Kalász Márton – Téli bárány XI.


Jelenkor – 1984. szeptember


Bartháné Markovics Zsuzsanna rajza /2022

KALÁSZ MARTON

Téli bárány

9.

Anyánk leballagott a temetőből a nagyobb faluba, a kapát, ami nála volt, odatámasztotta a Hangya-bolt lépcsőjéhez s bement. Endre, a segéd kint ácsorgott a bolt előtt. Hiába volt szombat, ebben az időben még nemigen jött vevő. A boltban hűvös volt, a júliusi nap után kicsit homályos. Anyánknak jólesett a hűvösség. Letette a kosarát s megtörölgette fejkendője csücskével a homlokát. – Valami itten készül – dünnyögte a segéd, aki bejött anyánk után, hogy kiszolgálja. Anyánk előbb csak úgy kíváncsiságból végigpásztázta a polcokat. De nem kérdezte meg, mi újdonság van a boltban. Pénze se volt, hogy vásároljon, s látta, a polcok, amiken máskor a kelmék, a szövet, a selyem, a kanavász szokott heverni, majdnem üresek. Anyánk nemcsak azért jött le a boltba, hogy az élesztőt, ha kapni lehet, a sót megvegye, azért is jött, hogy megtudakolja, igaz-e, amit odakint a hegyen hallottak. S ugyan hol tudnák ezt jobban, mint a Hangyában. Meg is kérdezte mindjárt Endrét, a segédet, jól tudja-e, hogy Gelb Pali bácsi hazajött. – Lehet, lehet – mondta szaporán a segéd -, mi ezt nem mondhatjuk. – Anyánk hirtelen dühös lett a segédre, szinte ráripakodott. – “Lehet, lehet”, hadarj itt nekem – mondta -, ne mondd, hogy nem tudod. – A segéd elvörösödött. – Persze, persze. A főnök azt mondja, látta, beszélt is vele. Meg tetszik elégedve lenni? – Anyánk ránézett. Hogy milyen beszédeket tud ez a falusi! – Noch was gefallig? – kérdezte a segéd németül. Anyánk tovább jártatta szemét a bolton. A segéd kisétált a pult mögül s megint az ajtónak támasztotta a hátát. – Valami lesz itten – hallotta anyánk a dünnyögését. Szemben a községháza előtt három teherautó állt. A kapun kívül a járdán meg belül, a volt csendőrpihenő ajtajában rendőrök, civilek ácsorogtak. Beszélgettek, nevetgéltek. Anyánk fölvette a kapát, hirtelen gondolt egyet s a templomnál nem fölfelé, hanem lefelé ment.
Anyánk a sírokat hozta rendbe, szégyellnivalóan elgazosodtak. Húsvét óta el se jutott a családból senki ide. Anyánk egyik kedves virága a sarkantyúvirág volt, mindegyik síron az virított. Most szépen megszabadította a földet a rózsaszín szuláktól, ami minden évben újra meg újra itt terpedt. Sajnálta, hozhatott volna kannában vizet, megöntözhette volna a virágokat. Úgy adódott, hogy se apánk, se Pauli nem ment ezen a napon reggel aratni. Mindketten az uradalomhoz jártak. Nyár elején váratlanul hazajött a városba Kincses ügyvéd úr. De mindenén túladott, a Püspök utcai házon, a szigeti tanyán, a szőlőn.
Apánkék nem is látták Kincsest, nem volt az kíváncsi senkire, semmire. Az új tulajdonos azonban hamar megjelent a vincellérnél, s az állandó munkásokat pattogó hangon elkezdte szortírozni. – Maga is Volksbund-tag volt, ugye – mondta apánknak. – Mehet haza. Mostantól nincs igény magukra. – A vincellér csak toporgott az új tulajdonos oldalán, minden névre a fejét csóválta s a karját tárta szét. Az új tulajdonost apánkék nem ismerték. Annyit hallottak, hogy ügyvéd ez is, s hogy valahonnan délről jött ide. A városba, a környező falvakba annyian jöttek, a világ minden tájáról, ide, ki tudott eligazodni ezen a forgatagon, s pláne hirtelen föltalálni magát benne.
Anyánk most ezen gondolkodott. Volt min gondolkodni. Valamelyik nap Szávó járt kint a hegyen. A rác még a télen került elő, öccse, Vuk elpusztult valahol lent a hegyekben. Szávó birka nélkül nem érezte embernek magát, végigitta a tavaszt. Mostanság hagyta abba a részegeskedést. Elüldögélt anyánknál, a térdén Ljubica, a fekete hajú kislány. Csöndesen kortyolgatott a borból, amit nekünk hozott át demizsonban. Egyszer csak furcsát mondott. Jó volna, mondta, keresni valakit, akinek átadhatnánk a szőlőt, a présházat. Anyánk nem értette. – Mért adnánk? – kérdezte csodálkozva. – Hallgasd meg, mit mondok – felelte Szávó -, nem jól fejeztem ki a dolgot. Nem átadni gondoltam. Csak ráíratnátok valakire. Olyanra, aki most tiszta, aki nem forog veszélyben. Pro forma. – Anyánk még mindig nem akarta érteni.
– Mi aztán hova mennénk? Ezt is megmondod? – Szávó a fejét csóválta. – De értetlen fehérnép vagy te. Nem mennétek sehova. Itt maradnátok, a tietek maradna minden. Csak épp nem a neveteken. – Anyánk hajazta, Szávó mire próbál kilyukadni. De hiába volt a nyelve hegyén, ki nem mondta volna, aztán te magadra vennéd-e? Inkább az futott át a fején, hogy lám, ez a büdös rác is tán örökölni akar. Szávó fejcsóválva ment el. Kézenfogta a kislányt s ballagott le vele a völgy iránt. Anyánk este elmondta mindezt a családnak.
– Ostoba vagy – mondta apánk -, inkább megkérted volna, írasson mindent a maga nevére. Beleegyezünk. Ez a rác forog, többet tud, mint mi. Meg őhozzá senki nem nyúlhatna. Ostoba voltál. – Anyánk maga se értette, de valamiképp Meinradékkal szeretett volna tanácskozni. S csak azután szólni a rácnak. Meinradék közül azonban nem mutatkozott idekint senki.
Épp csak elhaladt a Dvorszky-féle bolt előtt, ami most is zárva volt, ajtaján, zsalugáterein vastagon állt a por. Na, ezek se találtak még haza, szegények, gondolta, s vajon igaz-e, hogy Gelb Pali hazajött. Az Alsó utca felől hirtelen sereg ember bukkant föl a járdalépcsőn. Az út közepén két rendőr jött fölfelé. A tömeg előtt is két rendőr. Ezek mintha épp vissza akarták volna fogni az embereket. Torlódtak, meglódultak. Anyánk meglepetve húzódott félre, hogy útban ne álljon. Nézte a látványt. Valahol hátul Meinrad fejét látta kiemelkedni. Aztán észrevette Agneszt meg a gyereket, Pétert. – Maga mit áll itt – förmedt rá anyánkra az egyik rendőr. Nem válaszolhatott, a rendőr betaszította a tömegbe. Anyánk megpróbált a szélen maradni, hogy bevárja Meinradékat. Tétován köszöngetett az ismerősöknek. Asszonyok jöttek, idős férfiemberek, gyerekek. A másik rendőr odaszólt, ne akadályozzuk a menést, jóasszony, haladjon a többivel. Agnesz elkapta anyánk karját s behúzta maguk mellé. Anyánk kérdőn nézett Meinradékra: – Hova visznek benneteket? – Mintha ő maga nem itt sodródna köztük. – Nicht reden – szólt rá halkan Meinrad, nem svábul, hanem úri németséggel. S elnézett valahova előre. Agnesz a fejét csóválta, legyintett. A menet meg-megtorpant, a rendőrök bementek a környező német házakba s kiterelték a családokat. Anyánk odalépett az egyik rendőrhöz. Megpróbálta neki elmondani, hogy ő nem idevaló. – Maga magyar? – kérdezte a rendőr. – Az nem – válaszolta anyánk -, de… A rendőr csöndesen visszatessékelte. – Majd a bizottság előtt, mutterkám, jó? – Az ötperces út a Dvorszky-féle bolttól a községházáig vagy félórát eltartott.
A községháza udvarán, ahova mindnyájukat beterelték, Agnesz elmondta, Mari lányáékkal már előző héten közölte a bérlő, a kertészetben mostantól minden sváb lány háborús bűnösnek számít. Nem internálják őket, de fizetést nem kapnak. Mari tavasz óta járt a bérlőhöz a kertészetbe, amióta a városi apátságtól hazajött. – Ők meg dolgoznak tovább? – kérdezte anyánk.
– Dolgoznak hát – mondta Agnesz -, muszáj nekik. Mi mondtuk, hogy sose voltunk benne a Volksbundban, Marira ez nem vonatkozik. De még a szerb meg a magyar lányok is félnek, hogy majd ők se kapnak semmit. – Agnesz halkan beszélt, mint mindenki az udvaron. Anyánk is hozzáfogott, hogy elmondja, mivel érkezett minap Szávó a hegyre. A rendőrök sűrűn szólították a családokat. Aki soron volt, küldték beljebb a községháza belsejébe. – Én nem tudom, én nem is tartozom a faluhoz – sopánkodott anyánk. Az emberek váltották egymást, ki is jöttek az épületből, nemcsak befelé mentek. Akik kijöttek, azoknak egy részét a rendőrök hátrakísérték az udvar végébe s becsukták őket a gazdakör nagytermébe. Asszonyokat inkább s még életerős idősebb férfiakat. A többieket kiengedték a kapun, haza. Az utcán ácsorgó rendőr rájuk is szólt, ne várakozzanak, menjenek dolgukra. Meinradékat is behívták, hamar jöttek ki. Mehettek mind a hárman haza. – Közületek nem tartanak itt senkit? – kérdezte súgva anyánk. Agnesz a fejét rázta. – Csak Volksbund-tagokat – súgta vissza. Amikor anyánk bement, pillanatig arra gondolt, letagadja, hogy benne voltunk. De a bizottság előtt a hosszú asztalon annyi lista hevert, tudtak mindent. Ott ült köztük a főjegyző, két helybeli karszalagos. A többi idegen volt. Anyánk próbálkozott, hogy ő nem is – a főjegyző a szavába vágott. – Ne fáraszd magad. Itt minden le van fektetve. Schwarz auf weiss – tette hozzá ingerülten németül s keze hátával a papírokat lapogatta.
A községháza előtt megint gyűltek az emberek. Akinek hozzátartozója bentmaradt, hozta a batyut. Tiszta fehérnemű, ennivaló, egyéb. Anyánk ténfergett, a gazdakörből most már kijöhettek, járkálhattak. A kisbíró ment keresztül az udvaron. Anyánk kezébe nyomta a kapát meg a kosarat. – Juttasd el valahogy a hegyre – mondta. Aztán engedték ki őket egyenként a kapun, kapaszkodtak föl a teherautókra. Mindegyik teherautó végében két rendőr állt. A hozzátartozók gyorsan kézbe nyomták a hozott batyut. – Én mit fogok csinálni – mondta anyánk a mellette toporgó asszonynak -, semmim. – Vass főjegyző jött sántikálva kifelé. Anyánk hirtelen odafurakodott elé. – Hova visznek ezek bennünket, jegyző úr – kérdezte. – Nem mondhatok semmit – válaszolt mogorván a főjegyző s igyekezett a botjával óvatosan utat csinálni magának. Akkor vigyen el a sátán, gondolta anyánk. De hallotta, néhány lépéssel odább azt válaszolja valakinek, hogy az állomásra, onnan a megyeszékhelyre. Anyánk már fönt szorongott a teherautón, meghallotta Meinrad Péter hangját. – Küldi anyám – lihegte a fiú s batyut adott föl. Agnesz is odaért, mire a teherautók lassan elindultak. – Tettem bele tisztát. A magaméból. Meg enni – kiáltott föl anyánknak. – Majd reggel valaki kimegy. – Anyánkat hirtelen sírási roham fogta el. Integetett Meiradéknak. – A kapám meg a kosaram a kisbírónál – kiabált vissza. Agnesz bólogatott, szemét törölgette. A bolt előtt most nemcsak a segéd támaszkodott, kint állt a főnök is a feleségével. A papiak felől Uray plébános úr figyelte, mi történik. A rendőrök, akik a faluban maradtak, indultak át a túlsó oldalra, a kocsmába. A hozzátartozók szorongtak a kövesút közepén, integettek, amíg a teherautókból valamit látni lehetett.
Az internáltakat a környékről a megyeszékhelyre vitték. A mieinket a vasút közelében egy iskolában helyezték el. Vasárnap apánk meg én meglátogattuk anyánkat. Hajnalban vonatoztunk a falvak mentén, szép nyári reggel telt, amint várakoztunk a pályaudvar tájékán. – Szalmán alszunk itt, földre szórt szalmán – mondta többször is anyánk. Üldögéltünk vele tíztől délig az udvaron. Anyánk eszegetett, beszélt, apánk nézte. Időnként mindketten lehajtották a fejüket. Odaadtuk anyánknak a tisztát, ennivalót nem volt szabad fölvinnie. Következő héten elvitték őket egy facsemete-iskolába. Anyánkat a többiek mindjárt kijelölték szakácsnőnek. Reggel ágyazott, takarított utánuk a szálláson. Délre főzött. Időnként friss ivóvizet vitt ki utánuk a faiskolába. Igyekezett abból a kevésből jó kosztot adni. Nyár végére már haza is jöhettek egy-egy vasárnapra. Aki megpróbálkozott, hogy ne menjen vissza, azért hétközben eljöttek a rendőrök s visszakísérték.
Anyánk nagyanyánknak is írt a faiskolából. Nagyanyánk beállított hozzánk s nálunk maradt. Jó volt, mert apánk cséplőgéphez járt, s nagyanyánk tudott főzni rá. Az ebédet ketten vittük utána Larenccel. Nagyanyánk szidta anyánkat, hogyan lehetett olyan ostoba, hogy épp akkor menjen be a faluba. Mindig a kíváncsiság sodorta bajba, a kíváncsiság, mondogatta nagyanyánk. Paulit is szidta, ha elcsavargott s nem jött haza időben. – Nézzem csak – mondta hétfőn reggel s megragadta bátyám rendetlen haját. – Akkora már ez a taréj, lehet is mindenhun mutogatni. – Pauli napszámba indult az uradalomhoz a magtárba. Kornyadoztunk Larenccel. Bátyám elkanyarodott a présháznál, aztán hirtelen visszaugrott s elkezdett jókedvűen pofozni bennünket. Apánkat sose láttuk elmenni, félháromkor kelt, hogy virradatra a nagyobb faluba, a szérűkhöz beérjen.
Apánkat szerették a cséplőgépnél. Általában kazlazó volt, de ha kellett, mindenüvé odaállt. Elakadt a pelyvázás, a lányok kiabáltak, a végén apánk csúszott le a szalmáról, hogy segítsen. A lányok kötözködtek mindenkivel. Szerettünk ebédidő után is ott forogni a cséplés körül, Larenc mindenfelé bujkált, hol a gépész, hol a mázsáló szólt rá, hogy ne legyen láb alatt. A többi ott csellengő gyerek a gyümölcsöt dézsmálta a kertekben, a gazdák megkergették őket. Én apánkat figyeltem. Egyik osztálytársam is hordta az ebédet lánytestvére után. Ez az Irén volt a fő pusmogó, ha ebéd végén csokorban álldogáltak s várták a gőzmasina füttyét. Napégette arcukon még nem volt rajta a porfogó kendő. Szépek voltak, nekem is tetszettek. Csak a vihorászásuk miatt húzódtam ebédnél inkább apánk mögé. Apánk egy nap csöndben fölállt az árnyékból, megtörölte a száját, nézte kicsit a lányokat. Lépett egyet, hátulról elkapta ezt az Irént s maga felé fordította. Lábát hirtelen a lány lába köré kulcsolta. Elzuhantak mind a ketten. Apánk lódult, elkezdte pördíteni kettejüket. Gurultak a meredek lejtőn, a friss szalmanyomon lefelé. A lány sikított, szorosan átfogta apánkat, amint hengergőztek egyre sebesebben. Odalent föltápászkodtak, a lány dülöngélt, úgy nevetett. Visszajövet leveregette apánk hátáról a szalmatörmeléket. Nagyokat ütött rajta. Apánk somolygott s fölmászott a kazalra, a helyére.
A gép a felső soron dolgozott, a kocsma kertjén át jöttünk le többen az utcára. A községháza előtt a kövesúton hosszú szekérsort találtunk. Eleje a kocsma körül, hátulja a temetőszurdikig ért. A szekereken ponyva, elől nyűtt, meg se moccanó lovak. Fáradt, kedvetlen arcú emberek ténferegtek. A kocsma zárva volt. A szekerek mellett, az árok mentén asszonyok, gyerekek üldögéltek. A kocsma hídjánál, a nagy fa tövében asszony ült, fejkendője ki volt oldozva. Egy gyerek az ölében aludt, egy a derekának támaszkodva. Az asszony is elbóbiskolt, feje meg-megbillent. A szekerek alatt girhes kis juhok, gyapjasak, csimbókosak, feketék. Szávó nyájában sose láttunk ilyeneket, ha valahonnan újított, se. Az embereken a viselet másforma volt, mint amit felénk megszoktunk. Beszédük, ha csöndesen megszólaltak, magyar volt, a mi fülünknek valahogyan mégis idegen. Bámészkodtunk kendőbe kötözött edényeinket lógázva kezünkben. Az emberek ránk néztek, furcsálltuk pillantásukat, nem volt ellenséges. A községházából Vass főjegyző jött ki sánti kálva. Mögötte Neufarth, a községi bíró, rendőrök, helybeli karszalagosok. Néhány férfi az idegenek közül. Előbb egy szekér, aztán egy másik szekér vált ki a sorból. Elkanyarodtak, vagy rendőr vagy karszalagos kíséretében, valamelyik utcába. Közelebb merészkedtünk, a hídnál üldögélő asszony fölállt s vitte gyerekeit a szekerükhöz. – Ezek büdösek – sugdosott az egyik gyerek s vihogott. Az asszony hátranézett s azt mondta: – Kacagj csak, te, jóízűt. – S még valamit, amit nem értettünk.
– Na, takarodjatok szépen, nincs itt nektek mit nézni, – Uray plébános úr szólalt meg a hátunk mögött. – Főként viccelnivaló nincs. – Uray plébános úr odament a férficsoporthoz, aminek közepén, papírossal a kezében Vass főjegyző meg a bíró állt. Kezet fogott az emberekkel. Megpaskolta az egyik ló pofáját. Beszélt, megint kezet fogott mindenkivel. – Aztán vasárnap szívesen látom magukat a templomban a misén – szólalt meg a kocsma lépcsőjére fölállva jó hangosan, hogy sokan hallják. – Különben Isten hozta magukat. – Az idegenek köszönték Uraynak az üdvözlést, ahogy a járdán végighaladva visszament a papiakba.
A telepesek sorra elindultak a községháza elől. Alkonyatig, ahány szekér volt, mind eltűnt a falu valamelyik szögében. Akik első nap érkeztek, azokat a jobbmódú Volksbund-házakhoz irányították. A rendőr vagy a karszalagos helyi megbízott megmutatta a gazdának a papírost. Megindult a tanakodás, a hangos szó, a veszekedés. Mindenütt a ház hátsó részét lakták. Az utca felőli volt a tiszta, a szép szoba. Abban a szebbik ágynemű fölpolcolva, a szekrényekben a ruhák, a tiszta, minden olyan, ami csak ünnepen volt használatos. Ha a telepítő rendőr azt mondta, az utca felőlibe költözik a jövevény család, előfordult, hogy a gazdaasszony odaugrott az ajtó elé s azt mondta, már ide ne. Itt van mindenük. Ha a rendőr engedékeny volt s azt válaszolta erre, jó, akkor a hátsó szobába, az asszony odaugrott az ajtó elé, ide se. Itt meg mink lakunk. A férfiak engedékenyebbek, egyezkedőbbek lettek volna. A telepítőknek volt tapasztalatuk, jó is, rossz is. A nagyobb faluig érve olyan határozat lett, amelyik házban telepes foglal lakást, a régi gazdának, a svábnak azonnal, huszonnégy óra fordultával ki kell onnan mennie. Rokonhoz, alkalmi helyre, ahova el tud húzódni. Ki fogadja be, s hol, neki kell intéznie. Elvinni a házból csak a legnélkülözhetetlenebbet lehet. Minden ingóság marad. A rendőr, a helyi megbízott lehetett buzgó vagy elnéző, a jövevény vagy helyét átadó család megértést mutató vagy ellenséges, sok változás nem adódott. A régi gazda költözött, előfordult, még saját fogatát használhatta hozzá, amit vitt, aligha látszott ki a szekérderékből. S fordulással a fogatot vissza kellett vinnie, átadnia az új gazdának. Egy-egy helyi megbízott csak nem állta meg szó nélkül, ha a Volksbund család összeszorított szájjal vagy sírva húzta be maga után a kiskaput. – Na, lám – hangzott kárörvendően -, ez lett a vége. Köllött nektek masírozni, köllött nektek a Heil Hitler?! – Nem volt mit válaszolni rá, svábnak a svábtól is jobb volt tartani.
Apánkék cséplőgépe már a kisebb faluban járt szérűről szérűre. A kisebb faluban nem volt telepítés, a suszter Fuisz Antal Piroskáékon kívül legföljebb két új család volt. Osztálytársam, Kleiszt Ádám, aki ide is hordta az ebédet a nővére után, elkísért engem a hegyre, s onnan nagyanyánk elengedett vele délutánra be a nagyobb faluba. A temető fölött Ádám nagyapját találtuk a szőlőben. Az öreg a fenyerszénát dobálta petrencékbe. – Gyertek – mondta segítsetek, szaporán, mindjárt itt a vihar. – A Duna felől valóban hatalmas fekete felhő közeledett, mi útközben észre se vettük. Alig dobáltuk össze a szénát, akkora víz tódult le az égből, csak úgy ömlött. Adámék szőlőjében nem volt kunyhó. A nagy cseresnyefa alá futottunk. A sűrű esőtől a dűlő elejéig se igen lehetett látni. A fák, a temetőkápolna inkább csak sejlett. Az üszők a saráglyához kötve áztak, ha egyet-egyet csattant az ég, rémülten elbődültek. Aztán hirtelen elállt, fülledt napsütés lett. Odalent a faluban mindenünnen patakzott ki az útra a víz. Kleiszték az alsó végen laktak. Amikor odaértünk a házuk elé, a kaput nyitva találtuk. Bent az udvaron ismeretlen szekér, oldalához kötve öreg szürke ló. A tornácon mindenféle holmi, a házból magyar hangok hallatszottak. Idősebb forma ember a ló hátát törölgette, a ló mozdulatlanul tűrte a csutakolást.
Kleiszték telepesei szegényebbek voltak azoknál, akik korábban érkeztek. Nem elégedetlenkedtek, hogy efféle szerényebb házba tették őket, amilyen Kleisztéké volt. A szobák földesek, villany nincs, az ólak tönkrementek. Ráadásul itt volt a beteg, aki éjjel-nappal köhögött, fulladozott a hátsó szobában. A nyitott, elfüggönyzött ablakon át kihallatszott a vergődése. Ádám apja súlyos tüdőbeteg volt, már inkább csak szükségét végezni kelt föl. Amióta hozzájuk jártam, egyszer láttam gatyában végigmenni az udvaron, hátrafelé, a kertbe. Nem nézett semerre, ránk se nézett. Játszottunk, Ádám hirtelen abbahagyta a játékot, a beszédet. Néztük, apja hogyan megy, szinte csak mocorog hátra az udvaron. Kezét menés közben erősen a térdére támasztotta s csoszogott. Adámék az udvaron levő kisházban laktak általában. Utóbb csak Ádám édesanyja aludt bent a beteggel a házban. A telepesek azért se lázadoztak, hogy a telepítő rendőr mindjárt azt mondta Kleisztnének, jöjjön be vele a községházára, kap igazolást, hogy ilyen állapotú emberrel joguk van maradni a házban, nem lehet kidobni őket.
Ádám nagyapja fölült Nagy Demeter mellé, a szürke mögül nézegették a határt. Az öreg Kleiszt megmutatta, merre az a hat hold, ami most már a Nagy Demeteréké, a rétecske, a szőlő. Nagy Demeter székely létére kicsit tudott németül s nem is szégyellte. Elbeszélgettek ketten, majdnem egyívásúak voltak. Nagynak három lánya volt, jöttek hátul a szekér derekában. Hozzájuk fogva idősnek látszott, ő is, felesége is. A nyár maradék idejét a két család együtt próbálta végig. Eleinte Nagyék még kenyeret se sütöttek külön. Kleisztné dagasztott, fűtött, vetette be a cipókat. Nagy Mári nézte, kíváncsian, a sváb asszony ezt erre hogyan csinálja. Nagyék mind az öten az utca felőli szobát lakták. Kleiszték kihozhatták az egyik szekrényt, benne a ruhájuk, egy rész ágynemű. A lányok mindenáron föl akarták venni Irén német szoknyáit. Illegtek bennük, végigmentek az utcán. Erőszakkal kínálták, Irén is próbálja az övékét. Irén csökönyösen elutasította. A házban egyedül Irén viselkedett durcásan, ha nem volt muszáj, nem beszélt. Este, reggel járt-kelt, napközben az uradalomnál volt cséplés végeztével napszámban. Kleiszték is. Nagyék is közösen használtak mindent. A liszt fönt volt a padláson, zsír, egyéb a kamrában, krumpli a pincében. A tehenet Kleisztné vagy Ádám nagyanyja fejte, a tejet megfelezték. Kleiszték a maguk részét most is csarnokba vitték s eladták. Nagyék szerettek tejet vacsorázni.
Nagy Demeter elüldögélt az udvaron, s míg be nem sötétedett, játszogatott a citeráján. Kivált amikor már leszüreteltek s a pincében volt iható murci. Az a Pöle nevű telepes a közelből teljesen beszokott az udvarba. Látszott, az ital miatt jön, de állandóan pusmogott is, szította Nagy Demetert. Már maga botorkált le a sötét pincébe, ha a kancsó kiürült. Egy este hűvösöllötte a kinti levegőt s egyszerűen beült a kisházba Kleiszték asztalához. Lesodorta a tányérokat, amiket vacsorához odakészítettek. Irén rákiabált, hogy takarodjék. Majdnem megütötte a lányt, de az nem hátrált előle, várt. Erre kitámolygott s elment. – Mért pocsékol ilyen emberre bort? – kérdezte később Nagy Demetertől az öreg Kleiszt. – Ne gondolj aval, ami nem a teéd – szólt rá gorombán Nagy Demeter. Nagyéknál nem volt szokás, hogy az asszonynép bármibe beleszóljon. A lányok is némán kerülgették Pölét meg az apjukat. Vasárnap Pöle megint súgott-búgott, majd hirtelen azt mondta hangosan. – Majd én megmutatom neked, hogyan köll ezt. – Fölállt s betántorgott a házba. Nagy Demeter csöndesen citerázott. A hátsó szoba felől káromkodást, riadt nyöszörgést hallott. Pöle a beteggel küszködött. Mindenáron föl akarta ölelni az ágyról s kicipelni az udvarra. – Majd én eltakarítlak innen, te büdös – kiabált Pöle. A beteg följajdult, hosszú köhögési roham fogta el. Nagy Demeter föltápászkodott a citerája mellől s bódult fejjel igyekezett át az udvaron. Megállt a küszöbön. Volna itt valaki, futott át a fején. Megkapaszkodott az ajtóban. Az utca felől bejött a két nagyobb lány. Észrevették Pölét, aki még mindig nem tudta fölemelni az ágyról a beteget. Próbálta s megint visszaejtette. A lányok kirángatták Pölét a házból, lelökték a lépcsőn. Az idősebb rárontott az apjára. – Szemét kaparom ki ennek, hallja-e. – Visszafordult, be a hátsó szobába. Nagy Demeter hallotta, amint a lány egyre mondja: – Bocsássa meg a bácsi. Bocsássa meg a bácsi. – Nagy Demeter, akár a gyerek, halkan szipogott. – S nekem es jogom van – motyogta magában -, s nekem mi jogom van? – Tapogatva a sötétben bement a maguk szobájába.
A nagyobb falu kocsmáiban minden vasárnap összeverekedtek. Táncmulatságokat a Hegyinél meg az alsó olvasókörben rendeztek. A bálozást meg a verekedést a magyarok hozták divatba. Régen felénk módjával mulattak, kést a legények nem szurkálni hordtak magukkal. Pauli, a bátyám is kezdett inkább a nagyobb faluba járni. Én vele tarthattam, Larencnek odahaza kellett maradnia apánkkal. Apánk őt még nem engedte el sehova. Ketten őrizték a házat meg a kecskét. Nagyanyánk a cséplés végével hazament. Ha bátyámmal mentem, mostanában a puszta felé kerültünk. Paulinak napszámban megtetszett egy pusztai lány, miatta iparkodtunk. Fölértünk a pusztára, a lányok már ott ültek a svájci ház tövében a szilfa alatt. Pokrócot terítettek a gyöpre, azon pihentek. Énekeltek s egymás haját fésülték. Látszott, ez a passziójuk, a fésülés. Örökösen suhogott a csontfésű, befonták egymás haját s kibontották. Pauli mindjárt leült közéjük. Volt ott néha más fiú is, pusztaiak. Velem a lányok tüstént csúfoskodtak, álljak csak hamar tovább. Beballagtam a faluba, szóltam Meinrad Péternek, együtt lementünk Kleiszt Ádámért. A kocsmák környékén ólálkodtunk mi is. Fölkapaszkodtunk az ablakokra, amíg a nagyobbak le nem húzgáltak onnan. Később megérkeztek Paulival a pusztaiak. A sváb lányok nem nagyon mentek be a tánchelyiségbe, nem mertek. A fiúk igen, Pauli is otthagyta a pusztai lányokat. Akár a többi, magyar lányokkal táncolt sorról sorra a benti hőségben. A telepes fiúk ezt nem vették jónéven, ők is szívesen megtáncoltatták volna a német lányokat. De hiába ráncigálták egyiket-másikat befelé, a lányok, mihelyt kiszabadultak a szorításukból, visszaszaladtak az udvarra. A délutáni torzsalkodásokból estére könnyen késelés lett. Egy fiatal kőműveslegény arról volt híres, hogy mindig ott volt nála a farzsebben a mérőón, azzal ütött-vágott az ivóban maga körül.
A tánchelyiség ajtaja mellett asztal állt, annál ült Havasi. Nagy kövér, szép arcú cigányember volt, ő volt a párttitkár a faluban. A nép ismerte, mint csendőrőrmester járt át azelőtt a szomszédos őrsről a nagyobb faluba. Felesége szőke hajú magyar asszony volt. Felnőtt fiuk, két nagy lányuk volt, három kisebb fiú. A vidék mint csendőrőrmestertől nem tartott Havasitól. Kedélyes ember volt, nem ütött senkit, ha valamilyen dologban eljárt. Mindig a földúton jött át a szomszédos községből portyázni a nagyobb faluba. Az alvégen a gyerekek játszottak, megállt velük beszélgetni. Kikérdezte vol¬na őket, szentségüket ezeknek, mondta mindig, hogy nem képesek megtanulni magyarul. Ennek az évnek a tavaszán ideköltözött a nagyobb faluba. Házat, földet igényelt, a megalakuló párt őt választotta titkárnak. Havasi a báli asztalnál is harsányan beszélgetett. Az ott ólálkodó gyerekeket maga állítgatta föl az asztalra, hadd lássanak valamit a mulatságból. – A gyerök szentségit – törölgette nagy zsebkendővel a homlokát -, hiába, nem tudok ellenállni nekik. – A saját fiai-lányai, a kicsiket kivéve, ott jártak ki-be, velük szigorúbban bánt. Havasi egyedül a Molnár-fiúktól tartott a nagyobb faluban. Nemcsak a nevük volt Molnár, molnárok is voltak mindhárman. Nagydarab fiúk, kint laktak anyjukkal valamelyik sváb malomban. Délről jöttek. Túlteng ezekben a rác vér, szaladt ki egyszer Havasi száján, de ezt kiderítjük. A Molnár-fiúk tartották szemmel a fiatalságot. Ők voltak az EPOSZ vagy MADISZ, olyan nagyon nem igazodtunk el a neveken. Ők festették föl a falakra vagy deszkakerítésekre, ÁLLJ KÖZÉNK TE IS! S nem szerették, hogy Havasi túlságosan hangos a báli asztalánál. Havasi megpróbálta a falu legényeit fölbiztatni a Molnár-fiúk ellen. Kivált amióta a középső elkezdett járkálni a lánya után. A legfiatalabb Molnár-fiú egy német lányba szeretett bele. Szorította a kezét s vitte a bálba. Vasárnap este emiatt a német lány miatt támadt a verekedés. A faluban napok óta rendőrök voltak, mindenki azt mondta, ezek a leltározó rendőrök. Mit leltároznak, s mi az a leltározás, igazából senki se tudta. Betévedtek a kocsmába s elkezdtek inni. Hátramentek a táncterembe. Az egyik táncoltatni kezdte a német lányt. Megpróbált illetlen lenni vele. A Molnár-fiúk lekérték a lányt, a rendőrök visszakérték. Már mindenki izgatott volt, de azért mindenki táncolt. A Molnár-fiúk a lányt táncoltató rendőr köré húzódtak. A lány sikított, a Molnár-fiúk rávetették magukat a rendőrre. Havasi hirtelen leoltotta a villanyt. A sötétben mindenki megpróbált kijutni az udvarra. Pauli az egyik ablakon ugrott ki. A rendőrök pillanatok alatt kiverték a Molnár-fiúkat a teremből. Havasi fölgyújtotta a villanyt. Néhányan, inkább lányok, bentszorultak s meglapultak a szögletekben. A zenekar ijedtében újra elkezdett játszani. Pauli észrevette, hogy új szvetterje, amit öreganyánk befestett neki lilára tintaceruzával, bent-maradt a táncosa karján. Két rendőr állt az ajtóban. Pauli besurrant köztük. A lány karján ott lógott a lila szvetter. Az ajtóban megjelent a többi rendőr. Akit a Molnár-fiúk megtámadtak, beljebb lépett. Sötét tekintetét körüljártatta a termen. A zenekar játszott, akik bentrekedtek, meghúzódtak a fal mentén. Pauli hirtelen magához húzta táncosát s elkezdett forogni vele. A többiek is nekibátorodtak. A rendőr gúnyosan nézte őket, körülsétálta a táncoló párokat. Lassan leoldotta a derékszíját, váratlanul teljes erőből ütött- vágott maga körül. A fiatalok menekültek, a rendőrök nevetve állták el az ajtót. Végül ki-ki az ablakon jutott ki. Hátukban csattogott a vascsatos derékszíj.
Pauli egész héten a fejét tapogatta. Nem volt kedve következő vasárnap bemenni a nagyobb faluba. Anyánk is idehaza volt, végre megint az ő főztjét ettük. Ebéd után kiültünk a rönkre. Anyánk az internálásról, a facsemete-iskoláról mesélt nevettető történeteket. – Keresd elő a száj muzsikádat, Pauli – kérlelte bátyámat anyánk -, az én kedvemért. – Paulinak még mindig föl volt hasadva a szája. Óvatosan, halkan játszott. A völgyből két ember jött fölfelé. Hamar megbizonyosodtunk, hozzánk tartanak. Ettől elhallgattunk. Egyik gazda volt a nagyobb faluból, akit magával hozott, nem ismertük. Leültek. Az ismeretlen megmutatta a papirost, hogy a törvény neki juttatta a mi szőlőnket, présházunkat. Nem tudtunk mit mondani rá. – Aztán mi most hova legyünk? – kérdezte sokára anyánk. Az ember zavartan válaszolt. Bánó volt a neve. – Maguk sehova – mondta. – Úgy gondoltam, maguk ittmaradnak. Laknak, ahogyan eddig. – Szüleink nem könnyebbültek meg. Az ember tovább beszélt. Ő úgy számítaná, műveljük a szőlőt, ahogyan eddig, lakjunk érte, s ő szabályos kontraktus szerint még bért is fizet. Az ember egyre szabadkozóbb lett. – Örüljetek, hogy neki juttatták. Rendes ember ez – mondta apánknak németül a gazda. Bánó Antal rájuk nézett. A két férfi hamarosan elment. Bánó meghagyta apánknak, másnap menjen be a nagyobb faluba, a községházára, ott majd megírják a kontraktust.
Anyánknak csak hétfőn hajnalban kellett visszautaznia a faiskolába. Még este szidta Szávót, mért nem volt annyi esze a rácnak, hogy ő igényelje ki a szőlőt. Apánk nem akarta anyánk szemére hányni, mit mondott tavasszal Szávóra. Azt is elhallgatta előle, hogy bent járt Szávónál, s az azt mondta neki, nem pályázik senki vagyonára. Vissza talál jönni a régi világ, ő nem hallgatja, hogy beleült a máséba. Nem jártunk olyan rosszul Bánó Antallal. Igaza volt a gazdának, aki kikísérte hozzánk. Nem sokat láttuk, rendesen fizetett. Lassan megtudtuk, hogy a Dráva mentéről jött, odalent szép gazdasága volt. De egy fronttalálat elfújta fölüle a házat, s úgy látta egyszerűbbnek, ha nem épít, hanem telepes lesz valahol. Felesége védőnő volt. A nagyobb gyerek, fiú, velem egyidős, a kisebb, lány, még kisiskolás. Az asszony először szüretre jött ki. Szép asszony volt, észrevettük, Pauli igen a kezére jár. Anyánk is itthon volt, mosolygott Paulin. Bánóék a szőlőhöz közel húzódó szilváskertet is kiigényelték. Ebéd után az asszony fölküldte Paulit a szilvafákra, rázza le róluk a szilvát. Aztán együtt szedegettük föl a fűből. Én röstellkedtem, mert láttam, Pauli egyre igyekszik szembekerülni az asszonnyal s a ruhája alá belesni. Az asszony nem vette észre, vagy úgy tett, mintha nem venné észre. Én meg belevörösödtem most már, ahányszor Bánóné szólt hozzám. Elnéztem mellette valahova, s nyeldekelve adtam feleletet.
Anyánk búcsúzáskor azt mondta, akkor ő már a Meinrad Mari lakodalmáig nem jön haza. De arra hazajön, ha meg kell szöknie a faiskolából, akkor is. Meinradék úgy intézték a meghívást, akkor jöttek, amikor anyánk épp idehaza volt. Kicsit váratlanul ért bennünket, hogy Mari férjhez megy. Anyánk gondolatban meg is gyanúsította Marit, hátha sürgős neki s nem várhatnak tovább. A vőlegény tavasz óta járt Meinradékhoz. Biciklivel sokszor hétköznap este is megtette az utat a saját falujától a nagyobb faluig s éjszaka vissza. Mi most láttuk először, hogy kijöttek meghívni a hegyre. Nagydarab fiatalember volt, hosszú arcú, ritka szavú. Mari még a városban ismerte meg, amikor szobalány volt az apátságon. Szeiferték akkor a városban laktak, Pista apja volt a város bikagondozója. Meinradéknak gondot okozott, hogy ők szegények, ezek a jövendőbeli nászék meg épp igen módosak. Igaz, mondta Meinrad csöndben apánknak, olyan telepesformán szerezték a vagyont. Szeifertet mint tizenkilencest fiatalon elvegzálták a falujából, jobbnak látta maga is távol keresni a szerencséjét. Meggondolatlan is lehetett, ha olyan fiatalon belekeveredett. Mindenki emlékszik, a hatos katonákat, a zendülőket hogyan űzték a környéken, még itt a hegyen is. S mit csináltak velük, amikor szép lassan mindet befogták. Volt ezek közt sváb is, lehetett hallani mindenféle hírt. Szeiferték most tavasszal hazaköltöztek, nagy Volksbund portát igényeltek, jókora földet. A szőlő juttatásában még külön kedveztek is nekik, mert Szeifert akkor már a falu kommunista titkára volt. Meinradot aggasztotta, hogy kommunistával kerül rokonságba. De Meinradék végtére úgy gondolkodtak. Mari nagyobb szerencsét csinál, mint bármikor remélték volna.
A lakodalomra szép maradt az őszi idő. Lovaskocsik jöttek a vőlegény falujából, hogy a menyasszonyt a lakodalom előestéjén, pénteken, magukkal vigyék. S vele a családot, a keresztszülőket, a közeli hozzátartozókat. Meinradék mást nem is igen hívtak. Minket Meinrad lerendelt a völgybe, a kövesút mellé. Anyánkat már csütörtökön hazaengedték a faiskolából. Fölbukkantak a kocsik, az ének, a harmonikaszó megelőzte őket. A lovak föl voltak szalagozva, a férfiak kalapja, a kocsisok ostora szintén. Rozmaring a kalap mellett, ágacska a kabáthajtókán, a lányok hajában, szál rozmaring a nők kezében. Apánkat, anyánkat borral kínálták, Paulit se hagyták ki. Bennünket Larenccel a saráglyába küldtek. Ült ott egy velem korú rokonlány az öccsével. Egy másik saráglyában két kislány ült. A lakodalmas menet áthajtott a városon. Kíváncsian nézelődtünk, a város közepén túl még sose voltunk. A temető mellett kijutottunk a szabad mezőre, s távol, egy domb magaslatán látszott a templom, körülötte a falu.
A lakodalom kora délelőtt kezdődött. Tíz órakor volt az ünnepi mise, annak végén az esketés. Előtte a községházán adták össze a vőlegényt s a menyasszonyt. Mari az ottaniak viseletébe volt öltözve. Mivel lányos ház nem volt, Pistával együtt vezették ki a Szeifert-házból. Mari nagyon sírt. Meinrad is csöndesen törölgette a könnyeit s azt mondta anyánknak: – Mintha a mi viseletűnkben volna, legalább olyan szép. – Anyánk bólogatott. – Hidd el, én tudom, mi az, idegenbe asszonynak menni.
A lakodalmat a vendéglő nagytermében tartották. Ebédnél, akaratlanul, kis kellemetlenség támadt. Meinrad a hangulat kedvéért fölbiztatta Larencünket meg a másik kisfiút, bújjanak be az asztal alá s lopják el a menyasszony cipőjét. S majd váltassák meg a vőlegénnyel. Nálunk ez szokás volt, s Mari, mihelyt észrevette a gyerekeket, oda is nyújtotta nekik a lábát. A vőlegény azonban értetlenül nézett, amikor Larenc elébe állt. Mari úgy tett, mintha sírna a cipője miatt. Ez is szokás volt, a gyerekek tudták, s nagyot kacagtak. Az öreg Szeifert tüstént beleavatkozott. Kivette a cipőt a gyerekek kezéből s hirtelen odatette Mari elé az asztalra. Mindenki hallotta, hogy a terem végében a feleségét is letorkollja. – Most itt nálunk vagyunk, ne vezessen be senki ilyen-olyan szokásokat. – Mari most már valóban sírt. Anyánk megszorította Meinrad karját, hogy nyugalom. Meinrad lehajtotta a fejét. Délutánra hamar megjött a hangulat. A sok enni-, innivaló átkerült a kisebb terembe. Táncoltak. Szeiferték nagyon jó zenekart fogadtak. S azt se lehetett mondani, hogy nem kínálják a vendégeket. Szeifert, a nász, ide-oda járt. Meinrad most döbbent rá, valójában milyen kevéssel tudott csak hozzájárulni ehhez a lagzihoz. Igaz, a vendégek is igen kicsi részben az övéi. Elárvultnak érezte magát, s látta, kicsit mindenki a meghívottal közül. Pauli táncolt, már templom után kinézett magának valakit. Engem is egyre biztatott, no ne a padot melegítsem. Anyánk is többször szólt. Nézzem Meinrad Pétert, ő hogy ropja. Nem táncoltam. Hiába jött Meinradék kis rokonlánya s kérlelt, vele se táncoltam. Pedig apánk esténként tanított, Pauli is sokat mutogatta, hogyan kell.
Éjszaka, az ajándékozási táncok után, megkeresett anyánk. – A gyerekek álmosak – mondta -, de félnek magukban maradni. Elmehetnél velük. – Valamelyik asszony levitt bennünket a Szeifert-házba. Sok megvetett ágy volt, de azért kettesével feküdtünk le, ahogyan odahaza megszoktuk. A kis fekete szemű rokonlány, mihelyt az asszony elment, egyszerre nem volt álmos. Beszélt, fölgyújtotta valamennyi szoba villanyát, s ide-oda sétált a házban. Hosszú, szépen berendezett porta volt, annyi szekrényt, olyan díszes függönyöket sehol se láttam. Még keresztapánknál se. Aztán visszaparancsoltam a gyerekeket az ágyba, sötétet csináltam. A sötétben a kislány megintcsak beszélt. Öccse egyszerre csak föleszmélt, neki muszáj, mondta ijedten. De hamar. Kiderült, az asszony kívülről ránk zárta a házat. A gyerek állt a szoba közepén, nyöszörgőit, hogy nem bírja tovább. Már Larenc is mellette topogott. A sok zsíros, jó étel elrontotta valamennyiünk gyomrát. A fiú hirtelen átszaladt a szomszéd szobába, hallottuk, sírva leül. Larenc utána eredt. Még éjszaka, mielőtt elnyugodtunk, a kislánynak is többször kellett, nekem is. Reggel arra ébredtünk, hogy az asszonyok hangoskodnak. Sopánkodnak, miféle bűz ez itt. Agnesz néni följajdult, te jóisten, te jóisten. Fölmosás közben már zokogott. Nászasszonya fölvetett fejjel járt-kelt előttünk. Szerencsére a férfiak még fönt dáridóztak a dombon.
– Nem tudtatok volna legalább az ablakon kimászni? – súgta szégyenkezve anyánk. Néztem az ablakot, nem volt rajta se rács, se csukott zsalu. Nem jutott eszünkbe.
– Mindjárt itt lesznek a fiatalok – szólalt meg a nászasszony -, most hova fektessem őket. Legalább csináljunk kereszthuzatot.
Anyánk a lakodalom után elaludta a vonatot, amivel vissza kellett volna mennie a faiskolába. Elkezdett esni az eső. Anyánk meggondolta magát s a következő vonattal se ment el. Ült az ablaknál s nézte, hogyan esik. Este, lefekvés előtt odakészítette a batyuját az ágy mellé, ha jönnének érte, ne kelljen soká keresgélnie. Bent a nagyobb faluban, az iskola ablakán át többször láttuk, hogy kísérnek valakit a rendőrök. Egy nap dél tájban az előttem ülő fiú anyját láttuk a túloldalon. – Anyád itthon volt? – kérdeztem súgva tőle. Bólintott. – Nem akart visszamenni oda – súgta hátra. A fiú arcán semmi sápadtságot nem vettem észre. Azt, hogy anyánk is itthon ül s vár, nem mondtam meg neki. S hazafelé jól eszébe véstem Larencnek, el ne árulja senkinek. Mindennap szaporáztuk lépésünket a hegy felé, anyánkat otthon találjuk-e még. Nem jött, egész ősszel, senki érte.

Folytatás hamarosan!

 Kalász Márton – Téli bárány

Kalász Márton (Somberek, 1934. szeptember 8. – Budapest, 2021. december 30.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas (1971, 1987) magyar költő, író, műfordító, egyetemi tanár. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2009).

 Egy kicsit hazatérve

 Bertha Bulcsu – Interjú Kalász Mártonnal

Dunaujvaros
Az oldal HTTP-sütiket használ a jobb működésért. View more
Cookies settings
Rendben
Privacy & Cookie policy
Privacy & Cookies policy
Cookie name Active

http://dunaujvarosmesel.hu

Melyek azok a személyes adatok, amiket gyűjtünk és milyen céllal gyűjtjük ezeket

Hozzászólások

Hozzászólás beküldésekor a hozzászólási űrlapban megadottakon kívül begyűjtésre kerül a hozzászóló IP címe és a böngészőazonosító karakterlánc a kéretlen tartalmak kiszűrése céljából. A weboldal külső, DISQUS hozzászólás rendszert használja.

Más honlapokról származó beágyazott tartalmak

A honlapon elérhető bejegyzések külső forrásból származó beágyazott tartalmakat (pl. videók, képek, cikkek stb.) használhatnak. A külső forrásból származó beágyazott tartalmak pontosan úgy viselkednek, mintha meglátogattunk volna egy másik honlapot. Ezek a webhelyek lehetséges, hogy adatot gyűjtenek a látogatókról, sütiket vagy harmadik féltől származó követőkódot használnak, figyelik a beágyazott tartalommal kapcsolatos felhasználói viselkedést, ha rendelkezünk felhasználói fiókkal és be vagyunk jelentkezve az oldalra.

Felhasználói adatok

Felhasználói személyes adatokat az oldal nem gyűjt. A külső hozzászólás rendszerben pedig a felhasználó saját maga rendelkezik a megadott információkkal. Erről a szolgáltatásról bővebben:

https://disqus.com/

A látogatók által beküldött hozzászólásokat automatikus spamszűrő szolgáltatás ellenőrizheti. Ha hozzászólunk, a hozzászólás és annak metaadatai nem meghatározható ideig a rendszerben maradnak. Ennek célja, hogy az összes ezt követő bármely hozzászólás általunk megismertté és jóváhagyottá váljon, azaz ne kerüljön fel a moderálandó hozzászólások listájára.

Kapcsolati adatok

Az oldallal kapcsolatosan az Impresszum oldalon tehetnek fel kérdéseket egy tetszőleges névvel, és egy email címmel, amennyiben választ is kérnek. Ezeket az adatokat a rendszer nem tárolja, csak továbbítja.

Save settings
Cookies settings