Magyarország 1972. március 19.

Városfejlesztés

Dunaújváros alulnézetből

Bajba jutott lakásépítkezés
A víz visszafelé folyik


ÚJ IRODAHÁZ A FŐTÉREN
A két felületes építőmester eltűnt

1951 júliusában Vas Zoltán, az Országos Tervhivatal akkori elnöke levelet kapott Dunapenteléről. A levél szerint két felületes építőmester 130 centiméterrel magasabbra tűzte ki a majdani város szennyvízelvezető főcsatornájának nyomvonalát és erre csak akkor derült fény, amikor már nem lehetett segíteni. A “mesterek” hónapokon át saját tévedésükhöz igazítottak minden kezükbe került tervet, és csalásuk csak akkor lett nyilvánvaló, amikor 1951 nyarán kivették évi szabadságukat. Nem volt más választás, tudomásul kellett venni, hogy a város csatornahálózata 130 centiméterrel magasabbra került, és hogy ezzel értékes területek beépíthetetlenné váltak.
A két felületes építőmester azóta eltűnt Dunaújvárosból. Történetüket csak az Országos Levéltár iratai őrzik, működésük emlékével azonban gyakran találkoznak a dunaújvárosi tervezők, akiknek húsz év elteltével most már nagyon is hiányzik az a 130 centiméter, amit talán – az akkoriban nem ritka – normacsalás miatt vesztegettek el.
Eddig huszonöt és ezt követően még további húsz épületet kell feltöltött területre, illetve magasabb padlószintre tervezni csak azért, hogy a lakóházakból gravitációs úton juthasson el a szennyvíz az optimálisan 130 centiméterrel magasabban fekvő gyűjtőcsatornába. A pentelei fennsík nyugati és északnyugati, völgybe szelídülő területein pedig 600 lakást fel nem építhetnek, mert ott már valóban visszafelé folynának a vizek.
Pedig erre a 600 lakást jelentő területre – és minden talpalatnyi földre – ma már nagy szükség volna Dunaújvárosban.

Lakáscentrizmus
Dunaújvárosra mindig is a lakáscentrizmus volt jellemző. Az úgynevezett járulékos beruházások többnyire azért szenvedtek késedelmet, hogy több lakást lehessen építeni. (Jellemző példa, hogy 1970-ben mindössze 2500 négyzetméteren oldották meg az 50 000 lakost számláló város ruházati kereskedelmét és csak 1971-ben épült fel a város első iparcikk-áruháza.)
A legfontosabb mindig a lakás volt. Jelenleg 12 844 lakás van Dunaújvárosban, de 1966-1970 között a bevándorlásból eredően 6800-zal nőtt a város lakóinak száma. A lakáshelyzet rosszabb, mint az országos átlag. Dunaújvárosban ma 129 család jut 100 lakásra. (Az országos arány: 109 család – 100 lakás.)
A jelenleg folyó ötéves terv kedvező változást hoz a Duna-parti városban. Az 1975-ig országosan felépülő lakóházak csaknem 1 százaléka Dunaújvárosban épül, bár a város lakóinak száma az ország lélekszámának csak 0,5 százaléka. Ez azonban csak a látszat, mert a Dunaújvárosban épülő 4500 lakásra 3100 igénylő van, az országban épülő 400 000 lakásra pillanatnyilag 178 000-en tartanak igényt. A dunaújvárosi arány tehát rosszabb, mint az országos.
A lakásépítés javára Dunaújvárosban sok mindenről le kell mondani. Ezt a lemondást az ötéves városfejlesztési terv elfogadásakor így indokolta egy tanácstag: kötelességünk, hogy felnövekvő fiainknak és leányainknak ne csak munkalehetőséget, hanem otthont is adjunk szülővárosukban. Dunaújvárosban a város szülöttei előnyt élveznek a lakáselosztásban.

A városfejlesztés mai és főként holnapi gondjai között legelső, hogy kevés a beépíthető terület. A telekgond ma már megelőzi a hajdani kapacitás- és pénzügyi gondokat. Bármennyire különös ez egy “prérire” épített városnál, mégis így van: Dunaújvárosban nincs hová építeni. A város nem terjeszkedhet tovább. Északon egy magasfeszültségű távvezeték és az óváros, az egykori falu, keleten a Duna, délen a Dunai Vasmű és az egészségvédő erdő, nyugaton pedig mély völgy állja útját a további építkezésnek.
A negyedik ötéves tervben beépítésre váró Castrum városrész – az egykori római kori katonai tábor helyén – beépítési tervei már a helyszűke figyelembevételével készültek. Az ötvenes évek elejére jellemző ligetes építési módnak már 1961 táján befellegzett, a mostani építkezések pedig már kimondottan maximális területkihasználásra törekednek. A Castrum városrészben egy hektárnyi területre – igaz, még az építési normákon belül – háromszor annyi lakos jut majd, mint az úgynevezett belvárosban. Takarékosan, mondhatni szűkmarkúan bánnak a városrendezők a játszóterekkel, parkokkal, mert minden, házak közé ékelt liget értékes építési területet jelent. Már tervezőasztalon vannak az úgynevezett kövérházak is, amelyek tulajdonképpen a világítóudvaros lakóházak modern változatai, s megtakarítják a két épület közé egyébként előírás szerint szükséges 36-90 méternyi szabad területet.
A növekvő területgondra jellemző, hogy a Castrum városrész 20 hektárnyi területére a korábbi első terv szerint 2400 lakást építettek volna. A most érvényben lévő be-építési terv 3900 lakást helyezett el ugyanezen a területen.

Kínos melléfogás
Amikor az első tervezett magyar város alaprajzait papírra vetették, alaposan melléfogtak az alapcsatornahálózat koncepciójának kialakításával, vagy legalábbis azt hitték, hogy Dunaújváros fejlesztésére mindig annyi pénze lesz a népgazdaságnak, mint 1950-től 1953-ig volt. A valóság viszont az, hogy az első, 25-30 000 lakosra és 120 hektár közművesített területre tervezett alapközművek elhelyezése óta a szennyvízelvezető főcsatorna és a szennyvíztisztító telep kapacitásának bővítésére sohasem volt elegendő pénz. Mindez tehát változatlan maradt, miközben évről évre gombamódra nőttek a lakóházak, 50 000-re emelkedett a lakosság száma, 20 000 köbméterre a napi vízfogyasztás, a negyedik ötéves terv pedig már 59 000 lakossal és 165 hektárnyi közművesített területtel számol. A csatornák túlterheltségét az sem enyhítette, hogy az építők olykor hanyagul dolgoztak. 1971-ben derült ki, hogy a Berecz Bertalan utcában egy húsz éve lakott, kétemeletes lakóházat 1951-ben elfelejtettek bekötni a csatornahálózatba.

A túlterhelés magyarázza, hogy már 1963. szeptember 3-án, egy felhőszakadás után a csatornákból visszafelé folyó vízzel teltek meg a dunaújvárosi lakóházak pincéi; hogy azóta esztendőnként legalább egyszer “elúsznak” a fennsík jelenleg legmélyebb beépített pontján lévő úgynevezett Vadliba-házak; hogy a városi kórház alagsorában gyakori vendég a vizet szivattyúzó tűzoltóság.
Fiatal dunaújvárosi tervező mérnökök ügyeskedésének köszönhető, hogy a szűkre tervezett, ráadásul rosszul elhelyezett gyűjtőcsatorna és szennyvíztisztító telep még állja a kétszeres igénybevételt és nagyobb baj nélkül üzemel, hogy a lehetőségek mérnöki pontosságú kiszámításával, az építési költségek megnövekedésével ugyan, de az 1975-ig épülő lakásokat még úgy-ahogy kiszolgálják a meglévő alapközművek.
De mi lesz azután?

Arra, hogy Dunaújvárosban 1975 után megszűnnék a lakásépítés, senki sem mer komolyan gondolni. Pedig a szennyvízelvezetés jelenlegi állapota erre a sorsra juttatná a várost. Egyetlen más lehetőség mutatkozik: átlépni a város nyugati határát jelentő úgynevezett Kádár-völgyet és “meghódítani” a mai kertváros mögött húzódó tartalék területeket. Ehhez azonban teljesen új, az eddigiektől független alapközmű-hálózatot kellene építeni.
Az új területen – és ebben benne van az óváros szanálásra ítélt része is – körülbelül 10 000 lakás épülhetne. A jelenlegi építési ütemet alapul véve, ez további tíz évre oldaná meg a városfejlesztés telekgondjait.

Hódítás – nyugatra
A független alapközmű-hálózat lefektetése szakértők hozzávetőleges számítása szerint 500 millió forintba kerülne, s ezt az összeget gyakorlatilag még az első ház építése előtt le kell tenni. Ezt pedig nemhogy megtenni, de még ígérni sem tudja senki. Az új alapközművek költsége tízezer lakás esetén lakásonként 50 000 forinttal növelné az építési költségeket, amelyek már ma is 340 000 forint körül járnak. A lakásépítési hozzájárulás elveit szem előtt tartva, ez annyit jelent, hogy a – nevezzük így – nyugati városrészben lakáshoz jutó családoknak minden más árváltozás terhén felül még az alapközművek költségeinek arányos terhét is vállalniuk kellene.
Ha a város magára vállalja a félmilliárd forintos terhet, akkor ez – a jelenlegi városfejlesztési költségvetési tételek nagyságát alapul véve – annyit jelent, hogy Dunaújvárosban csaknem két teljes esztendeig egyetlen lakást, intézményt, sót egyetlen négyzetméter járdát sem építtethet a városi tanács. Erre pedig gondolni is rossz az akkor már közel hatvanezer lakosú város kapcsán.
Ekkora beruházást, a mai gyakorlat szerint, jóformán nem lehet elég korán elkezdeni. Jelenleg csak halvány elképzelések vannak, anyagi forrás nincs. Az elképzelések szerint a szennyvizet elvezető új főcsatorna, mint az alapközművek egyik gerince, egy régi patakmedert követve érné el a Dunát a mai óvárosnál. A szükséges tisztítómű, amely az élővizek védelméről szóló törvény szerint csakis korszerű és tökéletes lehet, a félmilliárdon belül 180-250 millió forintba kerülne. A tisztított szennyvizet még így is csak a Duna tulsó oldalán, Szalkszentmártonnál lehetne visszavezetni a Dunába. A túloldalon esetleg öntözésre is felhasználhatnák a környékbeli termelőszövetkezetek. Mindez azonban – ma még csak elképzelés.

MISKOLCZI MIKLÓS

További felhasznált fotók: Dunaújvárosi Hírlap archívuma

Dunaujvaros