“Várjuk Őket, hogy átadjuk szerszámainkat!”

Szabad Ifjúság – 1952. július 31.

ÉPÍTŐ DIÁKOK, ELŐRE SZTÁLINVÁROSBA! MÉG HÁROM NAP S ELINDUL A HARMADIK DIÁKCSOPORT, KÉSZÜLJETEK FEL A HŐSI MUNKA IDŐSZAKÁRA. AZ IFJÚSÁGI SZÖVETSÉG MEGBÍZÓLEVELE ARRA KÖTELEZ, HOGY HELYTÁLLJATOK SZTÁLINVÁROSBAN!

Megbízólevél 1951-ből /forrás: József Attila Könyvtár

“Várjuk Őket, hogy átadjuk szerszámainkat!”

– Egy sztálinvárost építő diák üzenete nyomán –

Sztálinváros egyik diáképítője, Majsicz Miklós, levelet irt lapunknak arról, mit jelent számára az, hogy Sztálin­város építője lehet. Álljon itt levelének az a része, amely minden szívet erősebben dobogtat:
– A diákok első csoportjával jöttem s amikor letelt a három hét, hazautaztam. Megszerettem a munkát s már másnap reggel nem találtam a helyem odahaza. Hívott a város, elvtársak! Magam elé képzeltem a tábort, a hajnali sorakozót, a munkát, amelyet jól végeztem, száz százalékon felüli eredménnyel. Eszembe jutott Sztálinváros lelke, kincse: az a sok dolgozó, aki megtanított, hogyan fogjam a lapátot, hogy ne törje fel a kezem. A második nap végén vissza­utaztam! Sódert és homokot lapátolok, néha szállítómunkát végzek. A normát túlteljesítettük, eddigi legjobb eredményünk 114 százalék. Úgy érzem, erősebb lettem Sztálinvárosban. S most hívok minden diákot, álljanak a Sztálinvárost építők sorába! Várja őket a tábor, a munkahelyek, a kemény és nagyszerű munka! Várja őket Sztálinváros ifjúsága s becsü­letes munkájuk után jó kereset. Várják őket az otthonos sát­rak, munka után a strand, a közös tánc és dalolás. Várjuk őket mi, akik helytállunk, hogy átadjuk nekik szerszámain­kat. Ezt üzenem…
A harmadik csoport három nap múlva vonatra ül és Sztálinvárosba megy. Nézzük meg, hogyan mozgósít egy DISZ-bizottság és hogyan készülnek diákfiataljaink Sztálin­városba.

DISZ kitűző

A IV. kerületi DISZ-bizottságon

A kerületi bizottság tanul­mányi felelőse az indulás előtt – helyesen – a már jelent­kezett fiatalok közül ifjúgár­dát állított össze. Ezek az ifjúgárdisták segítik a kerü­leti bizottságot a toborzási munkában. A diákokat lakásu­kon látogatják meg s beszél­getnek velük Sztálinvárosról, a táborról. Megbízóleveleket visznek magukkal, hogy akik jelentkeznek, azoknak kitöltsék, átadhassák. A tanulmá­nyi felelős elvtárs most éppen Szőllős Vera ifjúgárdistával beszél:
– Csak lakáscímeink vannak – mondja. – A fiatalok szétszóródtak, nehéz megtalál­ni őket. Te, Szőllős elvtársnő, vigyél magaddal üres megbízóleveleket. Mondd el az elvtársaknak, hogy Sztálinvárosban szükség van rájuk, hogy jöjjenek és építsék ve­lünk Sztálinvárost. Ne sajnáld az időt, beszélj arról, milyen boldog érzés a te szá­modra, hogy az első vonalban harcolhatsz három hétig.

DISZ-es fiatalok indulnak Dunapentelére 1951-ben

Közben percenként nyílik az ajtó. A kerület diákjai érzik, hogy a sztálinvárosi mozgó­sítás – mindannyiuk ügye. Hárman – Németh Ferenc, az újpesti gépipari technikum­ból, Tóth György és Hanchurt Imre, a Könyves Kálmán gim­náziumból – már lent voltak az első csoporttal, most ismét Sztálinvárosba mennek.
Egyszer csak fiatal lány áll az asztal előtt: Kajtár Ilona, a Kanizsay Dorottya általános gimnázium diákja. Nem sokat tétovázik, határozottan beszél:
– Itt a megbízólevelem – és mutatja is – július 13-ra szól. A második csoporttal akartam elutazni, de hirtelen megbetegedtem. Felgyógyultam és arra kérem az elvtár­sakat, küldjenek el a harma­dik csoporttal. Kérését teljesí­tik és most ő is címeket kap, a toborzás ifjúgárdistája lesz. A IV. kerületi bizottság jól mozgósítja a diákfiatalokat Sztálinváros építésére.

“Édesanyám csomagol már, készülődünk az útra!”

“Sztálinvárosba megyek! Úgy dolgozom, hogy min­denki lássa: nagyon szeretem ezt a várost, hiszen a miénk, mindnyájunké. Nekünk épül a ház, nekünk dolgozik a daru, a szorgalmas földgya­luk és nekünk épült a DISZ- tábor is”… – ezeket a sza­vakat Kis Valéria elsőéves orvostanhallgató mondta édes­anyjának, amikor végképp el­határozta: Sztálinvárosba utazik a harmadik csoporttal. Az édesanya lányával együtt lelkesedett. S milyen ereje van Kis Valéria lelkesedésének, hiszen nemcsak egymaga megy. Közel egy brigádra való elvtársat toborzott, öt diák megy vele, valamennyit ő lelkesítette fel erre a szép munkára. Olthatatlanul ég bennük a vágy: “Csak már ott lehetnénk!”

DISZ-tábor alaprajza /1952

Diák építők! Fel Sztálinvárosba!

Nincs szebb, mint házakból állítani, emlé­ket a boldog ifjúságnak, amelynek akarata város képét ölti, amelyet most már ott növeszt majd Kis Valéria és öt társának szorgos munkája is. Kis Valéria az ifjúsági szövetség lelkes katonája is üzen Sztálinvárosba, a diá­kokhoz, a dolgozókhoz. Ezt üzeni:
– Magunkkal visszük for­ró szívünket – karunk fárad­hatatlan. Édesanyám csoma­gol már, készülődünk az útra! Átvesszük kezetekből a szer­számot, nem hagyjuk kihűlni. S túlszárnyaljuk a normát – ezt fogadjuk!

A sztálinvárosi DISZ-táborok története