Képes 7 – 1987. szeptember 19.

Két nap emlékképeit próbálom magamban kimerevíteni. Ahogy kiérünk a keskeny zöldövezetből, az emberre szinte ránehezedik a látvány. Előttünk a Dunai Vasmű igazgatóságának komor, szürkésbarna tömbje, a gyárudvaron rozsdavörös port kavar a szél. A szemhatár csupa végtelen kő, tompa, ormótlan fém és beton; a földből, a falakból fehér gőzsugarak törnek elő. Az utakon megrakott teherautók és nehéz munkagépek, oldalt itt-ott kerékpárparkolók. Váratlanul egy stráfkocsi is felbukkan, előtte két lomha muraközi. A csenevész fák koromban, füstben, olajban fulladoznak. A hideghengermű előtt a bugafúvatók a nyár végi hőségben is beöltözve 24 atmoszférás fúvatópisztollyal “nyúzzák” a többtonnás bugákat. Fénylő “kohászbol­hák” pattognak körülöttük. Talpuk alatt lassan átforrósodik az acéltömb. Távolabb az érctömörítő füstölög egykedvűen. Mondják, hogy itt az ég mindig sötétebb, az arcok mélyebben redőzöttek, mint másutt. De akármilyenek is, ha jön a csapolás, ha folyik a nyersvas, ha eltűnnek a sebek a buga testéről, ha engedelmesen formálódik a lemez, ha belül is sima, tiszta az acél – öröm világot a kohász arcán.

FÖLDESI JÓZSEF (szöveg) ÉS LENGYEL GÁBOR (kép) RIPORTSOROZATA

Kohászcsörte a Duna mentén (I.)

TŰZKÖZELBEN

Az első Dunaújvárosi kohásszal Orosházán találkoztam, még 1982-ben. Név szerint Vlasits Györggyel, akit a Dunai Vasműből helyeztek át az Alföld szélére, s bízták rá a finnektől vásárolt, akkor világszinten is a legkorszerűbbek közé tartozó acélöntődé vezetését. Magnetofonszalag őrzi a vele folytatott beszélgetésemet. Mielőtt elindultam erre az útra, gondoltam, talán érdemes újra leforgatnom. Néhány, a Dunai Vasműre utaló mondatát visszaidéznem. Még csak annyit: Vlasits György a találkozásunk idején 41 éves, kifejezetten jóvágású, a fiatalabb Marcello Mastroiannira emlékeztető férfi, csak inasabb, vékonyabb és markánsabb arcú.

“A Dunai Vasműben dolgoztam jó húsz évet, az acélműben, később annak lettem a vezetője. Végigjártam a szamárlétrát, így az acélgyártás területén, úgy érzem, nincs gondom. Mert ha valahol Magyarországon, úgy Dunaújvá­rosban meg lehet tanulni a szakmát. Igaz, ott nem ennyit, hanem évente 1 millió 200 ezer tonna acélt termeltünk. Nemcsak nekem, hanem vegyészmérnök feleségemnek is az volt az első munkahelye. Ott is laborvezető volt, itt is az lett. Szép két és fél szobás lakásban laktunk, tudja, a vasmű nagy figyelmet fordított dolgozói lakáshelyzetére. Két gyerekem van, a fiam tizenhét éves, a lányom tizenkettő. Mi lassan megszokjuk az új környezetet, a gyerekek már nehezebben; erős bennük a honvágy Dunaújváros iránt. Az sokkal fejlettebb, szebb város; különb az ellátás, jégpálya van, korszerű uszoda, a fiam Dunaújvárostól három kilométerre vitorlázott. Dunaújváros­hoz közel van. Pest, ide Szeged. Engem azonban soha nem vonzott a nagyváros; az életének jelentős részét az ember az üzemben tölti, meg otthon, a családdal. Én Dunaújvárosból is azt az útszakaszt ismertem igazán jól, amelyik a gyárat és a várost összeköti, amin én naponta kétszer végigmentem. Tehát nekem végeredményben nem a város hiányzik nagyon, hanem a kollégák.
– Akkor miért jött ide mégis?
– Nehéz ezt megmondani. Sokan nem is értik. Dunaújvárosban úgy éreztem: abnormális teher van a vállamon, amibe már jó néhány kollégám belerokkant. Magyarul: számoltam azzal, ha az indulás után már bezötykölődünk a normális kerékvágásba, itt talán kevesebb lesz a gond. De az egészet elsősorban mégis az újdonsága miatt vállaltam. Mert éreztem, nem jó az, amikor az ember elkezd rutinból dolgozni. Csörgött a telefon, mondták a problémát, én vágtam rá a választ. Éreztem, hogy elszürkültem. Kaposvárott születtem, Dunaújvárosba is azért mentem annak idején, mert vonzott az új. Ide is azért jöttem, mert még egyszer meg akartam magamnak mutatni, hogy mire vagyok képes – hiszen itt szakmailag talán világviszonylatban is egyedülálló feladatot kell megoldanom.
– Mi most a legnehezebb?
– Áthozni ide azt a tempót, azt a munkamorált, ami a vasműben volt. Nem akarom a környékbelieket megbántani, de az ittenieknek egészen más a beállítottságuk. Ha késnek, ha hiányoznak, nem különösebben izgatja őket. A vasműben, aki a kaput nem érte el tíz perccel a munkakezdés előtt, annak már elvették a belépőjét, merthogy pontos időben már úgysem kezdheti el a munkát…”


Dr. Szabó Ferenc vezérigazgató

Kritikus helyzetben
Van még kis időm a vezérigazgatóval megbeszélt találkozóig, gondolom, addig elbolyongok valamerre. Nézelődni is, de tálán egy-egy “villámbeszélgetésre” is mód nyílik. Nem különös, hogy az ország számos nagyüzemében vannak közeli munkás ismerőseim – akikhez tudatosan is vissza-­visszatérek megmártózni a “kék­gallérosok” világában – és éppen itt nincs, akihez most odamehetnék? Vajon miért éppen velük szakadt meg a kapcsolatom? Azzal a hellyel, ahol 1950 elején erdőirtó-kubikos-kordélyos-betonozó aspiránsként dolgozni kezdtem.

Kis pihenőhelyiség a kohópult közelében. öten-hatan várják, hogy a következő váltásnál rájuk kerüljön a sor. Egy Kubából jött, fekete bőrű kohász nézi a kártyajárást. Aztán kiderül, hogy van közöttük lengyel is; ők adják a létszám felét-harmadát. De még így is előfordul, hogy ketten-hárman dolgoznak ott, ahol legalább négy-öt ember kellene. A pulton állva még megvárom, hogy felsisteregjen a csapolónyílás, aztán indulok tovább.
Az acélgyártásnál ennél is kritikusabb a létszámhiány. Az elektrokemencénél egy egész műszakot kellett leállítani emiatt, a konverteracélműben és a két martinkemencénél szintén állandó gond a fluktuáció és az alulkép­zettség. Hallgatva az acélgyártókat, eszembe jut, amit pár éve Csepelen hallottam: a szabvány szerint gyártott kohászsisakokat zsugorítani kellett, mert lötyögött a fejlődésben visszamaradt kohászpalánták fején.
Az ötvenes évek munkásszobraira emlékeztető idős olvasztár magyarázza indulatosan:
– A hőskorban, amikor elkezdtünk itt dolgozni, hosszú bádogvályúban mosakodtunk, de ha egy olvasztár vagy pláne egy főolvasztár végigment a Május 1. utcán, vagy beült a Béke étterembe, a háta mögött összesúgtak az emberek: nézd, ez egy kohász a martinból, az acélműből. Igaz, a fizetés is elérte a 4500-5000 forintot, aminél többet talán a trösztigazgató sem keresett. Volt is jelentkező bőven! Ma viszont tejben-vajban is füröszthetik azt, aki idejön, akkor sincs utánpótlás. Még kohómérnöknek se jönnek… A nagyüzemi munkásság, a vasasszakmák leértékelődésén belül különösen kirívó a kohászok presztízsvesztesége. Amin nem csodálkozhatunk, hiszen miért jöjjön valaki éppen ide, ha másutt könnyebb, tisztább munkával is megkeresheti azt a pénzt, amit mi kapunk. Nem is szólva arról, hogy még mindig nem tudhatjuk biztosan: megmarad-e, van-e egyáltalán jövője a magyar kohászatnak…
– Úgy bánnak velünk – lép közelebb hozzám egy fiatalabb évjáratú, zömök kemencemunkás, hosszú nyelű”„kohászkanalát” kissé megemelve -, mintha mi tehetnénk az ország bajairól. Jó, ha nemcsak mi tudjuk itt lent, de odafönt is, hogy a magyar kohászat csak a jelenleginél lényegesen jobb szakembergárdával viheti valamire.

Később kiderül: a kutatás, a fejlesztés, az automatizálás, a számítástechnika területén is – enyhén szólva – hiányos a létszám. Még e rövid gyári bolyongásom alatt is össze-összeakadtam az elsősorban hozzá nem értés miatt sötét képernyőjű számítógépekkel, poros műanyag borítókkal takart vagy jobb esetben zötykölődve, kihasználatlanul “működő” folyamatszabályozó, minőség-ellenőrző és más, vallóban korszerű csodamasinákkal.
Fojtogat a kamragáz, amikor a kokszolóblokkban a parázskidobó fiúval elegyedem szóba, aki legalább negyven-ötven fokos hőségben verejtékezik. Alig váltunk néhány szót, máris odasereglenek körénk néhányan. Kiderül: nem a nyári hőség a legrosszabb, hanem a tél, amikor hol 20-25 fokos hidegben, huzatban, hol pedig negyvenfokos melegben dolgoznak. A zöm tíz-tizen egyezer forintot kap kézhez havonta, persze túlmunkával, prémiumokkal, mindenféle pótlékokkal együtt számítva.
Mostanában gyakran hallom: miért költünk tízmilliárdokat a kohászatra, amikor ráfizetéses. Amikor nincs elég vasércünk. Amikor szennyező. Amikor olcsóbb lenne külföldről behozni, amire szükségünk van. Amikor csak az elmaradottságunkat konzerváljuk vele, ahelyett, hogy a jövőnket építenénk. Amikor ott van a mezőgazdaság, a mikroelektronika, az oktatás, a számítógépgyártás. Amikor a gyógyfürdők építése, a műszeripar, az idegenforgalom és még mi minden más – ellentétben a kohászattal – nemcsak nyelné, de megsokszorozva vissza is adná az itt elpazarolt pénzt.

A beton-, vas- és acélrengetegben arra gondolok: milyen gyönyörű paradicsomföldek voltak itt 1950 és 1951 nyarán, amikor mi, a pentelei építők a Duna-parti barakkokból rendszeresen idejártunk “beszerzésre”. Tényleg, gondolom, nem volna okosabb, szerencsésebb dolog belátni, hogy ez az egész vasmű tévedés volt, s a természet is, az ország is – de talán az itt dolgozó emberek is jobban járnának, ha visszacsinálnánk az egészet; úgy, ahogy volt…

Miért ne nélküle?
Dr. Szabó Ferenc vezérigazgató nem titkolja, hogy vele szemtől szemben is sokan és sokszor megkérdőjelezték már a magyar kohászat, sőt ezen belül a Dunai Vasmű létezésének értelmét, fontosságát is…
– És mit válaszolt? – kérdem.
– Azt, hogy nem lehet meg az ország nélkülünk. Hogy gyárthatunk kevesebbet, mást, jobbat, olcsóbban – sőt ezeket föltétlenül meg is kell tennünk! -, csak egyre nem gondolhatunk komolyan: arra, hogy ne legyen kohászatunk.
– Miért nem? Vannak nálunk fejlettebb országok, ahol nincs számottevő kohászat, sőt például Belgium éppen a közelmúltban igyekezett leépíteni, megszabadulni tőle.
– Nekünk a mi lehetőségeink szerint kell cselekednünk. A szocialista országok nem tudnának maradéktalanul ellátni bennünket, a nyugati vásárláshoz pedig egyszerűen nincs elegendő valutánk. Ráadásul túl kockázatos is lenne! Egy bizonyos határon túl nem szolgáltathatjuk ki magunkat. No és még valamit ne feledjen: 1968-ig mi az utolsó fillérig visszafizettük az országnak azt, amibe a Dunai Vasmű felépí­tése került és még utána is, egész 1982-ig, egy-másfél milliárd forint volt a nyereségünk. Nincs tehát miért szégyenkeznünk! A magyar kohászat csak a nyolcvanas évek elején lett veszteséges, hozzáteszem: legfőképpen az energiaárak robbanásszerű emelkedésének következményeként. És a fejlett tőkés országokban nem a leépítés volt a jellemző, hanem az erőteljes korszerűsítés, a termékszerkezet átalakítása, a költségek radikális csökkentése, méghozzá úgy, hogy az állam is mélyen belenyúlt – és még most is belenyúl – a zsebébe. Sokkal mélyebben, mint nálunk. így van ez Japántól az NSZK-ig, Angliától az Egyesült Államokig, úgyszólván mindenütt. Tehát lényegében azt tették, amire – sajnos némi késéssel – mi is rákényszerülünk.

– Úgy tudom, önöknél már eddig is több mint 20 milliárd forintba került az új konverteracél­mű és kokszolómű építése. Mikor és miből akarják az e célra fölvett hiteleket visszafizetni?
– Átmeneti visszaesés után tavaly már ismét 500 millió volt a nyereségünk, az idén várhatóan több mint 700 millió lesz az évi közel 21 milliárdos árbevételből.
– Ez a 700 millió a tartozás kamatainál is kevesebb…
– Igen! Ezért is kértük, hogy engedélyezzék a kamatok némi csökkentését, a visszafizetési határidők meghosszabbítását.
Dr. Szabó Ferenccel korábban nem találkoztam, így sokat nem tudhatok róla, de van valami, amit jellemzésként talán mégis érdemes elmondanom, noha ő maga szerette volna, ha erről nem beszélek. Gazdasági köreinket a múlt év őszén valósággal izgalomban tartotta a hír, hogy a nagy kohászati vállalatok hol kereskedőháznak, hol acélirodának, hol pedig holdingnak keresztelt összefogással próbálják megvédeni a maguk monopolérdekeit. Amit sokan – talán nem is alaptalanul – a reformfolyamattal szembeni nyílt kihívásnak neveztek. A tervezett “kohászpuccs” gyors bukásához dr. Szabó Ferenc is hozzájárult, aki az első pillanattól ellenezte az efféle összefogást, mondván: a felmerült variációk a már megbukott tröszt jelleget erősítenék. Márpedig a kohászati vállalatoknak is érdekük a nagyobb önállóság, a mozgástér bővítése, a még minidig túl szoros béklyók lazítása.
De ezzel egy időben vagy még ezt megelőzően a nagyvállalaton belül is történt egy s más, amiért a vasmű a reformpártiság hírébe került, és amiért a Tájékoztatási Hivatalban is a figyelmembe ajánlották: létrehozták a döntési jogú igazgató tanácsot; kiterjesztették a közvetlen termelésirányítók fegyelmezési, ösztönzési lehetőségét; az üzemrészek önálló elszámolásra, a gyáregységek bér­tömeg-gazdálkodásra tértek át; decentralizálták még a külkereskedelmi ügyintézést is. Létrehoz­ták a Dunaterv fővállalkozói irodát, elsődlegesen az acélszerkezetek tervezésére, kivitelezésére és értékesítésére. A Dunai Vasmű budapesti gyára, a Lőrinci Hen­germű még 1984 elején leányvállalattá alakult, aminek köszönhetően rugalmasabb, hatékonyabb lett a munkája, s némileg a katasztrofálissá vált munkáselvándorlás is mérséklődött. A legnagyobb visszhangja mégis annak volt – és van! -, hogy az országban először kezdeményezték a főmunkaidőben tevékenykedő belső autonóm vállalkozásokat. Ennek még 1984-ben megfogal­mazott lényege: egy-egy üzemrésznek a dolgozók által megválasztott vezetője, vagy legfeljebb öttagú csoportja öt évre vállalkozásba venné az általa irányított részleget. Amivel a vállalat természetesen csak a kezelői jogról mondana le, nem a tulajdonjogról. Vállalva a bérbe vétel és a termelés költségeit, a vállalkozók – az üzemrész minden dolgozója, akik azonban csak bizonyos feltételek esetén maradhatnának ott – szabadon rendelkezhetnének a felosztható nyereséggel, ami a lehető legeredményesebb munkára ösztönözné őket. Mindemellett az autonóm csoport tagjai továbbra is a Dunai Vasmű dolgozói maradnának. A dolgozók fizetése egyrészt a vállalat által garantált bérből, másrészt a nyereségből állna. Az akkor végzett számítások szerint – húsz-harminc százalékos teljesítménynövekedés esetén – a vállalkozók évi 60-70 ezerrel kerestek volna többet a vasmű átlagánál.

Hogy miért a feltételes mód? Erre még visszatérek.
Mindezek a változások, kezdeményezések természetesen elválaszthatatlanok a vezérigazgató egyéniségétől. Márcsak azért is, mert dr. Szabó Ferenc élete több mint három évtizede kötődik a Dunai Vasműhöz. Egy évvel a közgazdasági egyetem elvégzése után már itt dolgozott, s a vállalat majd minden felsőbb szintű vezetőjéhez hasonlóan ő is végigjárta a ranglétrát; a kohónál a kohászmentalitással ismerkedett, innen a kokszolóba, majd a köz­gazdasági főosztályra került. 1976. január elsején lett vezérigazgató, ahová a gazdasági igazgatói székből került.

Leépítés vagy átalakítás?
– Ennek a vállalatnak egyik nagy előnye – folytatja a vezérigazgató , hogy szüntelen a megújulás: először megépült az öntöde, utána a kohó, az acélmű, aztán az egyik, majd a másik hengermű, az öntőmű és így tovább. Ez azt is eredményezte, hogy ide új és új emberek kellettek, hogy itt nem lehetett csak rutinból megélni. Ezért is jöttek és jönnek hozzánk szívesen a bátran kezdeményező emberek, akik akarnak valamit, akik nem félnek a merészebb gondolatoktól. És merem mondani, hogy most megint egy megújulási szakaszban vagyunk. Ami persze egy, a korábbiaknál is nehezebb próbatételt jelent…
A vezérigazgató ezután sokáig hallgat, mintha tűnődne: mondja-e vagy ne:
– A mi helyzetünk nagyon sajátos – tör fel belőle aztán egy mély sóhaj. – A magyar kohászatot sokféleképpen lehet értékelni, de ha csak a mennyiséget nézzük, úgy a következő a kép: nálunk évente durván 350 kiló kohászati termék jut egy lakosra, Csehszlovákiában 1000 kiló, a Szovjetunióban 600, Nyugat-Európában a legutóbbi időkig ugyancsak 600 kiló körül volt az átlag. Ott azonban ez visszaesett négyszázra, sőt némely országban háromszázra vagy az alá!
– S miért nem az ő példájukat követjük?
Ahogy előbbre hajol, tol egy keveset a kis kerek asztalon. Most érzékelem csak, mennyi energia és indulat van ebben a halkan beszélő, kifejezetten fáradtnak tűnő emberben.
– Az említett számokhoz viszonyítva a magyar kohászat nem “elrugaszkodott” ágazat. Mind­emellett – mint ahogyan már utaltam rá – lehet és kell is csökkenteni a termelését, miközben lényegesen növeljük a világpiacon is elismerten jó minőségű és jobban feldolgozott termékek arányát. Amivel nemcsak a saját helyzetünkön javíthatunk, de legalább ennyire a gépiparén is, ahol ugyancsak alábbhagyott a magyar gazdaságot jellemző “tonnaideoló­gia”. Nálunk tehát – a fejlett országokban végbement folyamatokhoz hasonlóan – szintén a termékszerkezet-váltás, a korszerűsítés a döntő és nem a visszafejlesztés.
– És itt, Dunaújvárosban miben reménykednek?
– Nálunk a termelékenység a duplája az ózdinak. Az acéltermelésnek körülbelül a 65-70 százaléka a konverteracélműben történik, csak a többi a két martinkemencében. Ezt szeretnénk még tovább csökkenteni, de ennek egyetlen igazi műszaki akadálya van: meg kell oldani a Magyarországon keletkező ócskavas felhasználását, mert a konvertertechnológia nem kedveli az ócskavasat.
A Dunai Vasmű nem visszafejlődik, hanem inkább növeli a termelését. Teheti, hiszen zömében olyan termékeket gyárt, amire ma a piacnak itthon is és külföldön is szüksége van. Például melegen és hidegen hengerelt lemezeket – ami nélkül nincs se jármű-, se hajógyártás, se mezőgépipar, se háztartásigép-gyártás és ezt még sokáig sorolhatnánk.

Amikor a Rába elkezdte gyártani a hátsó hidakat, az első időben az USA-ból vette hozzá az alapanyagot. Majd rájöttek, hogy van magyar vaskohászat is; szóltak Dunaújvárosnak, nem tudnának-e megfelelő minőségű alapanyagot előállítani. Ebből készítettek néhány mintadarabot, kiküldték az USA-ba megvizsgáltatni, ahonnan hamarosan jött a válasz: még jobb, mint az övék. Ez úgy 15 éve történt. Azóta is a Rába szállítói.

A múlt évben a gyár tőkés kivitele meghaladta a 70 milliót, az ez évi várhatóan 80 millió körül lesz. Csak érzékeltetésül: a magyar gépipar hozzávetőlegesen annyit exportál, amennyit importál, ezzel szemben a Dunai Vas­műben az arány kettő az egyhez az export javára.

Magyar autó?
Mindemellett a vezérigazgató szavaiban az elégedettség nyomót sem érzékelem.
– Először is a válság okozta depressziót, a lelki krízist kell lekűzdenünk. Megértetni, elhitetni magunkkal, hogy ha akarunk, mi is tudunk úgy dolgozni, mint egy osztrák, egy amerikai, egy dél-ko­reai kohász, vagy bárki más. S hogy ez nem önámítás, arra hadd említsem meg: az ötvenes években ide négy kokszolót, nyolc martinkemencét, hét hengersort terveztek, tehát a megépültnek éppen a dupláját. Ma viszont a feléből többet állítunk elő, mint amennyit az egészből kellett volna! A környező országokhoz képest mi 80-100 kilóval kevesebb acélból gyártunk egy tonna hengerelt árut. Lemezeink vékonysága és minősége vetekszik a legkorszerűbb nyugat-európai gyárak termékeivel.
Ma már a különféle fémlapok 20-25 százalékát maguk dolgozzák fel; gyártanak belőlük profilt, radiátort, expandált perforált lemezt; készítenek acélszerkezeteket, tűzálló téglát; van kokszvegyészetük, növelik az öntvény-, az égetettmész- és a salakgyártást. Ez nem is tipikusan kohászati, inkább már feldolgozó tevékenység, ami elsődlegesen az itt meglevő újító-kezdeményező szellem következtében jöhetett létre.
Saját erőből, bankhitelből a jövőben is tovább fejlesztik azokat az ágazatokat, amelyek lehetővé teszik, hogy a piacon több lábon álljanak. Első helyen szerepel a meleghengermű korszerűsítése mint a leggazdaságosabb kohászati beruházás. Kulcsszerepe lesz a hetedik ötéves tervben az elekt­ronizálásnak, a termelési folyamatok szabályozásának, a termelő berendezéseknél a méréstechnika alkalmazásának, az automatizálásnak, a robotizációnak.
– Ha lesz magyar autógyártás, úgy tudom, abban a Duna-parti kohászok is kapnak majd némi szerepet.
A szemén látom, hogy a téma dr. Szabó Ferencet is élénken foglalkoztatja:
– Nézze, mi tudunk olyan minőségi lemezt gyártani, ami ehhez szükséges. Különben egy olasz céggel máris tárgyalunk, ha megegyezünk, közösen építünk Veszprémben egy karosszéria-alkatrészeket gyártó üzemet. De hát ez még a jövő zenéje.

A vezérigazgatót telefonhoz hívják, néhány percre magamra hagy. Addig lapozgatok a jegyzeteimben. Piros tollal jelöltem meg egy mondatot a hideghengerműben:

“hiába a gazdasági erőlködés, ha nem tudjuk az emberek hitét visszaadni”

Érzem, ezzel kell folytatnom majd a beszélgetést …


Kohászcsörte II.

Dunaujvaros