Kortárs – 1967. március
Építészeti problémák
(Töredékes jegyzetek Dunaújvárosról)
Dunaújváros főépítészének, Weiner Tibornak, sokirányú feladattal kellett számot vetnie, amit így fogalmazott meg: a szocialista városnak helyet kell biztosítania “az élet minden árnyalatának, a teljes emberi élet minden kívánsága teljesülésének, a közösség minden társadalmi megnyilvánulásának: munkának, ünnepnek, pihenésnek, szórakozásnak, otthonnak, nevelésnek, egészségnek, betegségnek, halálnak, egy város életének.”
Weiner Tibor – A városépítés módszere
A város építésének történetét követve s kritikailag elemezve, voltaképpen nem is kellene mást tenni, mint a főépítész által felvázolt követelményeket világszínvonalon, vagy ha jobban tetszik, európai színvonalon számonkérni. Alacsonyabb mértékkel a szocialista építészet sem mérhet, még ha ezen a mérlegen a városépítészet egy s más tekintetben könnyűnek találtatna is. Természetesen a világszínvonal mércéje nem jelenti az adott gazdasági-társadalmi viszonyok szem elől tévesztését.
A várostervezés már az induláskor azt a feladatot kapta, hogy “szocialista” várost hozzon létre. A tervezők közül többen szívesen hivatkoznak arra, hogy olyan körülmények között dolgoztak, amikor még nem volt egészen szocialista a társadalom, mégis szocialista ember számára kellett megtervezni a szocialista várost. Ezt sok mindenre mentségül bocsátják előre, holott a középkor építkezése is olyan világban történt, amikor az emberek még nem voltak keresztények (legfeljebb megkereszteltek és egyháztagok) s mégis az ő számukra épültek a lakóházak, a székesegyházak, a tanács(város)házak, amelyek ma is csodálatraméltóak. Így a fönti kifogást szocialista körülmények között sem fogadhatjuk el. Annál kevésbé, mivel a szocialista ideológia több évtizedes tapasztalataival együtt rendelkezésre állt.
Kezdetben a Vasműre tekintők úgy gondolkoztak, hogy a város helyett készenléti lakótelep is elég lesz, a munkaerő zöme elfér a környező falvakban! Ez az elgondolás élesen ellentmondott annak, hogy város szülessék, kivéve, ha minden korszerű élet alapját, a közlekedést is megfelelően modernizálják, annyira, hogy Adony, Pusztaszabolcs, Dunaföldvár, Kecskemét, Székesfehérvár stb. körzetéből egy óra alatt elérje a munkavállaló otthonát, illetve munkahelyét, ami korunkban egyáltalán nem vágyálom. Enélkül azonban a készenléti lakótelep és az építendő város ellentmondása élesen rávilágít arra, hogy mennyire nem világosan megfogalmazott s mennyire nem tisztázott szempontok szerint indult a tervezés és a városépítés. A készenlétire vonatkozó elképzelésen rövidesen változtatni kellett, s a munkaerő-biztosítás szempontja lényegesen meghatározta az első ötéves terv dunaújvárosi kereteit. Be kellett tervezni 4000 lakás megépítését s melléje a nőtlen dolgozóknak egy 800 fő befogadására alkalmas munkásszállót. Ez a terv tehát már húszezer lakosú város megépítésével számolt.
A fejlődés üteme ezt a tervet egy év alatt túlhaladta. Az 1952-ben módosított terv már 40-45 ezer főnyi lakossággal számolt, és egy nemsokára 60 000 lakost magába ölelő város kialakításának lehetőségét is fölvillantotta.
Az 1952-es új program a Vasmű első tervezett teljes befejezéséig 10 000 lakás építését irányozta elő, figyelembe véve az egyéb (könnyű-, építő stb.) iparok telepítésével járó lélekszám növekedést. 1966-ra a Vasmű és egy sor – kezdetben előre nem is tervezett – üzem építése befejeződött, de a megépült lakások száma alatta maradt a 10 000-nek. Az említett terv számolt a járási jelentőségű középületekkel, középiskolákkal, szakiskolákkal, kórházzal és egyéb egészségügyi intézményekkel. A második ún. általános rendezési terv alapján készültek a városépítés részletes rendezési tervei. 1964-ben költségvetésileg biztosítottak 150 000 Ft-ot általános rendezési terv készítésére. Ezt az ÉM Városépítési Tervező Vállalat 1965-re ígérte. Ugyancsak 1964-ben a városi tanács építési és közlekedési osztálya egész sor javaslatot terjesztett a tanács elé, éppen a várható általános rendezés gyakorlati érdekeire tekintettel. Az esedékes kisajátítási és tervezési költségekre az 1965. évi költségvetés 400 000 Ft hitelkeretet biztosítson. Mindebből megállapítható, hogy Dunaújváros 1966-ban, másfél évtized múltán sem rendelkezett érvényes és teljes értékű rendezési tervvel. Tizenöt év alatt nem akadt fórum, amely az elkészülő rendezési tervekért a felelősséget vállalni merte volna.
Forgalom a Sztálin úton /1960
fotó: MTI/Vadas Ernő
A város építésének történetében három szakaszt lehet megkülönböztetni. Az első 1950-től 1951-ig tartott. A második 1951-től 1953-ig. A harmadik – átmeneti zökkenőkkel – 1953 óta tart.
A Vasmű és a város építése közben vált világossá, hogy várost nem lehet úgy tervezni, hogy egy-egy – tegyük fel 5 éves – időszakát zárt egységnek képzeljék el s egyáltalán nem lehet úgy, hogy ne legyenek tekintettel a város növekedéséből adódó, előre nem látható problémákra. Ilyenek már az indulásnál kezdtek felbukkanni, nemcsak azért, mert nem volt világos, hogy készenléti telep épül-e, vagy pedig város, hanem azért is, mert a tervező irodák között sem létesült megfelelő összhang. Külön dolgoztak egyrészt a Vasmű üzemeit, a gyáregyüttest és a várost tervező irodák, másrészt külön a beruházó vállalat. Ez utóbbi felvonulási épületeivel elindította a “nőtt” város települését, alig tudva valamit magáról a tervezésről – írta később Weiner Tibor. Így aztán bekövetkezett az a furcsa helyzet, hogy a kétféle építkezés, tehát amit véglegesnek szánt a tervező és amit ideiglenesnek (fölvonulási épületeknek) a beruházó, külsőben néha alig tért el egymástól. Sőt, a véglegesnek szántak némelyike el is maradt az ideiglenestől. Más szóval: összeütközött a tervezés és a közben kialakuló organizmus – ismeri be Weiner később. Ebben a mérkőzésben szükségképpen annak a szempontjai győztek, amelyikben az élet erősebben lüktetett: a növekvő városi organizmusé, amely közben, a gyakori tervmódosítások is bizonyítják, újra meg újra túlnőtte az előirányzott keretet. A főépítész, Weiner Tibor azt vallotta, hogy a tervezett város fogalma idejét múlt s oly tévedés, amelynek erőltetése csak a hibák halmozását jelenthetné. Ez az állítás egyáltalán nem állja meg a helyét, mégha némi igazság-magocska akad is benne. De amíg erre a főépítész rájött, már soha el nem tüntethető “ellentmondások” keletkeztek az új városban, éppen a tervezés bizonytalansága, kapkodása, egyszóval koncepciótlansága miatt. Következményeit évtizedeken át sínyli – többi közt – a város kereskedelme, amelynek raktárhiánya 1966-ban is súlyos probléma, s még jó ideig az marad. Azután a helyiipar elégtelensége és részben rossz elhelyezése, amelyen évek múlva is csak részben tudtak enyíteni – a kikötői épületben Ruhagyár még 1965-ben is! – az iskolai hálózat (tantermek) elégtelensége, amely évek múlva is csak a születések éppen nem kívánatos csökkenése árán szűnik majd meg s az egész társadalom sínyli a megfelelő városközpont hiányát. Mind olyan következmények, amelyek a tervezés koncepciótlanságából eredtek. A lakások egy részében a konyhák – a minisztériumi előírásoknak megfelelő, de feltűnő – kicsinysége egyik oka marad a lakásnyomorúságnak, mert kiderült – ismerte el később a főépítész -, hogy a még oly kislétszámú családnak is szüksége van a közüzemi étkeztetés mellett is – a szokványos méretű konyhára, éppen a lakások általánosan kicsiny alapterülete miatt, amit ugyancsak a minisztérium írt elő a tervezőknek. Az ellentmondások szembetűnők, az ún. Technikumi negyedben, ahol a Kohászati Technikum és az Építőipari Tanulóiskola mellett könnyűipari üzemek – Fésűsfonóda, – a technikum számára készült épületekben – működnek, a már korábban említett közüzemeken kívül. Részben ellentmondás a Vasmű szomszédságában a fürdő, azután az autóbusz-állomás, amely városképi szempontból okoz problémákat.
A városi strand látképe /1959
fotó: MTI/Balassa Ferenc
Az kétségtelen, hogy törvényes segítség alig állt a tervező építészek rendelkezésére. Az 1937-es törvény, valamint a rendeletek általánosságokban mozogtak, s szívesen mentegetőztek némelyek, köztük Weiner Tibor is azzal, hogy az egy-egy városra, falura, vagy éppen a puszta mezőn építendő új városra nézve tervezőink kezdetben meglehetősen magukra voltak utalva. Hisz éppen a minden megkötöttségtől mentes puszta mező jelentette az egyik előnyt! Igaz viszont, hogy a meglevő és születő hivatalos rendeletek sok tekintetben megkötötték az építész, a tervező képzeletét és korlátozták alkotó tehetségét, majd a típustervek erőltetése – több vonatkozásban bénítólag hatott az építészi munkára s nagymértékben lett okozója – mint majd később látjuk – a város külső szín- és jellegtelenségének. Az egyébként szükséges tipizálás a gazdasági nehézségek növekedése arányában fokozódott, annak ellenére, hogy az ország lakosságának lélekszáma alig emelkedett, sőt messze elmaradt a lengyel, román, nyugatnémet, s egyáltalán, a világ valamennyi népe mögött, sőt az utóbbi évtizedben egyenesen meg is állt, még Dunaújvárosban is. A szaporodás tehát nem állította az építőipart, a népgazdaságot további, illetve többletlakásépítési feladat elé s még enélkül sem tudta évről évre kielégíteni a már korábban – hirtelen – kialakult lakásigényt.
Igaz, hogy puszta mezőn építendő városra nézve rendeletek formájában segítség nem akadt, de azért a hazai várostervezés és építés nem előképek nélkül foghatott volna munkához, ha hozzáértő honi építőmérnöki gárdából neveznek ki tervezőt, főépítészt, az új városhoz.
A baj ott kezdődött, hogy már az ország újjáépítése megindulásánál sem hozzáértő emberekre bízták a kérdések megoldását. A minisztertől kezdve a főosztályvezetőkig legtöbbször olyanok döntöttek a fölmerülő sorsformáló ügyekben, akik vagy nem a szakma területéről jöttek, tehát eleve nem lehettek szakemberek, vagy ha egyik részük onnan érkezett is, többnyire nem voltak gyakorló építészek. Akik tehát csak írtak, írtak, döntöttek és ítélkeztek anélkül, hogy valaha is egyetlen komoly épületet fölhúztak volna. S ez nemcsak az építészet művészi oldalára nyomta rá bélyegét, hanem építőipari tekintetben is válsággal indította az építkezést. Nem érvelhetünk azzal, hogy nem voltak városépítésben használható szakembereink, vagy akár európai nívójú építészeink. Kvalifikált emberek igenis akadtak a hivatali funkciók betöltésére, építészeti és építőipari feladatok megoldására. S akkor az ország első szocialista városának építését mégis rábízták olyan valakire, aki – mint kiderült – valóban nem rendelkezett elégséges gyakorlati tapasztalattal, ami nélkül várostervezésre és építésre semmi sem jogosít, hacsak nem szabályt erősítő kivételként, amit viszont a gyakorlati eredményeknek kell bizonyítaniok. A mi városunk nem tartozik e kivételek közé.
Ilyen körülmények között érthető, de nem menthető, hogy Dunaújvároson városesztétikai egység miért nem alakulhatott ki, s hogy építészeti szempontból nem hivatkozhat olyan eredményekre, mint mondjuk ipari építészet tekintetében a Dunai Vasmű, méghozzá nemcsak hazai, hanem számos vonatkozásban nemzetközi viszonylatban is.
A modern várostervezés alapelvül hirdeti, hogy a lakó- és az ipari negyedek nem állhatnak ellenségesen egymással szemben. Ezt a kérdést idevonatkozó s érvényben levő rendelkezések szabályozzák. Ezek szerint az ipari negyedeket is úgy kell telepíteni, a lakónegyedek mellé, hogy azok érdekösszeütközésbe ne kerüljenek. Perényi Imre szerint Dunaújvároson és Kazincbarcikán erre a kívánalomra nem fordítottak elég gondot. Ehhez azonban hozzá kell tennünk, hogy az 1950-es évek tervezési körülményei között kellő körültekintéssel az építészek nem járhattak el, mint ahogy nem vehették figyelembe a lakóterület belső egységének kialakításánál a lakosság lakás- és közszükségleteit, valamint egészségügyi, közlekedési stb. érdekeit sem. E sorokban azonban mentegetődzés is észlelhető. A körülményeket azok teremtették, akiktől azok alakulása függött. Így a fennálló s még ezután bekövetkező építészeti, tervezési és kivitelezési hibák a népgazdaságot és a lakosságot egyaránt súlyosan érintő fogyatékosságok okozói elsősorban azok, akik az építési minisztériumnak, minisztereknek és főosztályvezetőknek az utasításokat adták. Továbbá, akik fedezték azokat az elgondolásokat, amelyeket az építészek zöme kellő indokolással elutasított, s amelyekről csakhamar ki is derült, hogy a kritikát nem bírják el. S hogy a kellő következtetéseket is csak látszólag és legfeljebb írásban vonták le, mi sem bizonyítja jobban annál, mint hogy a helyzet lényegében 1966-ban is változatlan!
Ami a lakó- és ipari negyedek összehangolását illeti, az részben attól függ, milyen ipari üzemek épülnek a lakónegyedek mellett. Nyilvánvaló, hogy pl. Szombathelyen nem okozott problémát egy szinte hangtalanul dolgozó Remix-üzem elhelyezése a lakott városnegyedben, a volt katonai laktanyák épületeiben. De már egészen más a helyzet, mondjuk egy szenet ahydráló, vagy vegyi terméket gyártó üzem elhelyezésénél, még a város peremén is, ha a füst, a kénes gázok a szabadban szállnak el, mint ez Várpalotán, Pétfürdőn, Inotán, Fűzfőn stb. s bizonyos fokig még Dunaújvárosban is tapasztalható. Nem elég délre tájolni az üzemeket, mert déli-délkeleti és délnyugati ellenszél már a lakónegyedek levegőjét fertőzi meg. Ugyanakkor a földfelszín viszonyai is közbeszólnak s még ahol tisztázottak is a fenti szempontok esetleg még ott sem mindig lehetséges a legjobb megoldás megvalósítása. Hogyan állunk Dunaújvárosban e tekintetben?
Dunaújvároson a vegyi üzemeket nem lehetett külön a Vasmű többi üzemétől s egyben a várostól is még messzebb, a szükséges 10 km távolságra telepíteni. A helyes megoldás az lett volna, ha a gyárat legalább 1 km-rel még távolabb építik a várostól. A Vasmű finom pora, amely azonban egészségügyi szempontból éppen nem ártalmatlan, továbbá a vegyi üzemek ártalmas gőzei és gázai kevésbé szennyeznék a város levegőjét. Ez esetben nem kellene idővel újabb anyagi beruházással gondoskodni a levegőszennyeződés megszüntetéséről.
Az építkezés II. szakaszában, 1953-1956-ig Dunaújvárosban a város építése csak vontatottan haladt, de éppen ez tette lehetővé a tervezőnek, hogy egyrészt a létrejött hibák következményeit levonja, másrészt a kezdeti modernebb szempontokhoz visszakanyarodjék s annak alapján a “stílus” új, immár III. szakaszát előkészítse. Ezekben az években különböző alternatívák születtek a függőben maradt s újonnan fölmerült kérdések megoldására s ennek a későbbi városképek hasznát látták. Ami addig, 1955-ig épült, Perényi Imre szerint a “maga egészében” a hibák ellenére is, elismerést érdemel. Csakhogy Perényi véleménye kevésbé vette figyelembe a tények ellentmondásait.
Georgij Mihajlovics Orlov Sztálinvárosban
Megállapítása önkéntelenül is kritikája a város építészetének, amire szükség is volt. “A városi főútvonal (Sztálin út, később Vasmű út) nyugati oldalának beépítésénél – írta Perényi – tervezőinknek sikerült kellő monumentális hatást elérni. Az összképet azonban az útvonal kedvezőtlen aránya (szélessége), valamint kétoldali beépítésének összehangolatlansága rontja.” – Kár volt – mondja tovább – a város központjában, a Vasmű úton az ötemeletnyi magasságot háromemeletesre csökkenteni, mert “így az önmagában jól, arányosan megoldott szálloda és irodaház épületei” a legfontosabb megközelítés felől a város központjának előkészítését bizonytalanná teszik. Megoldatlan a városnak a Dunával való kapcsolata, noha a part mentén fekszik. Azután, a kertvárosiasan szabadon álló építési módtól a szalagházakig az eklektikus épületek egész sorával lehet találkozni, ez sem szolgál előnyére a városnak, aminthogy az sem, hogy “az első ütem modernista épületeit vakolat párkányokkal kiegészítve” vélték “korszerűsíteni”. (1964-1965-ben ezeket a párkányokat leverték s a falak teljesen sima felületet s némi színbeli árnyalást kaptak.) De elismeréssel szól az első ütem építészeti egységéről,amelyet pedig 1951-ben el ejtettek s Orlov szovjet építésszel is elítéltettek) és megállapítja, hogy az ettől való későbbi eltérésben felelősség terheli az “elmúlt periódus bírálóbizottságait” is. Majd így összegezi elemzését: “Nem vitatható azonban a várostervezés erénye sem. Világos, jól áttekinthető a város szerkezete. Igen jó – úgyszólván klasszikus megoldás – a lakó- és az ipari terület kapcsolata. (Korábban nem találta megnyugtatónak.) Helyesen meghatározott a városközpont helye – a főútvonalak találkozásánál. Vannak kiválóan megoldott részek, ilyen pl. a szálloda és a filmszínház-komplexum kialakítása.” Mint látható, Perényi szinte pontról-pontra az ellenkezőjét mondja, mint négy évvel előbb Orlov, sőt, mint amit 1953-ban saját maga is leírt. Perényi szerint a város építészeti szempontból fölötte áll a népi demokráciákban felépült hasonló méretű városoknak. Úgy látja, hogy ha a tervezés továbbra is az eredeti tervező – Weiner Tibor – kezében marad, akkor még számos jól kialakított együttes megépítésére kerülhet sor. Mint tudjuk, valóban az ő kezében maradt. S hogy milyen “eredménnyel”, azt alább meglátjuk.
Már az eddigiekben is számos ellentétes tartalmú megállapítás észlelhető ugyanarra a témára vonatkozóan. Pedig ez még csak a nyitány. S hogy milyen nívón mozogtak a nagyfontosságú építészeti kérdésekről rendezett viták, erre íme egy példa.
Reischl Antal műegyetemi tanár 1952. május 11-i – a Magyar Nemzetben megjelent – Milyen legyen Sztálinváros városképe? c. cikkében helyesli, hogy a város lakói és dolgozói megvitatják a lakásokkal kapcsolatos problémákat (a helyiségek, berendezések nagyságát, bútorozhatóságát, az ajtók, ablakok méreteit, az épületek külső megjelenését stb., stb.) s javaslatokat tesz azok kedvesebbé, díszesebbé tételére, az erkélyek virágokkal való ellátására, az utcák, terek parkosítására, szobrokkal való ellátására stb. Mint nagyszerű vívmányt üdvözölte, hogy az építészek és építőmunkások “minden épület építésének megindítása előtt közösen megtárgyalják a terveket, közösen állapítják meg a rendelkezésre álló anyagok és gépek figyelembevételével az építés legjobb, leggyorsabb és leghelyesebb módját”. – Mert – szerinte – a tervezők új elképzelései csak akkor lehetnek reálisak és helyesek, ha az építők állandóan támogatják a tervezőket. Holott a szakembernek eleve tisztában kell lennie feladatával, amihez természetesen hozzátartozik az összes érdekeltek szempontjainak ismerete, mérlegelése, anélkül, hogy ehhez külön tömeggyűlés jóváhagyására volna szükség.
Milyen legyen Sztálinváros városképe
Ezek után érthető, ha Perczel Károly 1956-ban a szocialista város néhány alapvonását vizsgálva, pártos jóindulata mellett is úgy látta, hogy Dunaújvárosban csak a gyári együttes mutat egységes építészeti képet, a város már kevésbé, bár az utóbbiakban is talált jól megoldott részeket. Tehát csak részeket!
Íme, Dunaújváros építészetét illetően egységes megítélésről nem beszélhetünk, pedig számos igen lényeges kérdésről még nem is esett szó.
Általánosságban már 1953-ban elhangzottak olyan kritikai megállapítások, amelyek az elkészült városrendezési terveink legnagyobb hiányosságául a városkompozíciós kérdések elhanyagolását tették szóvá. A tervek “a város kompozíciós tengelyeinek, a döntő útvonalak vezetésének és kialakításának a város sziluettjének, a város és természet kapcsolatának kérdéseit” nem oldják meg (Perényi Imre). Már itt föltehetnők a kérdést: hát akkor ugyan mit oldottak meg?
Dunaújváros esetében a városközpont terv-alakban történő kialakításához több mint 10 évre volt szükség, noha közben 20-féle terv is készült, az első 1951-ben. Éppen ezért a városközpontnak 15 év alatt mindössze egyetlen objektuma, a pártház (Weiner Tibor) épült meg. Az akkori hivatalosan fémjelzett, de szárnyaszegett építészeti ízlés a városközpont tervét modernnek, formalistának minősítette. Az 1952-ben meghirdetett pályázat csak két tervet eredményezett s ezek alapján 1953-ban újabb terv készült, amelyet legfelsőbb szinten nem hagytak jóvá. Csak 1954-ben született meg az a változat, amelyet akkor minden fórum elfogadott. Tehát éppen abban az esztendőben, amelytől fogva a város építése megtorpant.
A közben eltelő évek új felismerésekre vezettek s ezek ismét új terv készítését tették szükségessé. Az 1956-ban született terv három gócpontot javasolt. Az egyik a városi Tanácsház környéke a Dunára vezető sétányokkal, amely tehát végre megoldaná a város és a Duna kapcsolatát. A másik a központi Kultúrpalota, a harmadik pedig a járási jogú város leendő központja. Látható tehát, hogy éppen a várostervezési és építési szempontból legdöntőbb kérdések maradtak megoldatlanok, annak ellenére, hogy 1956 október elején a város főépítésze is úgy látta, hogy építészeti tekintetben újjá kell szülni az egész várost, hogy a Vasműtől függetlenül is város legyen. Az indokolás nem egészen világos, a mondat első fele azonban nyilvánvaló beismerése annak, hogy ha építészetileg újjá kell szülni, akkor az, ami ezelőtt épült, s ahogyan épült, a maga egészében problematikus. Az is nyilvánvaló, hogy ennek az újjászületésnek nem szükségképpeni előfeltétele az, hogy a város a Vasműtől függetlenül is város legyen, mert hiszen normális körülmények közt nem perdöntő az, hogy ki a beruházó és hogy az építtető melyik kasszából kapja a pénzt. Ugyanis, a Vasműtől való függés ilyen természetű kapcsolatot jelentett, semmi mást. S hogy, valóban nem ez volt a lényeg, bizonyítja a tervezés 1957 utáni munkája, amely további hibákkal rontotta a város építészetét, főleg a Duna-parton, a Kertvárosban és a Barátság városrészben.
Ami a lakásépítkezést illeti, Dunaújvároson is szem előtt kell tartani, hogy “a cél olyan lakást építeni, amely a lakó minden igényét kielégíti”. Ahol ennek az igénynek képesek eleget tenni, ott nem bélyegzik ezt a követelést sem maximalistának, sem idealistának. Természetesen nem abszolút értelemben kell érteni, mert hiszen egyetlen lakás sem elégítheti ki a családnak, vagy minden tagjának valamennyi óhaját. De van világszínvonal, amelyhez – az adott helyi körülményeket figyelembe véve – mérni lehet a változó és fejlődő igényeket, amelyek ugyancsak a kor szintjén értendők. A konkrét viszonyokat, tehát a lehetőségeket is figyelembe véve, így valóban jogos a követelmény, hogy a lakás a lakó igényét elégítse ki. Nemcsak a magános emberét, hanem a családosét, necsak az egy gyermekesekét, hanem a több, sőt a sokgyermekes családét is.
Az építészet tükrözze a valóságot – írta Weiner Tibor 1955-ben Major Mátéval vitázva. Mit tükröz a város lakásfrontja? Az erősen gyermektelen valóságot – mert hiszen az 1 gyermek nem gyermek, vallja a köznépi szólás, még a 2 gyermek is kevés, mert még a természetes halálozást sem pótolja, mivel fiatalon is meg lehet halni s egyébként sem mindenkinek adatik meg a lehetőség, hogy utódokat hagyjon maga után. Előbb volt-e a mai gyermektelen, vagy csak 1-2 gyermekes valóság, s ehhez igazodott-e a lakásépítkezés, vagy megfordítva? Köztudomású, hogy a minél több lakás mennyiségi szemlélete akadályozza a népes családok életlehetőségeit, s kockára veti a nép biológiai létét, mégha tudatos célja nem is ez.
Weiner, aki elsőnek adott hírt szóban és írásban a város elgyermektelenedéséről és a folyamat várható aggasztó következményeiről – s ezt javára kell írni! – azt hirdette, hogy az építészetnek ki kell elégíteni a fejlődő igényeket. Dunaújvárosban azonban egyelőre csak a visszafejlődő igényeket elégíti ki. Franciaországban (így többek között Marseilleben) 8 gyermekes családok részére is épültek és épülnek állami lakások. S ez csak egyetlen példa a sok közül.
Azt, hogy hány szobás lakás épüljön, a tanács határozza meg. Tehát, hogy melyikből mennyi. Nálunk még 3 szobás lakás is ritkán épül, még vidéken is. Dunaújvárosban a lakások száma 1965-ben 8000, ebből 3 szobás mindössze 558, 4 szobás 10, pedig méretüket tekintve a kétszobások is legfeljebb két személy igényét elégítik ki. Lakásépítésünk nem tükrözi a realitást, tehát a tényleges szükségleteket; nem szocialista, mert nem elégítik ki azokat. Vagy ha mégis annak tartaná valaki, csak azért teheti, mert elköveti azt a hibát, hogy egyenlőségi jelet tesz szocializmus és a lélekszám folyamatos apadása közé. Dunaújvárosban a sokgyermekes családok száma 1965-ben mindössze 82! Tehát annak, aki nem akar előmozdítója lenni e pusztító folyamatnak, annak erre az aggasztó tünetre föl kell figyelnie. Mert a legkisebb befektetéssel elért legnagyobb haszon elve sem fordulhat az ember ellen, amint ezt Halmos Béla ebben a kérdésben is szemléletesen bizonyítja. Minél nagyobb egy lakás, aránylag annál olcsóbb s annál több ember fér el benne. Ez az elv, ha megvalósul, éppen a jövendőt szolgálja, a népesebb családnak kedvez. Okos lakásépítési politika – népgazdasági szempontból is – a minél több férőhelyet biztosító többszobás lakást részesíti előnyben, mert csak akkor esik egybe a gazdaságosság követelménye a humanizmus kívánalmaival. Ahol nem ez történik, ott a szocializmus és a humanizmus elveit csúfolják meg, ott pénzpocsékolás folyik. Egy- és másfélszobás lakások a többszobáshoz képest aránylag sokkal többe kerülnek, kevesebb embernek adnak férőhelyet s ezért emberellenesek, antihumánusak is. Ezért az egy- és másfélszobás lakások építésének törvényerejű megtiltására nálunk is többszörösen elérkezett az idő.
Perényi Imre 1963-ban állapította meg, hogy Dunaújvároson megfeledkeztek a családi házas, kertes övezet létesítéséről. Csak a lakosság egy százalékára terveztek ilyen lakóterületet!
1959. április 8-án a városi tanács ülésén a városfejlesztésben elért eredményeket és a közeljövő feladatait ismertetve Weiner Tibor is kifejtette, hogy a magánház, a családi ház előnyei felülmúlhatatlanok. A diósgyőri és csepeli modern kertvárosok előnyeit előbb-utóbb be kell látniuk a dunaújvárosiaknak is – mondotta. Tudomásul kell venniök, hogy a “legkényelmesebb, legszebb lakásforma mégiscsak és mindig a földszintes családi ház marad, ha a kis épület mindazzal az előnnyel rendelkezhet, amellyel a soklakásos nagy épületek ma megépülnek”. S még hozzátette ehhez: “vízzel, csatornával, villannyal, gázzal és távfűtéssel ellátott földszintes település csak akkor létesülhet, ha megfelelő számú lakosság tömörül a kertváros egy hektárján”. – Miért ily későn, kérdezhetné valaki s ebből a kései felismerésből is ugyan mi született eddig?
Légi felvétel a városról. Kertváros a Barátság városrész /1964
fotó: MTI/Járai Rudolf
A helyzet 1965-66-ra a családi házak építése ellenére sem javult, noha a Barátság városrészben, továbbá a Kertvárosban több száz – bár még mindig nem elegendő – családi ház épült. A Barátság városrészi családi házak megbontják a kerület építészeti egységét. Jobb a helyzet a Kertvárosban, amelyet mint a földszintes családi házak negyedét emlegetik. Ebben a városrészben 1964-65-ben 170 félkomfortos lakás épült ideiglenes családi szállásul 42 négyzetméteres alapterülettel (szoba-konyhás lakások). A pincével épült lakások mosdói, zuhanyozói részére a konyhából kerekítettek le területet!
Még 1953-ban állapította meg ugyancsak Perényi Imre, hogy új városaink építése oly korban indult meg, amikor a fő követelmény a típuslakások egyszerűsítése volt s hogy emiatt joggal beszéltek “a lakáskultúra pusztulásáról”…
A lakásfejlesztés terén sokáig – az egyéni tervezés lehetőségének hiányában – a magas házak típusterveinek hiánya jelentett hátrányos helyzetet. Dunaújvároson 1965 végéig mindössze 6 középmagas (torony) ház épült, a munkásszállókkal együtt. Azt is hozzá kell tenni, hogy nemcsak a tervek hiányoztak, hanem a műszaki feltételek is. Daruban éppúgy hiány mutatkozott, mint felvonókban, mindez a helytelen gazdaság- és építéspolitika és a nem kielégítő tervezés és szervezés miatt. (“Daruszemlélet” az építészetben.)
Nyolcemeletes garzonház, klub és áruház
Már 1951-ben figyelmeztetett Perényi Imre arra, hogy a gazdaságosság figyelembe vétele nem járhat helytelen, és főleg elégtelen építészeti előírásokkal. Értette ezt az épületmagasságok megállapítására, illetve “annak gépies alkalmazására”. Helytelen volt – írja – általánosságban kimondani azt, hogy “leggazdaságosabbak a felvonó nélküli 3 emeletes épületek. Ennek következtében a legkisebb településektől a középvárosig vezérmotívum volt a 3 emeletes beépítés”. Ez a 3 emeletes szemlélet a XX. század közepén visszanyomta építészetünket a XVIII. századi barokkba, amely már szintén eljutott a 3 emeletig. A gyakorlat fogyatékosságáért Perényi egy ponton önmagát is felelőssé tette, nem elégedett meg az objektív okokra való hivatkozással. Tegyük hozzá mindehhez, hogy később a 3 emeletes épületmagasságot Dunaújvároson is a 4 emeletes váltotta fel, majd minden esetben felvonók építése nélkül, tehát az önkritika ellenére tovább rosszabbodott a helyzet. Így lett 1960-ra Dunaújváros is “liftnélküli város”, ami semmi esetre sem jelent jó értelemben vett világszínvonalat. Orvosok, reumatológusok, mozgásszervi és munkaegészségügyi kutatók adataira hivatkozott az Egészségügyi Minisztérium, amikor azt írta liftjavaslatában, hogy az ország lakosságának több mint a fele szenved olyan szív-, ér- és ízületi betegségekben, amelyeket tovább súlyosbít a lépcsőn való járás. Az Országos Kardiográfiai Intézet vizsgálata szerint a dolgozók nagyobb része, több mint hárommillió ember szervezete már két emelet szintkülönbségnél megkívánja a felvonó használatát. Visszhang – megfelelő intézkedés formájában – erre sem érkezett.
A lakásépítési program – noha már tervállapotban is mindig mélyen alatta maradt a szükségletnek – országos szinten egyetlen ötéves tervidőszakban sem valósult meg. Miközben másfél millió ember hagyta ott a falut (s a folyamat még nem ért véget), és nyomukban elnépteledés, bedeszkázott házak utcasorai maradnak, addig a városokban lakáshiány keletkezik, illetve a meglevő tovább fokozódik. Ma már senki sem állíthatja, hogy a világ élelmezési szükségletének nyomasztó gondját ismerve, szükség volt a mezőgazdaság rovására a városi lakosság ily hirtelen feltöltésére akár politikai, akár gazdasági szempontból. Arról nem is szólva, hogy az elvándoroltaknak csak kisebb százalékából lett ipari, termelő munkás. Következményei alól Dunaújváros lakásépítése sem vonhatta ki magát, s a lakáshelyzet részben ennek a politikának a hátrányait tükrözi.
Bármennyire ismertek is az okok, amelyek kényszerítő erővel befolyásoltak sok mindent, az építészeti elképzeléstől a megvalósításig, esztétikai és építőipari vonatkozásban, az irányvonalak változásával azok építészeti következményei nem tűntek el, hanem a városban maradtak. Tényként kell elfogadnunk – ezt Weiner Tibor főépítész is elismerte -, hogy a beépítés kialakítására városesztétákai tekintetben egységes felfogás nem juthatott érvényre. “A történelmi és szovjet példákon nevelkedett tervezők axisokra felfűzött, szabályos és szimmetrikus, felnyitott keretes beépítéseket terveznek, reprezentatív, helyenként, monumentális hatásokra törekszenek. Az új nyugati hatások alatt állók kötetlenebb, a területek alakjához, domborzatához, a jó tájoláshoz igazodó, a sávos beépítési módból kiinduló, mozgalmasabb megoldásokat keresnek.”
Az kétségtelen, hogy a politika formai tekintetben nem éppen üdvösen szólt bele az építkezésbe. A keleti és nyugati felfogás összeütközése s ennek látható maradványai a problémának csak egyik oldala. Ne tévesszük szem elől, hogy a várost minden megkötöttségtől mentesen lehetett tervezni, mert a magántulajdon egyáltalán: a kijelölt területen egyetlen darab épület sem akadályozta a tervező munkáját. A tervező főépítész, Weiner Tibor, valóban tiszta lappal indult, meglevő objektumokra nem kellett figyelnie s miattuk eredeti elképzelését módosítani, vagy éppen föláldoznia. A földterület kisajátítása az érdekeltekkel való előzetes értesítés nélkül történt, telekspekuláció, beépítettség nem keresztezte a főépítész elgondolását. Ilyen előnnyel kevés építész rendelkezett Magyarország újkori építéstörténetében. 1957 után, sőt már 1953 után szabadon jelölhette ki a városrészek helyét, miután a geológiai meggondolások nem riasztották vissza.
Arra, hogy városesztétikai szempontból a politikai vulgarizmus mit jelentett Dunaújváros építészetében, az alábbiakban mutatok rá.
Gábor István 1953. dec. 22-én a Magyar Nemzetben megjelent cikkében helybeli orvos (egy “valaki” a “város dolgozói” közül) véleményét idézi. Az SZTK rendelőintézet előtt álló köralakú előcsarnokra hivatkozva azt panaszolja, hogy miért nem kérdezik meg az épületekről még tervállapotban az ottlakók véleményét? Ugyanis szerinte kazánháznak, lovardának, Maginot-vonalnak, cipőpasztás doboznak is csúfolják ezt az “épületszörnyet”. – Vagy a Vasmű úti házakon díszelgő tulipános ládák hogy kerülhetnek az erkélyekre? – Holott egy évvel előbb a lakosság bizonyos része, akiknek véleményét kikérték, javasolta az erkélyekre azokat a virágos ládákat, amelyekért 1952-ben Redschl Antal műegyetemi tanár megdicsérte a város lakóit s amiket, íme, egy év múltán Gábor István ugyancsak a dolgozók és lakók véleménye alapján kifogásolt.
Az ellentmondó vélemények közül még egyet idézünk. Pár évvel később, 1955-ben, Gádoros Lajos az SZTK rendelőintézetről írt elismerően. Az előcsarnokban – abban a bizonyos “kazánházban”, “gombában”, “cipőpasztás dobozban” – a klaszszicista elemek segítségével, néhány szerény díszítő motívum felhasználásával funkcionalista felfogásban dolgozott az építész, s ért el figyelemre méltó hatást. Ennyi ellentmondáshoz talán már nem is kell magyarázat.
Dunaújvároson stílustörténetileg is megállapítható bizonyos fajta kettősség: a szocreál és az egyhangú nyugati stílus párhuzama 1953-ig, azóta már az utóbbi vált egyeduralkodóvá egészen provinciális szinten (maximum 4 emeletes mammut házak felvonó nélkül, 6 toronyház).
A forma kérdéseinél gyakran utalnak a hasznosság elsőrendű szerepére, s rendszerint az utóbbival igyekeznek elnémítani az esztétikum iránt feltörő igényeket. Holott nem kellene-e véget vetni annak az állapotnak, amelyben szüntelenül szembe állítják a hasznosságot a formai követelményekkel? Ez, még ha ipari eszközökről van szó, sem engedhető meg. Vagy csakugyan elérhetetlen álom az, hogy az ember lakóháza, munkahelye és munkaeszközei ott, ahol ez lehetséges volna, a szépséget hordozzák magukon? Vagy éppen a gazdasági fejlődés nyeli el a nem is föltétlenül szükséges beruházások és bürokratikus szervezetek formájában azokat az összegeket, amelyeket különben a szépérzék szülte követelmények kielégítésére lehetne fordítani? Hát még ha lakóházainkról van szó? De a legnagyobb haszon és a legkisebb befektetés elve ne jelentsen se primitivizmust, se uniformizálást, ami mindig az elszegényedésnek, más szóval a helytelen gazdálkodásnak a takarója. Okszerű gazdaságpolitikával a szocialista szükségleteket igenis ki lehet elégíteni.
A hasznosság az építésben valóban fontos követelmény, de ahol úgy fogalmazták meg a kérdést, hogy elég, ha négy fala és teteje van a háznak, más nem lényeges, ott aztán építőművészetről igazán nem lehet beszélni. Márpedig az 1950-es évek óta ez a szemlélet érvényesült egyre erőteljesebben (a malter díszeket ugyanis nem vehetjük komolyan). Ez a szemlélet nem produkálhat építőművészetet, ahhoz a művészi alkotóerő érvényesülése nélkülözhetetlen. De hol nyílik ennek kibontakozására lehetőség s hány tervezőnek nagyonbürokratizált és elszegényedett világunkban? A tiszta kockaépület, a sima falak, esetleg a tiszta üvegfelület még nem feltétlenül művészet, ahogy a szocreálnak rövidített izmus termékei sem azok, bár Dunaújvároson a sors iróniájaként az abban fogant lakások a jobban megépítettek és kényelmesebbek. Végeredményben arról van szó, amit az Amerikában működő Moholy Nagy Lászlóné építésztörténész mondott 1959-ben: “Az építészek megszállott mártírokként vonulnak az arénába, hogy elnyelessék magukat a szerkezettervező mérnökökkel… Az építészeti műtermekben skizofrén atmoszféra uralkodik.” Amihez hozzá kell tennünk, hogy ennek nem szükségképpen kell így lennie, amire éppen Le Corbusier, Nervi és még számos kitűnő építész és mérnök együttműködése a bizonyíték. Aminthogy arra is van bőven példa, hogy építész és szerkezettervező mérnök egyaránt mártírja az elmaradt építőiparnak.
Légi felvétel Dunaújvárosról /1964
fotó: MTI/ Járai Rudolf
Dunaújváros külső képén is a fantáziátlanság a feltűnő. Pedig 1964-ben Vámos Ferenc arról ír, hogy Le Corbusier újabb művein ismét nagyobb erővel jutott szóhoz a fantázia, parancsolóbb tényezővé lépett elő a művész képzelete. Ennek az új szellemnek Dunaújvároson 1966-ban még nem találni nyomát. De ha nem is könnyű leírni azt, hogy az építészet-építőművészet feladata a “koreszmék általános vonásainak szemléletes megfogalmazása”, sokkal nehezebb megfogalmazni e koreszmék mibenlétét s ezeknek pontos építészeti megfelelőjét. Főleg formában, ami a stílust teszi. Könnyű mondani, hogy a korszerű építészet jelenítse meg “az ember helyét a természetben, embernek emberhez fűződő kapcsolatát, a kor alapérzéseit, alaphangulatát s struktúráját”. Mindennek gyakorlati kivitelezése azonban akadályok tömegébe ütközik, hol ideológiai okok miatt, hol meg az anyagiak hiányának következményeképpen. Pedig abban is sok az igazság, hogy az “ember nemcsak az anyagi szükséglet szerint alkot, hanem a szépség törvényei szerint is…, de nem minden természetadta szép tárgy művészeti termék is”. Még kevésbé az az ember alkotta szép, éppen korunkban, amikor sokan vitatják a “szép”-nek művészeti kategóriaként való kezelését, mivel kevésnek érzik annak kifejezésére, amit valamikor jelentett. Amikor tehát művészi-t értettek rajta. Arról nem is beszélve, hogy korunk építészetén számonkérni a “szépséget” a célszerű mellett, némelyek szerint elavult, vagy esetleg utópisztikus követelmény.
Hatalmas és gyönyörű feladatok képzőművészeink számára
Nos, Dunaújvárosban, mint legfiatalabb és legmodernebb városunkban, eléri-e az építészet legalább a “szép” határát? A kérdés teljesen szónoki jellegű, amelyre a nemleges választ leírni is fölösleges. A város építésze egyszer azt a kijelentést tette, hogy az első években az emberek igénye nagy mértékben megszabta azt, hogy milyen legyen Dunaújváros. Példát is említett erre: az emberek sártenger helyett járdán akartak közlekedni, türelmetlenek voltak s ezen a teljesen beépített utca segítségével változtathattak a leggyorsabban, mert egyvégtében lehetett járdákat építeni. Nem hisszük azonban, hogy akár ezt, akár a lakások kicsinységét a lakásnélküli emberek egyébként jogos járdaigényével menteni lehetne. Ez az érvelés inkább egy érvekből kifogyott agyra jellemző, semmint az egyszerű emberekre. Azokat a fogyatékosságokat, amelyek várostervezésben és lakásfronton Dunaújvárosban is jelentkeznek, semmi esetre sem lehet a rossz lakásviszonyok közül menekülő dolgozók nyakába varrni, az ő jogos igényeikre való hivatkozással.
Aligha lehetne bizonyítani, hogy az “egész világ építészete rossz”, amivel Weiner főépítész szokott érvelni. De még ha így volna is, rossz és rossz között is óriási különbségek lehetnek. Egyébként sem vigasz számunkra az, hogy állítólag másutt is rosszul megy az építkezés, amikor nálunk a jelenleginél sokkal jobban is mehetne, ha az eddigieken túl azt is megtanulnák az építőipar legfőbb irányítói és szervezői, hogy ha a megkívánt munkát 10 ember 100 óra alatt végzi el, 50 ember elvégzi 20 óra alatt. Kevesebb épületen húzódna el az építkezés, kevesebb állóeszközre lenne szükség, a kevesebbet is jobban kihasználhatnánk, s kevesebb ember átka hullna társadalmi rendünkre, a dolgozók jobb közérzetének népgazdasági eredményeiről nem is beszélve. De az egyszeregy az építőipar számára 20 év alatt megtanulhatatlan leckének bizonyul. S mindez akadálya a “forma” kibontakozásának is.
A várostervezés kérdései körül folytak és folynak viták. Sok kérdésben csak szubjektív alapon lehet pozitív vagy negatív álláspontot elfoglalni. Egyelőre, még 1966-ban is, a Vasmű út túlzottan széles és két oldalának léptékbeli diszharmóniája miatt éppoly tévedés, mint volt 1953-ban, amikor Perényi Imre is megállapította róla. Kérdés azonban, jár-e lényeges javulással a kép akkor, ha a néhai főépítész elgondolása szerint a Vasmű úton csak a fák maradnak meg, a bokrokat kiirtják s helyüket pavilonok és színes reklámok foglalják el? A városrészek némelyikét széles utakkal választották el egymástól, önmagukban is egészek, s ugyanakkor lazán egymásba is kapcsolódnak. Ez nem tetszik mindenkinek, bár kétségtelen, hogy így is “logikus”.
A város építészetéről végső véleményt még nem formálhatunk, hisz az építkezés az elkövetkező években újabb és újabb városrészeket emel a meglevők mellé. Perényi Imre 1962-ben – a városról korábban rögzített pozitív véleményét a közben eltelt évek figyelembevételével – továbbra is fenntartotta és megerősítette. Úgy látja, hogy az utóbbi évek építési ütemei “több változatosságot, színességet visznek be a város képébe”.
Mi nem vagyunk ilyen nyugodtak az elért eredmények felől s a jövőt illetően. Sőt, a véleményünk a legtöbb állítással kapcsolatban éppen az ellenkező. Lehet-e Dunaújvárosban komolyan beszélni változatosságról? Van de Velde írta: “Ameddig csak művészek… lesznek, mindenféle kánonszerű és tipizálási javaslat ellen tiltakozni fognak.” – Típustervekre azonban szükség van, de ott, ahol csak típustervek léteznek s csak belőlük lehet választani, ott művészi változatosságról aligha beszélhetünk, legkevésbé világszínvonalon. Ott az egyéniség intézményes félreállítása jelentkezik, ami ellen tiltakozni emberi kötelesség, az utolsó leheletig.
“L’architettura dipende della matematica” – az építészet a matematikától függ – állította a barokk – s ezt a tételt épp oly gyakran elfelejtik, mint azt a másikat is, amely szerint az architectura mater artium és mindkettő elhanyagolására Dunaújváros gazdagon kínálja a példákat. Pedig ésszerűség és művészet nem zárhatja ki egymást az építészetben sem.
Az értékes kevés, amely többet mond a soknál – nagyon helyes elv. De mit csináljunk akkor, ha értékes kevés helyett a rosszból kapunk sokat, ami aztán végképpen nem mond semmit, legalábbis ami a változatosságot s a minőséget illeti. Sivár és egyhangú külső, még sivárabb kivitelezés kívül és belül, unalmas háztömbök százai, elégtelen méretű, felvonó nélküli lakások ezrei, mindez sokasága ellenére is túlságosan kevés ahhoz, hogy megnyugtatóan hasson s a szó pozitív értelmében lehetne változatosnak nevezni. Ezen az sem változtatott volna lényegesen, ha a társművészeteket jobban igénybe veszik, hogy ezzel is változatosabbá tegyék a városképi látványt. A fém-applikációk, a lemezdomborítások hiányoznak a szeletelt szalámi házak ordító tűzfalairól, nyilván pénzkérdés még ez is. Az üveg is csak a Dózsa-mozin (1951) és a 32 tantermes iskolán jutott nagyobb szerephez (1963). E tekintetben a 3 db műtermes lakás is jelentéktelen pötty a városképen s róluk még a helybeliek is alig vesznek tudomást.
Testesebb, erőteljesebb oszlopok, pillérek is hordozhatnak dekorációt (1. Inotai Művelődési Ház éttermét, az EMKE kávéházat stb.) még igényesebb alkotást is, ennek hiányában pedig a burkolótechnika is megteheti a magáét. Természetesen modern épületen ezzel azonos szellemben kell alkalmazni a társművészetet. A Dózsa-mozi és az előtte elhelyezett 2 szobor, Wágner Nándor Korsós lánya és Jálics Ernő Vincellér fiúja, a környékbeli épületekkel együtt mintha nem is egy kor szülötte lenne. Odább Somogyi Martinászát úgy elrejtették, mintha szégyellni kellene!
Színesség Dunaújvároson? – tehetnénk fel a kérdést, mert a városképben az a néhány színesre mázolt, de kifakult magasépület igazán nem jelentős s az egyforma háztömbök okozta nyomottságot nem tudja feloldani. Mivel a legtöbb épület falán nem nemes anyagból készül a színes burkolat, az időjárás miatt néhány esztendő alatt kopottá, avulttá válik az épület. Amíg új, addig szemfényvesztően hat a színesre mázolt fal, erkély és függőfolyosó, a különböző színű függöny, de a gyorsan bekövetkező fakulás után marad a sivárság, ami a léptékbeli egyhangúsággal párosulva éppen nem alkalmas arra, hogy az architectura est mater artium aranytételét igazolja. A gimnázium és a kórház sárga kerámiafalat kapott. Az utóbbi, mivel egymagában áll, szinte szoborszerűen hat anélkül, hogy külső tömegét képzőművészeti alakítással, plasztikusan, domborműszerűen kellett volna fellazítani. A Garzonház, az egyik Szalmacell-szálló s a Vasmű-szálló egyik épületrésze klinkertégla burkolatot kapott. Ez az anyagbeli, burkolati változatosság összesen is kevés ahhoz, hogy a város malteros összhatásának színbeli egyhangúságán enyhítsen.
Terek és tömegek együttesei alkotják a modern várost s az ebből fakadó vizuális összképnek művészinek kell lennie. Dunaújvárosban terek – a szó igazi értelmében – nincsenek, helyüket parkok foglalják el, amelyek a lakosságnak mozgásra, szórakozásra, játékra csak igen csekély lehetőséget nyújtanak. – Újszerű tömegek sincsenek, annak ellenére, hogy aki nem látott még világvárosi tömegépületeket s a dunaújvárosi háztömbökhöz mértékül a falusi, tanyasi földszintes házakat alkalmazza, az e többnyire háromemeletes háztömbök előtt is csodálkozással állhat meg. Aminthogy az ilyenek meg is teszik ezt, azonban az így születő magasztalást, amely különbet, vagy egyszerűen még ilyent sem látott emberek részéről nemegyszer ájulásig fokozódik, értékmérőnek nem tekinthetjük, még az udvariaskodó külföldiek részéről sem. A város II. építési szakaszában épült háztömbök zömét (Kossuth utca, Építők útja, Szórád Márton, Bocskay utca stb.) azért nem tekinthetjük “modernnek”, mert hiszen ennél – a korkülönbséget is figyelembe véve – elfogadhatóbb látványt nyújtanak Mária Terézia és II. József korának kaszárnyái és nemesveretű megyeházai is.
Lakóházak, park és járműforgalom a Vasmű úton. /1964
fotó: MTI/Járai Rudolf
Mindezek után a dicsérettel óvatosan kell bánni, bárhogyan udvariaskodjanak is az Arany Csillag terített asztalához ültetett idegenek: a világszínvonalhoz mérten figyelemre méltót a város építészetében nem találunk. Az Arany Csillagból kilépve, mit látunk? Kórházi épületeket. A moziból kilépve – egy kis helyes előtérre, amely talán egyedüli az egész városban – mit látunk? Kórházi épületeket. Megérkezve a városba, az Arany Csillag, az IBUSZ, az Idegenforgalmi Hivatal elé, mit látunk? Kórházi épületeket. Ez valóban a “tervezés anticsodája”. S mindez 1957 után, holott Perényi Imre már 1952-ben megjelent könyvében tiltakozott az ellen, hogy a kórházat oda építsék. De hát a város tervezése az eredeti főépítész, Weiner Tibor kezében maradt!! S egyéb dicsekednivaló? Azzal, hogy a lakások fürdőszobásak, meleg vízzel, villannyal, gázzal ellátottak, ezzel éppúgy nem lehet dicsekedni, mint azzal, hogy a két világháború között, a korszak végére már majdnem minden falusi házban volt árnyékszék, holott a korszak elején még csak igen kevés mellett akadt – a városi lakásokban megjelentek az angol WC-k – , hogy ama korszak végére több ezer falut villamosítottak, holott az elején néhány száz is csak részben dicsekedhetett villannyal. Különben is: a vízellátás Dunaújvárosban télen-nyáron egyaránt akadozik még 1966-ban is.
Ami pedig a jól tagoltságot s a lakónegyedek korszerű rendszerét illeti, éppen ellenkezőleg áll a helyzet. A lakónegyedek különállása – s ez nem az egymással való össze- vagy össze nem épüléstől függ – atomjaira szaggatja a várost, amelyből ily módon éppen az egység hiányzik!
S még valamit. A városrendező és a főépítész figyelmen kívül hagyta azt a ritkán kínálkozó lehetőséget, hogy a várossal szemben a nagy magyar Alföld sík vidéke néz föl a vele szemben több mint 60 méteres magasságban épülő városra s hogy ez olyan sziluett kiképzésre nyújt lehetőséget, amivel kevés város dicsekedhetik Magyarországon. Gondoljunk csak a pesti oldalról Buda sziluettjére. Ami Dunaújvárosban előttünk áll, abban a művészi tervezésnek, kiképzésnek semmi tudatos vagy tudattalan nyomát nem lehet fölfedezni. Pedig a sziluett kérdésére Perényi már 1953-ban figyelmeztette a főépítészt, s utána a Duna-parti kiképzésben mégsem lelni nyomát annak, hogy a kritikát e tekintetben is megszívlelte volna.
A szomszéd államokéval való összevetés már jobb képet eredményezhet, vigaszt és megelégedettséget azonban nem. Főleg, ha tudjuk: okosabb s tárgyilagosabb szervezéssel, a nagyzási láz mérséklésével, s a színvonal módszeresebb érvényesítésével valóban jobb és különb építészet születhetett volna, s nyomában egységesebb összképet kaphatnánk a városból. Az összkép értékén elsősorban a város megtervezésében, épületeiben kifejezésre jutó építészeti gondolatot értjük s nem a virágos parkok szülte benyomást. A parkok ugyan szintén hozzátartoznak a városhoz, de semmiesetre sem azért, hogy azokkal, mint fügefalevelekkel kendőzzük a takargatnivalót s hogy általuk elvegyük a háztömbrengetegek gyermekei elől az amúgy is csekély mozgási lehetőséget, mivel nagyobb teret nem enged a bürokrácia alkotta játszótéri norma. A parkmánia nem rejtheti el a várost a jogos kritika elől s a valóban szép parkokra nem lehet hivatkozni, amikor a várostervezés és városépítészet értékeit keressük.
Kertészet és valóság: a szocialista realista kertépítészet Sztálinvárosban
Eddig még egyetlen építész szakember sem akadt, aki Dunaújváros építészetét állította volna a szocialista városépítés mintájául a hazai vagy éppen a nagyvilág építészete elé. Azokkal a követelményekkel mérve, amelyeket a város néhai főépítésze papírra vetett s amelynek idézésével e tanulmány alaphangját véltük megütni, a város nem éri el a szükséges, a kívánatos és a saját erőkből is elérhető színvonalat. Ezért a városi főépítész közvetlenül csak részben felelős. Ami a hivatalos rendeletek, előírások hátrányos következménye, az nemcsak az ő számlájára írandó, bár itt is fölmerül a kérdés: milyen nyomatékkal küzdött megjobbításukért, ha egyáltalán vállalkozott ilyesmire?! Nemcsak magasrendű kvalifikáció kérdése az opponálás, hanem a közéleti síkon kötelező karakteré is. A főépítész egyik vonatkozásban sem tartozott a kiemelkedő egyéniségek közé, erre vonatkozó bizonyító anyaggal mi sem rendelkezünk, mások sem nyilatkoztak pozitív értelemben. Az kétségtelen, hogy egyetlen önállóan tervezett épülete mindmáig a város legkevésbé sikerült középülete.
A középületek tervezésének fejlődése a Sztálin Vasmű városépítésének tükrében
Talán, ami még előttünk áll, arra nézve nem lesz haszon nélküli az, amit föntebb elmondottunk. A várost nem mániákusan kell növelni, hogy 1980-ra már nyolcvanezer emberrel “dicsekedhessen” a mennyiségi szemlélettől megszállottak keskeny rétege. Kinek haszon ez, mikor olyan embereknek épülnek lakások, akik vidékről s meglevő lakásokból járnak az üzemekbe, akik itt nagyrészben már 1963-tól nélkülözhetők, ugyanakkor a mezőgazdaságban, vagy valamely más iparágban hiányoznak. Ideje megállni, mélyülni, színvonalra törekedni, mert ez népgazdasági és városesztétikai szempontból is előnyösebb s a nép társadalmi és biológiai érdekeit is jobban szolgálja. S akkor, de csak akkor, talán kisugárzó jó hatása is lesz Dunaújváros építészetének, amiképpen a művészien tervezett városok és épületek mindig is hatottak koruk építészetére, nemcsak szűkebb hazájukban, hanem távolabbi területeken is. Mert az építőművészet is tükre és egyben monumentális propagandaeszköze a társadalmi rendnek, bizonyítvány annak a társadalomnak az értékéről, amely létrehozta. Nem közömbös tehát, hogy jól-e, vagy súlyos hibákkal, korszerűen és művészien tervezve, vagy e szempontokat megtagadva valósítja-e meg az építészet szocialista mondanivalóját.
A föntiek ellenére Dunaújváros mégis az ország első szocialista városa és építészeti szempontból a tanulságok bőséges tárháza a honi építészek számára. Szem előtt kell tartani, amit Kádár János 1965 júliusában a Hideghengermű felavatásakor mondott, hogy a város szocialista jellegét nem tekinthetjük perfektnek, ezzel világosan utalt a további tennivalókra. Ezekből az építészet terén adódó feladatok sem vonhatók le s hogy mi minden tanulságot kell figyelembe venni, azt elsősorban az építészeknek kell tudniuk. A fentiek talán adnak némi bátorítást és segítséget ahhoz, hogy Dunaújváros építészete egyre méltóbb legyen az elismerő jelzőre.
SZÍJ REZSŐ
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
