-ét megelőző napon, az egyik műhelycsarnokban több ezer dolgozó előtt a politikai intézményrendszer változásairól is beszélt.
– Igen. Ott is elmondtam, most is megismétlem: az üzem, a gyár a munka színtere. A tendencia, a törekvés a gyakorlatban nem lehet más, mint hogy a pártok tevékenységét a lakosság körében, a termelőüzemeken kívül kell folytatni. Az új pártok egy része ezt már előre kimondta. Nyilvánvaló, hogy rövidesen az MSZMP is ezt fogja tenni.
– És addig?
– Addig?! Ahogyan azt már jeleztem, a függetlenített párt-, szakszervezeti és KISZ-funkcionáriusokat visszahelyeztük szakmájukba, illetve a szakképzettségüknek megfelelő munkaterületekre. Mindössze az adminisztráció lebonyolítására maradtak néhányan az említett szervezetekben. — És az új pártok, szerveződések? — Kulturált körülmények között a gyárban is népszerűsíthetik céljaikat. Például faliújságokon. A gyáron kívül pedig igénybe vehetik a vasmű klubhelyiségeit, szabadidőparkjait, a sportcsarnok helyiségeit, a vendéglátó egységek különtermeit, ugyanúgy, mint az MSZMP. A gyáron belül a szakszervezetnek lesz meghatározó szerepe.
– Melyik szakszervezetnek?
– Akár a szocializmus, akár a polgári demokrácia, akár egy sajátosan magyar út, magyar modell irányába megyünk, érdemes hasznosítani a polgári demokráciák tapasztalatait. Ott pedig mi van? Több szakszervezet esetén is van egy közös egyeztetőbizottság, és az tárgyal a vállalatvezetéssel. Ez nálunk sem lehet másként.
– Elvileg tehát el tudja képzelni, hogy több, egymással akár versengő szakszervezet legyen az üzemben?
– Elvileg igen. Ez végső soron magukra a munkavállalókra tartozik. De a Dunai Vasműben a dolgozók nagy többsége, legalábbis én így látom, a vasasszakszervezetben kíván maradni. Ezen belül egy külön értelmiségi csoporttal. Ennek a szervezetnek kell megújulnia és megfelelő módon képviselnie a különböző szakmákat, csoportokat.
Befejezve az interjút, a vezérigazgató megemlít még néhány dolgot, amiről talán nem fölösleges – persze csak távirati stílusban – az olvasót is tájékoztatni. A március 14-én tartott munkásgyűlésen dr Szabó Ferenc azt is elmondotta, hogy ismeretei szerint a Dunai Vasműben az MSZMP-nek kétezer, a Magyar Demokrata Fórumnak körülbelül húsz, a Fidesznek két-három, s a Münnich Ferenc Társaságnak is mindössze néhány tagja van. A Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt gyáron belüli szerveződéséről, tagságáról nincs tudomása. Ezek az adatok, információk természetesen nem fejezik ki az említett szervezetek tényleges befolyását, a vasmű dolgozóira gyakorolt hatását, amiről egyelőre senkinek sincsenek megbízható ismeretei.
A demokratizmust egyebek között oly módon teszik működőképesebbé, hogy az igazgatótanácsba fokozottabban bevonják a munkások és általában a dolgozók közvetlenül választott képviselőit. A Dunai Vasmű vezetése keresi az olyan szervezeti formákat, irányítási módozatokat, amelyek lehetőséget biztosítanak a belső vállalkozásoknak, a gyors piaci reagálásoknak, a költségek csökkentésének. Nem fogadják el azt a véleményt, hogy gyors, rugalmas, eredményes csak a kisvállalat lehet. Mint ahogy azt sem, hogy a dolgozók valódi érdekeltségét csak a magánvállalatok teremthetik meg. Az állami tulajdont kell úgy átalakítani, valódi közösségi tulajdonná tenni, hogy állja a versenyt az egyéb tulajdonosi formákkal.
Visszakanyarodva a termeléshez, a gazdaságossághoz, elmondta még, hogy a szocialista piacra nem érdemes a gépiparnak exportálni a támogatások megszüntetése után, a tőkés piacra pedig még nem fejlődtek fel a vállalatok.
A Dunai Vasmű jelenleg csak azoknak szállít, akik garanciát adnak a fizetőképességükről. Az év eddigi tapasztalata előre jelzi a szektorok közötti béraránytalanság további fokozódását. A szektorsemlegesség, úgy tűnik, ebben az évben is elmarad.
FÖLDESI JÓZSEF
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
