Élet és Irodalom – 1965. június 26.
BARSI DÉNES:
Dunaújvárosi történelem
Az idén két évfordulót ünnepel egyszerre: az ország felszabadulásának huszadik, és a saját születésének tizenötödik évfordulóját. Az országos felszabadulás nélkül ez a város nem született volna meg.
Voltak, akik több-kevesebb tárgyi érvvel, de szenvedélyes haraggal “kommunista lázálom”-nak, propagandisztikus, közgazdasági bárgyúságnak minősítették. Nem árt emlékezetbe idézni ezek számára hogy hasonló kapacitású vaskombinát szükségességét már a harmincas évek feudálkapitalista rendszere is felismerte, sőt a háború kellős közepén, 1942-ben az alapozási munkálatok is megindultak – Győr közvetlen közelében.
Ma a Dunai Vasmű rentábilisan termel, egyes termékeket világszínvonalon.
Ha bárki szemléletesen fel akarja fogni, mi különbség van abban, hogy a Horthy-rendszerben már tervezett vaskombinátot mégsem a feudálkapitalista, hanem a szocialista rendszer építette fel: nézze meg a kapitalista Magyarország akármelyik nagyüzemének, nagyvállalatának bármelyik, akár sokemeletes kaszárnyarendszerű, akár “családias” munkáskolóniáját, és hasonlítsa össze Dunaújvárosnak a “kolóniális” tervből származó komfortos, napfényes, parkos negyedével; fölösleges frázisok nélkül fölmérheti a különbséget. A tervezési, építési, felszerelési hibákat összeadva, kivonva, és esetleg megszorozva is.
Némely szakértők, főleg nyugatiak, felhánytorgatják, hogy itt abszolút szűz területen tervezett városról van szó, a város mai szerkezeti képe mégis sok gyarlóságot mutat a korszerű várostervezés szinte korlátlan lehetőségeihez képest. Ne felejtsék el, hogy a mai Dunaújváros nem városnak, hanem csak kolóniának terveződött, a mai város magva, utca- és útszerkezete ebben a perspektívában épült meg, a várossá bontakozás további tervei már kénytelenek voltak ehhez az adottsághoz alkalmazkodni.
A pénzügyi és szervezeti alapozatlanság szülési kínjait tovább szaporította, hogy folytonos torzsalkodás folyt a Vasmű és városépítés körül. Egyik irányzat mindenáron tartani akarta a tervezett arányokat és ütemet, a másik mindezt csökkenteni akarta, sőt volt olyan vélemény is, hogy abba kell hagyni az egészet.
Külön gond volt, hogy a városba özönlött, s a nehéziparban nem foglalkoztatható nők helyzete egészségtelen feszültséget teremtett. Megszüntetésére egész sor könnyűipari nagy- és középüzem létesítését kellett kiverekedni: férfiruhagyár, fehémeműgyár, fésűsfonó, szalmacellulózgyár s a vele kapcsolatosan épülő papírgyár, az ezekhez kapcsolódó közlekedési, közellátási, étkeztetési, iskoláztatási, egészségügyi, anyagi és szervezési feladattömeg növekvően emberfeletti erőfeszítést igényel a városvezetőségtől.
Vörös Október Férfiruhagyár a dunai kikötői parancsnokság épületében /1963
fotó: MTI/Urbán Nándor
A vendégforgalom szervezésére a városnak Idegenforgalmi Hivatalt kellett felállítania. A hivatal néhány évig alig győzi kielégíteni az igényeket; a vendégforgalom komoly gazdasági tényezőnek ígérkezik. Aztán észreveszik, hogy a nemzetközi vendégforgalmi propagandába nem tud versenyképesen beleszólni, prospektusait szürkének és témaszegénynek ítélik a nagy jellegzetességekben válogató ország- és világjárók. Mű-néprajzi, csárdaszagú ötletek merülnek fel csalétekként a honi és külhoni érdeklődés fenntartására és növelésére.
1960 nyarán egy magyar származású észak-amerikai világutazó alapos városnézés után a következőket mondta e sorok írójának:
– Meg ne sértődjék, ilyen, sőt nagyobb arányú ipari nagyüzemet bőven láthatok nálunk is, sőt a kommunista országokban is, szűzföldre tervezett modem lakóvárost is, nagyobbat, egységesebbet, érdekesebbet az önökénél. Ám határozottan állítom, hogy ilyen dialektikus antipólusokat elevenen együtt… egy ilyen aránylag kicsiny városhatáron belül a löszbarlanglakástól az üveg-vasbeton iskolapalotáig, az ősbalták vasszerszámaitól a vadonatúj vaskombinátig … ezerszámra feltárt bronzkori sírokat, négyezer évesnél régibb állandó jellegű emberi települések maradványait… önmagában is szenzációs, szír-őskeresztény templommal fölszerelt római katonavárost… népvándorláskori hunmaradványokat, avar fejedelmi ékszereket, középkori templom és kolostor maradványokat, újkor eleji török erőd nyomait, feudalizmus, kapitalizmus hatásmaradványait… az ősembertől az atomkorszakig minden fejlődésfoknak az anyagi dokumentumait, szinte megszakítatlan folyamatosságban, no, ilyent, így: sehol másutt!… Ha az önök Dunaújvárosa az Államokban volna, nemzeti parkká nyilvánítanák, külön specialitásként, reklámok özönével hirdetnék… Mitmondjak, múzeológiai nyári egyetemet lehetne kifejleszteni… Biznisz! … Nincs önöknél valami hivatalos szerv, amelyik ebben az ügyben magamfajta kapitalistával hajlandó lenne tárgyalni?!
Idegenforgalmi Hivatal irodája a kórház mellett – 1964. május 8.
fotó: MTI/Járai Rudolf
Tervezők, építők, vezetők, a népgazdasági ma és holnap jegyében vívták s vívják itt az anyagilag és szervezetileg feszült csatát, az alaptervekben álmukban sem számolhattak ilyen arányú és jelentőségű “melléktermelés”-sel, amilyen a “földalatti város” jelentkezése. Túlfeszült anyagi és szervezési gondok tetejében inkább csak gúnyoros, dühítő mellbevágásnak vehetik a sorstól a nem igényelt kegyes ajándékot. Reális lehetőségeik nevében mást nem is tehetnek, mint hogy periférikus apróságként kezelik, komoly tudomásulvételét halogatni igyekeznek, hiszen a komoly tudomásulvételhez három hiányzó dolog kellene: pénz, pénz és pénz.
Szakemberek nagyon szűk köre tudott róla, hogy az újvárosnak “otthont adó” Dunapentele közigazgatási határain belül a Római Császárság idején Intercisa nevű, állandó jellegű, erődített katonai tábor állt. Évszázadunk elején a Nemzeti Múzeum megkísérelte a feltárását, de pénzhiány miatt hamarosan be kellett temetnie a kutatóárkokat. Attól kezdve csak a szimatot fogó pentelei parasztok ásogattak a saját parcelláikon, s leleteiket diszkréten értékesítgették is. Így kerülhettek egyéb kontinentális múzeumokon kívül még a British Múzeumba is intercisai eredetű múzeális értékek, amint hogy a véletlenül itthon maradt leletek is szét vannak szórva az ország különböző múzeumaiba. A legújabb, “hivatalos” leletek is.
A vasmű- és városalapozással, vízszintben és függőlegesen egyaránt hatalmas arányú talajbolygatások történtek, s a közben több-kevesebb szerencsével történő leletmentések során kivilágosodott, hogy a “föld alatti város” nem két-, hanem négyezeréves, folyamatos emberi múltat őriz. Az úgynevezett Kozider-padláson nagyjából feltárt korai bronzkori erőd és falutelepülés a maga idejében megszakítatlanul körülbelül nyolc évszázadig állt fenn. Utánuk a vasat használni kezdő kelták több évszázados hagyatékai beszélnek az őstársadalmak fejlődéséről, a rómaiak koráig.
Hogy az eddig írottak ne tűnhessenek egy nyughatatlan író egyéni fészkelődésének, vagy egy különc jenki magánrögeszméjének, idézzük dr. Vadász Elemér kétszeres Kossuth-díjas akadémikus sorait: “Dunaújvárosi látogatásaim során régi, részben már megvalósult várostörténeti gondolatok további megvalósítási kívánalmát keltik föl bennem. Az itt feltárt és tudásom szerint a Városi Tanács megértő támogatásával folytatódó rendszeres ásatásokkal páratlan mértékben szaporodó leletek szélesebb körű megismertetésére, megőrzésére, elhelyezésére, sőt európai idegenforgalmi igényeket kielégítő feldolgozására, szemléltetésére…
Ennek egyik előfeltétele a szükségszerűen növekvő feltáró ásatások gyarapodó leleteinek hozzáférhető (nemcsak raktározó) elhelyezése, restaurálása, szakszerű feldolgozása… Ettől egyelőre még messze vagyunk!”
Magyar Nemzet, 1964. júl. 26.
Tudjuk, hogy a városnak nincs pénzügyi kerete olyan arányú “múzeológiai” s ezzel kapcsolatos idegenforgalmi beruházásra. amilyent a “föld alatti város” érték tömegei megkívánnak, és “üzletileg” is megérdemelnek. Hiszen az élő város lakásszükséglete mégis csak elsődlegesebb, s arra is csak mérsékelt ütemben telik. Viszont: ismételten kapott már a múzeum krajcáros gondokkal viaskodó vezetősége ajánlatokat, hogy külföldi múzeumok és magángyűjtők saját költségükön hajlandók a földalatti város kincseinek feltárására – ha ennek fejében megkapják a feltárt anyag bizonyos hányadát. Vagy pedig készpénzért megveszik a leletek bizonyos részét, le is előlegezik, hogy a múzeum a feltárást elvégezhesse, és a lelettömeg méltó “tálalásához” szükséges építményeket és berendezéseket elkészíthesse. Az ajánlatokra a válasz csakis tagadó lehetett, már csak azért is, mert egy érvényes régi törvény szerint magyar földből kikerült múzeális értékeket külföldre eladni tilos.
Árthatna az a Dunai Vasmű népgazdasági értékének, jelentőségének, ha a szárnya alól kinőtt város nemcsak a szocialista máról lenne nevezetes, hanem azzal együtt “csodás régészeti múltjáról” is? Fölösleges kérdés. A város maga nem tudhat megbirkózni ez irányú perspektíváival. Szocialista rendünk állami támogatása kellene hozzá, amint lehetséges. Hitünk szerint a beruházás idegenforgalmi vetületben nem lenne ráfizetéses. Ha talán más jellegű turistatömegeket vonzana is, mint az újra feltámadó álbetyárcsárdák és délibábok, de vonzana legalább annyit.
