Szabad Ifjúság – 1954. október 10.
Szemlesütés nélkül
Olvasom a Magyar Távirati Iroda egyik közleményében, hogy október 4-én éjszaka, nem sokkal éjfél előtt olyan országraszóló esemény történt, amelyen lábujjhegyen lépett át a történelem: megszületett Héjja Lacika.
Nem kell mosolyogni, kedves olvasó, nem valamilyen újságírói trükkel akarom önt – szaknyelven szólva – “ráharaptatni” a cikk elolvasására. Tréfán kívül országraszóló eseményről van szó. Héjja Lacika ugyanis idén éppen az ezredik újszülött sztálinvárosi honpolgár.
Node már látom is arcukon azt a különös, sokatsejtető vonást, amellyel annyiszor találkozom mostanában. “Hm, sztálinvárosi? Hát erről még beszélünk? Hát erről még újságban is írunk? Sőt: “országraszóló” jelzőkkel tituláljuk?”
Bevallom, hogy Héjja Lacikát üdvözölvén, nem valamilyen ünnepélyes köszöntő magasröptű és meghatott szavait akarom most elrebegni, hanem vitázni akarok e vállvonogató, szemérmes, félrenéző pillantásoktól kisért félmondatokkal. S éppen abból az alkalomból akarok vitázni, hogy Héjja Lacika “világtársunk” lett.
Vitázni tudniillik kell és van mivel. Mert Sztálinvárosról beszélni (sőt urambocsá’: azzal agitálni, beszámolóban említeni) manapság néhol már “politikai illetlenség”- számba megy. Mintha ő lenne a “család szégyene”. De mindjárt hozzá is teszem, hogy ez csak azoknál van így, akik szeretik Sztálinvárost. (Tehát a nép nagy többségénél) Akik nem szeretik – azok nagyon is sokat beszélnek róla. Amerika Hangja például köztudomásúan nem rajongója a mi Sztálinvárosunknak, tehát beszél és – természetéhez híven – hazugságokat beszél. A Nyugat-Németországban megjelenő egyik fasiszta zúglapocska ugyancsak nem érez vonzalmat a mi új városunkhoz – tehát tirádákat zeng a “bukásáról”, persze szemlesütés nélkül.
S hogy alapjábanvéve kinek van és kinek nincs oka a szemét lesütni, arról akarok most írni. Ezzel egyébként – úgy érzem – tartozunk Héjja Lacikának, ezért is készült ez a cikk, éppen az ő üdvözléséül. Mert mit mondjunk majd neki, ha körülnéz a városban, ahol meglátta a napvilágot, mit mondjunk neki, talán azt, hogy “kedves Lacika, te tévedésből vagy sztálinvárosi, mert ezt a várost tulajdonképpen tévedésből építették?”
Nem kell ezt mondanunk, mert Lacika büszke lehet városára. És mi is mindnyájan büszkék lehetünk rá mi valamennyien, akik ott álltunk a város szülőágyánál, akik emlékezünk az első kapavágásra, akik képzeletben dédelgettük az első házakat, akik együtt izgultunk, hogy időre elkészüljön, a Tűzállótéglagyár, akik olyan szívdobogva (igenis: túlzás nélkül írhatom le: szívdobogva) olvastuk, hogy már vasat ad a Vasmű. Eszembejut – meg is írtam néhányszor – hogy két-három évvel ezelőtt külföldiek jártak Sztálinvárosban és egyikük – az állványerdőt látva – hamiskásan elmosolyodott: “A maguk címere nem egészen pontos. Bele kellene venniük a vakolókanalat is.” Hümmögtem valami válaszfélét, olyat, mint amikor a gyerekről mondják a vendégek, hogy milyen okos, kedves, s az ember szíve hatalmas igent válaszolna, de szája csak motyog, hogy… “hát, szóval, hm”… Emlékszem, hogy külföldön járva is tíz ember közül kilenc azzal kezdte a beszélgetést: “Sztálinváros? Mi épül most? Hol tartanak?” – s én meséltem, kicsit bő lére is eresztve, néhol ici-picit felfelékerekítve, olyan izgalommal, ahogy a serdülő fiú beszélhet copfoshajú szíveválasztottjáról.
De mégsem csak ezért mondtam, hogy büszkék lehetünk rá – nem a dédelgetett álmot védem vakon a rideg valósággal szemben, hanem a valóságot akarom óvni a téves, lidércnyomásos álmokkal szemben. Magyarán: – és most már komolyan ígérem, rátérek a tárgyra – nem igaz, hogy Sztálinváros “megbukott”, nem igaz, hogy a tévedések tégláiból épült, nem, ezerszer nem igaz, hogy hallgatnunk kell róla.
Itt van például Héjjá Lacika. Ő az ezredik sztálinvárosi újszülött – egy év alatt. Ez – gondolom – még Amerika Hangja számára is azt jelenti, hogy igen sok szülő él a városban. Ez továbbá azt jelenti, hogy a szülők dolgoznak valahol. Ez pedig még továbbá azt jelenti, hogy a Vasmű áll és üzemben van. Mindez pedig legeslegtovábbá azt jelenti, hogy Dunapentele nemcsak azért lett Sztálinváros, mert most így hívják, hanem mert valóban város.
“Jó, ez világos – hallom az ellenvetést – de vajjon szükség volt-e rá, hogy város legyen? Nem lettünk volna meg nélküle is?”
Ne vegyék rossznéven, ha némileg “Ádám és Éva” magyarázattal élek és a dolgok elején kezdem. Sztálinvárost túl gyorsan építettük, erőinkhez, országunk teljesítőképességéhez mérten túlzott ütemben. Ez hiba volt, amit őszintén megmondtunk. Igaz az is, hogy Sztálinváros építése elvonta erőinket máshonnan, nem utolsósorban a közszükségleti cikkek gyártásától. Így, van ez egyébként otthon is. Ha a feleségem télikabátra “spórol”, akkor kevesebb jut a “kosztra” és ezt érezzük is. Az is előfordulhat, hogy túl drága télikabátot akar venni és ezt a kelleténél sokkal jobban érezzük. Ilyenkor leülünk számolni (persze az egyszerű eszmecserénél sokkal hevesebb vita közepette). De vitánkban egyetlen pillanatra sem merülhet fel az, hogy nincs szükség télikábátra. Csupán az arányokról vitázunk.
Sztálinváros is kell. Nem olyan drága Sztálinváros kell, mint gondoltuk, hanem olcsóbb, de kell. Miért?
Az üzletekben tepsit keresnek az asszonyok és dühösek, ha nincs. Más üzletben pulóvert keresnek a vásárlók és dühösek, ha kevés van. A piacon zsírt és húst keresnek a fogyasztók és dühösek, ha nincs elegendő. Okuk van a méregre, de azért gondolják meg, mennyivel kevesebb lenne a keresett árukból, ha nincs Sztálinváros. Ebben a városban készül ugyanis az az alapanyag, amelyből tepsi lesz, meg pullovert gyártó gép lesz, meg zsírt és húst “gyártó” traktor lesz. Kicsit “értekezletes” komolyságra hangolva a szót, úgy is mondhatnám, hogy Sztálinváros az egyik alap, amelyre a kormányprogramm, a nép jólétének programmja épül.
De, hogy félreértés ne essék, nem azt akarom kicsendíteni ebből a cikkből, hogy a hiba, amelyet valóban elkövettünk, botláska volt csupán. Nem, komolyabban “félreléptünk” – nos, de mit tehettünk, ha rájöttünk erre? Talán a puszta látszat kedvéért építettük volna tovább a drága, költségesebb Sztálinvárost? Nem jobb-e, ezerszer jobb-e így, hogy rájöttünk, megmondtuk, kijavítjuk?
S ezzel semmit sem vontunk le Sztálinváros értékéből. Semmit sem vontunk le érzelmeink hőfokából, amellyel új városunkat övezzük.
Szeressük hát nyugodtan, nyíltan, szemlesütés nélkül Héjja Lacika szülővárosát. Legyünk büszkék rá, érveljünk azzal, hogy – ha nem is a tervezett 1200 – de hatszáz új lakás felépül benne ebben az évben, hogy befejezték a 90 szobás szálloda építéséi, hogy jövőre egymillió forintot fordítunk a város rendezésére, hogy dolgozik a vasolvasztó, a martin, a gépgyár, hogy az Erőmű áramot ad az országos hálózatnak (s annyi áramot, amennyi a főváros ellátásához elegendő).
A volt Dunapentelének – 30 ezer lakosa van. Hát lehet-e magyar szív, amely nem dörömböl szaporábban e számot olvasva? S különösképpen, ha arra gondolunk, hogy ez a harmincezer ember sok-sok vasat, meg áramot, meg gépet ad a mi nagy családunknak, és ebből sok-sok ruha, cipő, kenyér, hús kerekedik.
Köszöntlek Héjja Lacika. Nőjj nagyra és válj jó, becsületes, igazi sztálinvárosivá. Sírdogálj a bölcsőben azzal a biztos tudattal, hogy nem “téves címzéssel” érkeztél a mi világunkra.
Tábori András
Felhasznált képek:
Ambrus Győző rajzai – Város születik kiadványból
