Népszava – 1954. január 7.
HÁROM FIÚ VILÁGGÁ MENT
IGAZ TÖRTÉNET
Vasárnap történt, a moziban. A fiúk összedugták a fejüket és suttogva tanakodtak a sötétben. “Mit tegyünk? A Fodor mondja, hogy intőt kapunk. Biztos forrásból hallotta.” – “Mindenki?” – “Mindenki, aki csak lógott az utolsó óráról.” – “Ugye mondtam, hogy ne kormoljunk…” – “Ne jajgass, te anyámasszony katonája, most már késő…”
– Szökjünk meg! – indítványozta egyikük. – Menjünk világgá.
Ebben megegyeztek. S másnap reggel össze is gyülekeztek mind a hárman az Angyalföldön, a békeúti új, büszke, sokemeletes házak előtt, a padon. Pacskó Jancsi egy aktatáskát hozott magával s benne edényt, lisztet és teát. Fejét büszkén felvetette, hogy rendre szoktassa azt a rakoncátlan tincset, amely minduntalan a homlokára hullott, kisfiús mivoltáról árulkodva. Georgicza Imre főtt füstölthúst őrzött a szatyrában, amelyről húga, a tizenegy esztendős Klára önfeláldozón – mert egyébként meg nem enné a bablevest sódara nélkül – lemondott, a nagy ügy érdekében, a romantikához való hozzájárulás nemes adójaként. Virág Robi hozta a legnagyobb kincset: a légpuskát. Magas homlokát kék sísapka árnyékolta be. Vattás mellénye felett meg-megigazgatta hű fegyverét.
Egy óra múlva már a gőzhajó fedélzetén állottak szorosan egymás mellett, hogy avatatlan fülek meg ne hallják titkos szavukat. Áthajoltak a mellvéden s beszélgetés közben a budai partot figyelték, amelynek télkopasztotta dombjai s hűvösfényű házai nehézkesen váltak meg tőlük, mintha lassított felvételű filmet pergetnének előttük. Sztálinváros felé vitte őket a hajó…
Miért indult el Sztálinvárosba, miért kelt hetedhét határt koptató vándorútra e három ifjú és elszánt legényke, a Kilián György-utcai általános iskola VIII/b osztályából? Csak az intő miatt, amelynek híre sötét fellegként vonta be előttük a holnapi napot? Aligha. Intőt kapott már máskor is, más is – s nem ment miatta sem kútnak, sem Dunának. De ez most afféle olaj volt a tűzre, amely felgyújtotta regényes vágyak lángjait. Ha már egyszer el kell bujdosni otthonról – és el kell, semmi kétség, hiszen az egyik osztálytárs már azt is tudni vélte, hogy az intőt külön, telefonon is tudatják az illetékes apákkal -, hát akkor vállalni kell az “önálló élet” kalandos, izgalmas, veszélyes sorát! Jöjjön, aminek jönnie kell, még ha Georgicza Klárika szőke varkocsai jobbra-balra lengenek is a rémülettől, ahogy ide-oda kapkodja fejét, félve csodálván bátyját, botját és batyuját, elhatározásának nagyszerűségét, ő, elvégre, mégis csak leány… Kamasz lelkek mélyén melengetett álmok kapui nyíltak most meg…
– Ez a gyerek – mondja Virág Robiról az apja – már óvodás korában is mindennél jobban szerette a vonatozást. Ha utaztunk, orrát odaszorította az ablaküvegre, csak bámult és el nem lehetett mozdítani onnan. Most meg, ha összeszidom: csak behúnyja szemét – és már szinte nincs is közöttünk…
És Imre – Georgicza Péternek, a Hámán Kató Fűtőház vízállomási szerelőjének fia – is gondol néha nagyot és merészet. Bár, igaz, ennek nem sok jelét adja, szavát is alig lehet sokszor venni.
– Az osztályfőnöke azt mondotta – emeli fel fejét a füzetéről az édesapja (esti iskolába jár s most, vacsora után, éppen az orosz leckéjét írja) homlokára tolva acélkeretű okuláréjét -, hogy Imréről azután igazán nem hitte volna. De magam sem. Eddig úgy tudtam, hogyha besötétedik, a pincébe se mer lemenni.
S lám, most mégis… az ember sohasem tudhatja, kiben mi lakik…
Imre nem is tanácskozta meg a dolgot mással, csak Klári húgával és az aranyoszöld papagájjal, kedvenc madarával, amelynek be nem áll a szája a kályha fölé akasztott ketrecében.
Pacskó Jancsi, az már más. Ő már hétéves korában hajóskapitány szeretett volna lenni. Értelmes, okos kis arcából csak úgy csillog-villog meleg, szürke szeme. Az ilyen gyerekkel váratlan események is megtörténhetnek. Például az, hogy eladja a szódásüveget és így teremti elő a 18 forintot az útiköltségre…
Máskor is megtörtént már, hogy kamasz fiúk elindultak apát busítani, anyát szomorítani, iskolát kerülni. Az elsüllyedt Magyarországon, amely nyögte Horthy bús korát, a nyomor verte el őket a szülők mellől. De azok piaci tolvajokká váltak, vagy koldusokká. 1935-ben például a IV. kerületi elöljáróság valóságos hajtóvadászatot rendezett a “kéregető apróságok” ellen, mert nem tűrhette, hogy “szurtos gyerekek ráncigálják meg a járókelők kabátját, alamizsnát könyörögve”. Az Egyesült Államokban megint más a divat. Ott a “comics” regények borzalmai, a televíziós adások rémtörténetei társadalomellenes, bűnös hajlamokat fejlesztenek ki a fiatalokban, akik gengszterbandákba tömörülnek, autókat lopnak, gyilkosságokat követnek el. Egyedül Bostonban legalább negyven, serdületlen ifjakból álló rablóbanda garázdálkodik, a helybeli bűnügyi hatóság megállapítása szerint.
De nálunk? Nálunk nem “szokás”, nem társadalmi jelenség fiúk, lányok elbujdosása. Miért is volna? A mi népi demokráciánkban melegek a házi tűzhelyek, mert táptálja őket az állam szerető gondoskodása, nem kívánkoznak el mellőlük a gyerekek idegenségbe, fagyba. A mi iskoláink barátságosak, tudást és második otthont nyújtanak s különösképpen áll ez az új és korszerű tanintézeteinkre, aminő a Kilián György-utcai is. S az iskolák kapuin túl új tanulás lehetősége, vagy szép, értelmes munka célja hívogat. Micsoda regény várja ifjainkat az életben! Mekkora sebességgel is röpítheti őket a szárnyas képzelet, akár a gyárak géptermeibe kerüljenek, akár traktorok mellé, vagy agronómusnak, akár a csillagos ég fényéveit fogja át tekintetük, akár a termőtalaj titkainak mélyére hatoljanak! Igazán, mi szükség is lenne arra, hogy megszökjenek? S ha Virág Robi és társai mégis világgá mentek – bizony nagy hibát követtek el.
De ha már elkövették, érdemes feljegyeznünk, hogy éppen Sztálinvárosba kívánkoztak. Pacskó Jancsi a hajón úgy döntött, hogy Faddra utazik, a nagyanyjához. De Virág Robi és Georgicza Imre kitartott elhatározása mellett. Sztálinváros mozgatta meg nyugtalan kamaszszívüket, hiszen annyi szépet hallottak már róla az iskolában, annyi lelkesítőt láttak belőle a filmhíradókban, annyi érdekeset mesélt felőle Tomi, aki édesapjával együtt ott él. Bizonyos, hogy itt minden órában külön kaland vár majd rájuk. Itt szálltak hát ki.
Kitervelték, hogy munkát vállalnak a hősi város építkezéseinél. S az erdőben laknak majd, fából és avarból összerótt kalyibában. Nappal munka, éjjel meg nomád élet, éppen mint az afrikai dzsungelben, vagy az Amazonas őserdeiben – ez jó mulatság, férfimunka lesz. Az ám! Csakhogy a munkavállaláshoz: bejelentőlap kell. Azt pedig nem lehet csak úgy, a fáról leakasztani.
Ne sokat ugráljunk – jegyezte meg bölcsen Robi -, mert fülönfognak bennünket a rendőrök és hazavisznek.
Így hát sztálinvárosi tartózkodásuk első órájában munkanélkülivé váltak s nem maradt számukra más, csak a puszta romantika, az erdő. De nem is sokat búslakodtak emiatt.
Leszállt az öreg este. Hűvös volt, mintha csak jeges fénysugarakat küldtek volna a földre a vén, gonosz csillagok. A sztálinvárosi erdőre vak homály borult. Ág zörrent, avar rezzent, távolról a gyár morajlott. Ilyenkor mindenféle veszély leskelődik a fák között. Például gyík futhat rá az ember lábára, kísértetek vagy tündérek kereshetik fel – éjfél felé az ember már igazán nem tudja, léteznek-e ilyen földöntúli lények, vagy sem? -, rablók támadhatják meg, vagy rejtekhelyről előtörő álruhás detektívek fedezhetik fel a szökevényeket hazahurcolás céljából, A fiúk hátukat a fának támasztva aludtak. Egyik a légpuskát markolta görcsösen, másik tőrt szorongatott a kezében. Azaz dehogyis aludtak: vacogtak a hidegtől és reszkettek a félelemtől – bár a világért sem árulták volna el egymásnak.
Reggel… nincs olyan hosszú éjszaka, amelynek vége ne szakadna, lelőttek egy vadlibát. Robi követte el a hőstettet. Kibelezték az állatot, rőzsetűzön megsütötték. Ez igazán hajszálra pontosan úgy történt, ahogy a regényekben szokás. Reggeli után jólesett kissé elgondolkodni a világ folyásán…
– Szegény apám – szólalt meg Robi -, most biztosan tűvéteszi értem a várost. Az anyámnak majd meghasad a szíve…
– És nálunk – toldotta meg Imre a hirtelen támadt bánatot. – Az apám meg az anyám biztosan nem mentek el még az esti iskolára sem. Az Etus néni, meg a Klári meg csak sír, sír …
– És mit mondanak a tanárok az iskolában…
Betemették avarral a vadmadár gyászos maradványait s még egy-egy könnyet is ejtettek rája. Néhány perc múlva pedig már úton voltak Budapest felé. Csak úgy gyalogszerrel, mert útiköltségre már nem futotta a pénzükből. Pusztaszabolcsig egy soffőr látta őket vendégül tehergépkocsiján. Onnan már tellett vonatjegyre is. Otthon, Budapesten a Zugliget fái között töltötték el az éjszakát. Puskával s tőrrel a kezükben, mint már szokás volt. Hajnalban hazagyalogoltak. A békeúti házak asszonyai összefutottak s nem győzték ölelgetni őket. Bűntudatosan ballagtak az üdvözlők sorfala között, a lelkiismeret nehéz súlya a föld felé vonta boglyahajukat és bánatos tekintetüket. Ekkor már hazaérkezett Pacskó Jancsi is.
“Sztálinvárosi oroszlánvadászok” – olvasta másnap a számtanórán, Virág Robi azon a cédulán, amelyet az ötödik pádból küldtek hozzá. Haragjában nyomban kitépett egy lapot a számtanfüzetből, ráírta válaszát, gombócot gyúrt belőle és hátradobta, mintha puskából lőtte volna ki:
“Könnyű most gúnyolódni! Az egész dolog a bejelentőlapon múlott. De figyeld csak meg, öregem, majd négy év múlva, érettségi után…”
Csató István
