“SZOT-díjjal tüntették ki Molnár Andrásnét, a Dunaújvárosi Munkás Művelődési Központ igazgatóját, aki 1956-1974-ig a Dunai Vasmű Művelődési Otthonának igazgatója volt. Most pedig a Dunaújvárosi Művelődési Központ igazgatója. Közel 30 éves közművelődési munkája során kiemelkedő érdemeket szerzett a munkásművelődés és a munkahelyi nevelés terén.” (Újsághír.)

Szívéhez nőtt a város. Igazán otthonosan érzi magát ebben a gyönyörű, új létesítményben. S ez nem elfogultság, szakmai hiúság. Hiszen, ha a városba látogató bárkit szólít meg, az útbaigazító elsősorban említi a Munkás Művelődési Központot. A nagyhírű Dunai Vasmű mellett ez az emberformáló, életet szépítő, tudatot gazdagító intézmény is belopta a város lakóinak szívébe magát. S mindez azzal a kézzelfogható ténnyel magyarázható, hogy a művelődési központ dolgozói eleven kapcsolatot teremtettek a városban működő vállalatok szocialista brigádjainak tagjaival, ők azok, akik igazi otthonra leltek ebben a korszerűen felszerelt művelődési intézményben.

Vasas, 1976.05.01.

Munka – 1976. november

Aki minden nap újra tudja kezdeni

Molnár Andrásné

SZOT-díjas

– Hadd előzzem meg a kérdését! Véletlenül lettem az, ami vagyok. 1948-ban kerültem et Csehszlovákiából, a Ózdon kezdtem el dolgozni, segédmunkásként, ott, ahol éppen felvétel volt. Innen, az Ózdi Kohászati Üzemektől küldtek el még 1949-ben egy másfél hónapos kulturális tanfolyamra. Gondoltam: miért ne csinálnám? Amikor visszajöttem azt kérdezték, hogy nem akarok-e a művelődési házban dolgozni? Akartam. Aztán megszerettem, s kedvem is támadt hozzá, igyekeztem jól csinálni amit csináltam. 1956 januárjában fordult megint az életem. Pestre kerültem, a kohászok szakszervezetének központjába. Csepelen laktam, munkásszállóban. Mit mondjak? Amikor Dunaújvárosba hívtak, pontosabban akkor még Sztálinvárosba, s lakást ígértek, meg önálló munkát a művelődésben, én bizony nem nagyon haboztam. Igaz, próbaidőt kötöttem ki, de tulajdonképpen semmit sem kockáztattam. Ózd visszavárt, s a munka nem szökik el az ember elől. Hát, azóta itt élek. Férjhez mentem, kibőjtöltem míg az eredeti, négy lakásból átalakított klubból 1974-ben ki nem alakult ez a Munkás Művelődési Központ.

Felavatták a munkásotthont

Új művelődési intézmény Dunaújvárosban

– Ön az igazgatója ennek az intézménynek. Engedje megkérdeznem: hogy van vele megelégedve?
– Alkalmasnak találom a ránk háruló feladatok ellátására. Főként végleges formájában, hiszen még épülőfélben van, amint talán látta is.
– Igen, láttam. Pontosabban tudom. Korábban érkeztem mint akartam, s körülnéztem egy kicsit. Azt kell mondjam: impozáns ez az épület. Iskolának például kitűnő volna. Még inkább hivatalnak. De a közművelődés céljaira – attól tartok csak engedmények árán alkalmas. Azok a tanteremszerű klubhelyiségek! A szinte azonos, értekezletekre, iskolarendszerű foglalkozásokra jó berendezés, a hosszú folyosók, ajtó ajtó után ugyanúgy! – folyton azt vártam, mikor csöngetnek.
– Van valami igazsága. Mentse a dolgot, hogy a teljes épületből csak ez a rész készült el. Ebben lesznek majd a kiszolgáló helyiségek. Most, kényszerből, rendezvények zajlanak ezekben is. A második ütemben már nagyot javul a helyzet, bár az igazság az, hogy a terveket népművelő nem látta, így az a célszerű szépség, amit hiányol, valószínűleg ezután sem lesz intézményünk sajátossága. Viszont mi népművelők sokat tehetünk és teszünk is, hogy minél vonzóbb legyen a hely. A művelődés csak részben és kisebb részben múlik a konkrét körülményeken. Fontosabb az emberi kapcsolatok, a népművelők és a művelődni vágyók kontaktusa.
– Találkozhattam itt és beszélgethettem is néhány szeretnivalóan lelkes, tehetséges, sokat akaró és sokat vállaló emberrel. Fiatalokkal. Velük mi a helyzet?
– Munkásból lettek népművelők, illetve lesznek, hiszen egy kivételével most tanulják a szakmát. De valóban sokat ígérőek, azt hiszem, hogy megértjük egymást. Sajnos, kevesen vagyunk.

Seregi József – Lány bagollyal – elhelyezve: 1976
fotó: Fortepan / Kádas Tibor

– Ön huszonhat éve népművelő. Több mint negyedszázada foglalkozik olyan munkával, amibe – hivatástudat ide, hivatásszeretet oda – igen sokan néhány év leforgása alatt belefáradnak, beleunnak. Azt nem kérdezem, mert mit is lehetne rá válaszolni, hogy mi ennek a huszonhat évnek a titka. Azt azonban igen: mi kell ahhoz, hogy valaki jó népművelő legyen?
– Hát így hirtelen nem is tudom. Szerintem a legfontosabb a mozgalmi jártasság. A közművelődés természete kívánja meg, hogy szüntelenül ügyekben gondolkodjunk. Ugyanilyen fontos, hogy az illető ne adja fel, ha valami nem sikerült. A mi munkánkban ritkán jönnek össze igazán a dolgok, s ha igen, azok akkor se tartósak. Tudni kell másnap újra kezdeni. S végül: igen lényeges az alapos szakismeret. Szociológiai, pszichológiai, pedagógiai jártassággal kiegészítve. A nap minden percében emberekkel van dolgunk, másképp lehetetlen boldogulnunk.
– Sok programról hallottam itt a fiúktól, de láttam is a kitűnő könyvtárt, a nyelvi laboratóriumot, a filmklubot, az MHSZ-szobát! Ön a saját programjaikból mit ajánlana átvételre más művelődési intézménynek?
– Mindenekelőtt azt akarom előrebocsátani, hogy nálunk most zajlik a “beüzemelés”, sok mindent kipróbálunk, sok mindennel kísérletezünk, s még csak ezután válik el, hogy mi az ami jó lesz nekünk. De, hogy mondjam is amit akarok: igen jó tapasztalataink vannak az üzemekkel kötött szocialista szerződések terén. Különösen a vasutasokkal kialakult együttműködés bizonyul hasznosnak Persze ilyen megállapodások máshol is vannak, ezek talán nem is érdekesek. Viszont nagyon jók a szocialista brigádokat mozgató programjaink. A Házigazda-program például, vagy a Töltsön egy estét a Munkásban nevű rendezvényünk. Az előző keretében szocialista brigád lát vendégül egy másikat, s határozza meg, hogy kiket hív még meg. Egy-egy ilyen este szabályszerű fórummá alakul: művészekkel, politikai, közéleti személyiségekkel, üzemi vezetőkkel beszélgetnek, vitatkoznak az emberek. Mi csak az előkészítő, szervező munkát végezzük, ne a “házigazdáknak” kelljen minden után szaladgálni. Az utóbbi esetében a nálunk még nem nagyon ismerős brigád találkozik velünk. Végigvezetjük őket a házon, megmutatunk mindent a pincétől a padlásig. S közben beszélgetünk. Megmondják mi tetszik, mi nem. Az ilyen látogatók közül sokan visszajönnek, de már úgy, hogy tudják mit akarnak. És vigyázunk a gyerekekre.

A Munkásművelődési Központ bejárata
fotó: József Attila Könyvtár

Vendégségben Lobogós-tapadós ingében odajön a nyitott ablak mellé. Fúj egyet kipirulva a tánctól, levágja magát a székre, a másikon kicsit pihenteti a dixieland-hez nem szokott lábát, szőnyegtől tüzes zoknis talpát, mellette meg az ablakon ömlenek be a márciusi mínuszok. – Meg ne fázzon, vigyázzon! – mondom, ő meg legyint. – Még az asszonyok se féltik a martinászt ilyentől. Ebből aztán tudnom kell, hogy martinász, hogy nem könnyen fázik meg, hogy a martinásznak bírnia kell a hideget-meleget, meg, hogy nős, s felesége ismeri már a martinász rangját. – Hát te honnan vagy? Mondom neki, nyújtja lapát tenyerét. – Németh László főolvasztár. S ha már így benne vagy a buliban, akkor hát szervusz. Mert ezen a bulin mindenki tegeződik. A Vasmű Klub egyik termében van a buli. Buli? Talán megbocsátják nekem, ha azt írom: zsúr. (Tudom polgári csengése van a szónak. Nekem például eddig mindig a süppedő-fotölyös, vastagszőnyeges, kínai porcelános, züllös és “kedves bátyám”-os, kézcsókos finomkodás jutott eszembe a szóról. Polgári csengése volt nekem eddig a szónak: zsúr.) Fodrásztól jötten, elegáns kiskosztümben, vendéglátó háziaszonyhoz méltón mosolyog, szervez, kínál, figyel mindenre Meichel Jánosné. Dehát nemcsak ő. Rácz Zsuzsa tizenkilenc éve minden bájával hajol meg Ráday Jani bácsi előtt, hogy: – Szabad egy táncra? Erre a meghívásra aztán: – Persze, hogy szabad aranyoskám! Két asszony körbejár: – Pogácsát, sört ki kér? Parancsoltok valamit? És közben a magnón Vámosi János énekel, hogy aztán a Bee-Gees folytassa. – Appolóniátok van-e? – Lesz az is, ne féljetek! Németh László főolvasztár azt mondja: – Tudod-e, hogy nagyon, jó ez a buli. Igaz, mi kezdtük, még februárban, hogy meghívtuk a lányokat-asszonyokat, szóval a Dobó Katica brigádot, de jó lehetett, mert most meg ők hívtak vissza minket. Érted? Két szocialista brigád, az egyik az Acélműből, a másik meg az irodaházból összejött, s azt mondják egymásnak: szervusz. Nézd meg, nem megy el innen senki, jól érzi magát mindenki. Okos volt, aki kitalálta ezt a vendégeskedést. Táncolok egyet, nehogy leszóljanak bennünket, hogy nem táncoltatjuk őket. Jövök majd mindjárt… Padlószőnyeg. Újfajta illem hát, vagy nem is annyira új, hogy a székek mentén szépen párban állnak a cipők, s harisnyás, zoknis lábak ropják a táncot. “A Házigazda módszert, azt hiszem, először Csepelen valósították meg. Onnan hallottuk, aztán gondoltuk, megpróbáljuk mi is. A lényeg az, hogy egy-egy brigád meghív egy másik brigádot. A Munkás Művelődési Központ olyan vendéget, előadót biztosít, amilyet, akit kér a brigád. Ezt meghallgatták közösen, beszélgetnek, aztán a vendéglátás. Sütemény, sör és látod most itt: tánc. Februárban a Fasola Henrik Szocialista Brigád volt a vendéglátó az Acélműből, s a Dobó Katica a TVK Szocialista Brigádja a vendég. Most fordítva. Akkor a martinászéletről volt előadás, aztán egy szavalat, s végül egy komoly zenei téma, most pedig Kisfaludy Katalin, a múzeum igazgatója beszélt a város történetéről. Egyszerűen arról van szó, hogy itt a fehér asztalra nemcsak étel-ital, hanem kultúra is fér, meg nem árt, ha a brigádok is megismerik egymást.” Az itt leírtakat majdnem egyszuszra mondta el Nagy Tibor, a Munkás Művelődési Központ munkatársa a “Házigazda” rendezvények gazdája. – Mindegyik ilyen jól szokott sikerülni? – Azt hiszem. Persze itt, Dunaújvárosban könnyen lehet ilyen találkozót szervezni. A brigádok is akarják. És… tudod, ez nagyon jó dolog. Mondjam azt, hogy lelkesítő? – Mondjad. Igen, hadd mondja Nagy Tibor. Huszonnégy évétől újból tartalmat kap a szó. – Nézd az Ibikét, meg a Jancsit! – Nézem, de nemcsak én nézem, mindenki nézi, ahogy a két brigadéros táncol. Nincs ebben semmi különös. Itt azért mindenki nézi őket. – Mert hát olyan ez, mintha a két brigád táncolna együtt. Mert az Ibike a Dobó Katica brigádvezetője a Pintér Jancsi meg a miénké. – A végén még egy brigád lesztek?! – No, az szép lenne! Én a telexnél. Ibike meg a kemencénél… Egyikünk se tudna beletanulni. – Miért éppen az irodaházból hívtatok vendégeket? – Meg akartuk mutatni magunk, meg megismerni őket. De végtére is két szocialista brigád. Ez nem elegendő? Valóban. A szocialista brigádok céljai azonosak. Azonosak? A két brigádvezető szinte egymás szavába vágva magyaráz: – A mi brigádunk, most éppen az Acélmű legjobb brigádja. De minek a révén? A munkáén! – Nálunk meg a brigádban vannak fotósok, telexesek. TÜK-ösök, a szocialista címet munkánk alapján is kiérdemeltük. – Csak a munka formája különbözik köztünk. A társadalmi munka, szórakozás, kirándulás az itt Dunaújvárosban egyforma a lehetőség, meg a kedv szerint. – A Jancsiék tavaly Kassán voltak tanulmányi kiránduláson, az egész brigád! – Az Ibiék meg Pécsett, ugye ott voltatok? Színház, kiállítás, iskola, óvoda patronálás… “Hej danáré, danáré… !” Viszik táncba a brigádvezetőket. Táncol majd mindenki. Tallós Dezső, Kuharcsik József. Schneider Jánosné, Wolf Györgyné… Sok nevet kellene felsorolni. Kell-e? Lehet-e? Elég most itt a két brigád neve. – Kólát, sört, pogácsát? Vagy valami rövidet? Rácz Zsuzsát meg valaki arról faggatta: – Hogy is volt az a vers, az a Lóci? Mert azt szavalta Zsuzsa, a Lóci óriás lesz-t Szabó Lőrinctől. Odébb meg: – Mondom a darusnak: nem úgy van az komám! Ebből egy tégla 500 forint, te meg kidobnád? Lemezelt magnezit tégla volt. Ráadásul még a salakot is rontotta volna. Azt mondja Németh László főolvasztár: – Korábban az Acélműben ezek a lányok-asszonyok nem nagyon ismertek volna meg bennünket úgy kormosan, izzadtan. – És most? – Ismernek már bennünket. Igaz-e? Azért csinálták így a bulit, hosszú szabadnapra. Ismerik már a beosztást! Iszunk-e erre? Koccintsunk rá. S. Boda András Fejér Megyei Hírlap, 1976.03.18.

Játékszobát rendeztünk be nekik szakképzett gondozóval, ez ne legyen, a szülőknek akadály, ígéretes a falujárás. Négy olyan községben, ahonnan sok a bejáró, Dunaújvárosi esték címen igyekszünk mozgósító programokat szervezni. De vannak rendezvényeink a munkásszálláson is. Aztán itt a filmkör. Hónapról hónapra híradót állít össze, amit a Ház zárt tévéláncán mutat be. Ez is sokakat idecsábít – látni akarják magukat, meg azt, ami velük és körülöttük történik. Sok érdekes dolog van a könyvtárban. Bábozás, magnóátjátszás – a gyerekek könyvtáros inasok lehetnek. Még nézni is jó őket. Mit mondjak többet? Ahány ház, annyi szokás.

Kisgyermekek a Művelődési Ház “gyermekmegőrzőjében”
fotó: MTI/Szilágyi Pál – Magyar Hírlap /1974

 Mérték: a jövő

– Mit jelent az az Önök számára, hogy ez a művelődési központ a munkás jelzőt nevében viseli?
–  Mindent. Általuk és értük vagyunk. S ezt úgy értse, ahogy mondom. Hogyan is lehetne másképp itt Dunaújvárosban?
– Köszönöm a beszélgetést.

VARGA LAJOS