RÉGÉSZETI NAPOK
a
DUNAÚJVÁROS MESÉL
oldalon

2026. június 4. – 2026. június 18.

A partvédelmi munkák miatt kezdődött el 1981-ben az az ásatás a múzeum irányításával, amelyet most folytatnak az egykori Intercisa tábortól délre fekvő római településterületén. Ezzel egyidőben folytatódik egy másik ásatás is, ugyancsak egyéves kihagyás után: a Baracsi út mentén avar temető után kutatnak a régészek

Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1983. április 15.

Azt akarja, lássuk: ez mind mi vagyunk! Fondorlatos feltárás Csaknem huszonöt évvel ezelőtt, mint egyetemi hallgató ásatáson dolgoztam a nyári szünetben. Az volt dolgom, hogy a csákánnyal, ásóval nagyjából körülnyesegetett, a felső földrétegektől megszabadított sírokat óvatosan, ecsettel bontsam tovább, megtisztítva, de évezredes mozdulatlanságában érintetlenül hagyva az egykori élőt, a mostani csontvázat. Hosszú ideig nem történt semmi, az ásatás vidám és szakszerű atmoszférája valahogy elfedte az ember elől a lényeget. Ám egy éjszaka arra ébredtem, hogy kinyújtózva kezeimet összetéve fekszem, s a fejem kissé oldalra billent. Mintha kívülről, fentről láttam volna magamat, pontosabban önmagam röntgenképét kirajzolódni – arra kellett gondolnom, hogy az a római halott én vagyok. Birkás István: Kifeszített domborzat Az azonosságnak ezt az érzését hívják elő Birkás István képei. A felgyűrődő föld, az ismeretlen eredetű árkok és mélyedések, a titokzatos tárgyak és rejtélyes töredékek – egész betemetett, beomlott múltunk rajzolódik elénk a kompozíciók négyszögében. Egyfajta régészeti feltárás ez is: figyelmes és óvatos, fokozatos és lassú behatolás a rétegekbe, a felületek mögé, ahol egyre újabb és újabb nyomokra és maradványokra bukkanhatunk. A föld hűségesen megőrzi minden természeti emberi történés nyomát, és a meteor becsapódását éppúgy, mint az eke nyomát, az elrejtett kincset éppúgy, mint a rejtett múltat. És persze a jelent is, újkeletű emlékeivel, rozsdásodó vezetékeivel, kacatjaival, az évezredekre rárakodó lenyomataival. Birkás képei láttán észrevétlenül utazunk, imbolygunk ide-oda az időben és a térben, a festő, mint tapasztalt és ravasz archeológus vezeti a szemet és a képzeletet. Azt akarja, lássuk: ez mind mi vagyunk. Zöld, barna, szürke, vörös felületek: a természet zöldje, a föld barnája, a gyárkéményekből omló szürke vagy vörös füstköd borítja el ezt a világot, amely egyszerre eleven és halott, forró és hideg. Fölötte áttetsző és megfoghatatlan fátyolként lebeg a csendes felismerés: a tér és idő metszéspontján állva milyen végtelenül kicsiny és milyen mérhetetlenül gazdag lehet az élő. A látszólag szolid és kiegyensúlyozott kompozíciók a maguk fondorlatos módján nagyon is kihívó ellentétekből építkeznek: jelen és múlt, magasság és mélység, formált és nyers ellenpontozzák egymást. Ellenpontozzák? Vagy egymásba olvasztják? Ennek megfejtéséhez újabb feltárásra, más archeológusokra, azaz nézőkre, érzékeny befogadókra van szükség. Kovalovszky Márta Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1983. április 26.

_________________________

Dunaújvárosi Hírlap – 1983. június 03.

Másfél ezer évet pihent Mars

A sasbérci katona

A római városrészben, az új víztorony mögötti ásatáson került elő ez a lelet. Gebhardt Sándor a fölásott rögök között észrevette, s fölemelte a szobrot.
– Tudtuk, hogy itt régészeti leletek vannak a mélyben – mondja Szabó Klára régész, az ásatás vezetője. Ez a rész itt Intercisa polgári település, három oldalán temetővel, s ez a civil város ölelte körül a katonai tábort. Ezen a részen hamarosan partvédelmi munkák kezdődnek. Sasbérc, – ahol most ásunk – háromszög alakú földnyúlványát eltüntetik, hogy megvédjék a partot az omlástól, a városrészt a süllyedéstől. Két évvel ezelőtt föltártuk már a keleti temetőt, és egy késő római teleprészletet, egy házat és néhány szemétgödröt. Április óta folytatjuk a leletmentést.
Egy hete még látni lehetett egy ház maradványait, azóta a falat is “zacskókba rakták”, alatta még gazdagabb leletanyagot sejtettek. A föltevés beigazolódott: kivételesen gazdag telepet sikerült feltárni. A ház alatt műhely lehetett, a hat öntőminta és egy mécses negatívja alapján valószínűleg öntőműhely volt, s ezt igazolja a sok tegula, amelyet itt találtak. Ebből a tetőfedő cserépből, amelyet régen a kemencék befedésére is használtak, nyolcszáz darabot találtak.

Intercisa kemencéi

Az ásatás másfél hónapja alatt a hatszáz négyzetméternyi területről ezrével kerültek elő a leletek, egy ásónyomból akár egy ládára való: öntőminták, karkötők, gyűrűk, fibulák (csatok), egy arany fülbevaló, páncélingtöredék, egy oroszlánt ábrázoló bronzdísz, egy medúza, vagyis szörnyalak és kövek, bronztöredékek százával. A mennyiségileg is hatalmas leletanyagból azonban kiemelkedik egy szobor.

Szabó Klára elfogódottan beszél a katonáról, ehhez képest – a laikus számára – csalódás, amikor előveszi a papírzsebkendőbe csomagolt szobrocskát. “Mint egy Ólomkatona” – próbálom hasonlítani valamihez, mire szemrehányóan néznek rám mindazok, akik kicsit is magukénak érzik: az ásatáson dolgozók, akik féltő gonddal piszkálnak meg minden gyanús (és nem gyanús) rögöt, a régészek, a restaurátorok, köztük Késmárki Rita, aki újjávarázsolta a szobrot. Földtől, salaktól, rozsdától, mintegy másfél ezer év lerakódásaitól kellett megtisztítania a szobrot.
– Más húsz évig vár egy ilyen leletre – mondja. – Április óta dolgozom a múzeumban, nagy szerencse, hogy rögtön ilyen szép darabot “találtak” nekem. Egy hétig dolgoztam rajta, de csak tisztogatni kellett, restaurálásra igazán nem is volt szükség, teljesen ép lelet. Megmostam ultrás vízben, azután nátriumhidroxidos vízben állt fél napig, az elektrolízis leoldotta róla a fémeket, végül polírozni és lakkozni kellett.

– A bronzszobor a második század közepénél régebbi – magyarázza Szabó Klára. – Mars istent ábrázolja. A szakállas férfi egyenruhája egy római tiszté, fegyverzete tollforgós görög típusú sisak, izompáncél és lábvért. A tartásában is tükröződik az istenek ábrázolására jellemző méltóság.
– Mit bizonyít a szobor?
– Semmit. Nem volt előzetes hipotézisünk, amit valamilyen lelet megtalálásával akartunk igazolni. Az intercisai ásatásokbólsok mindent tudunk, szenzációs lelet még előkerülhet, de megdöbbentő régészeti állításokkal már nem hozakodhatunk elő.
– Akkor miért szenzációs lelet a katona?
– Egyszerűen azért, mert van. Mert második századnál idősebb településről ilyen szobor még nem került elő. Továbbá azért, mert Dunaújvárosban tíz év óta ez az első szoborlelet. És mert szenzációsan szép.
Marsot, a sasbérci katonát hamarosan láthatják az érdkelődők is. A felbecsülhetetlen értékű bronzszobrot a Nézzük meg együtt! sorozatban állítják ki.

Jakab Klára

_________________________

Dunaújvárosi Hírlap – 1984. március 16.

Megmentik a Via Sagularist

Mi még nem sétálunk rajta

Dzsumbuj van a víztorony környékén. A cserjés, gazos, bozótos terület ilyenkor kietlen és sivár, nyáron szúnyogok tanyája. A környéken lakók sóhajtva mondják: “Jöhetnének már a dózerek! Ha valahol, hát itt elkelne a tereprendezés!” “Csak azt ne!” – szisszennek föl a régészek, s mindazok, akik kicsit is ismerik Intercisa római település múltját. E földhalmok alatt – fölbecsülhetetlen értékként, s csaknem egyedülálló kincsként – rejtőznek a római kori katonai tábor és a mellette lévő hajdani polgári település maradványai.

A kőtár a feltárási árkokkal felülnézetből a 70-es évek második felében
fotó: Intercisa Múzeum

A dzsumbuj – védett terület. Mégis nehéz megvédeni.
Nem kívülről és nem felülről fenyegeti veszély. Alulról. Hogy milyen geológiai okok következményeként, azt hosszú lenne taglalni, de évről évre emelkedik ezen a területen a talajvíz szintje. Nem elsősorban a több méternyi mélyen lévő romokat teszi tönkre a talajvíz, hanem a közeli épületek – az egész partszakasz – stabilitását veszélyezteti. A szó szoros értelmében életbevágóan fontos feladat az amúgy is szakadékos, löszös part védelme, megerősítése, feltöltése vagy éppenséggel legyalulása. A partrendezést – ami egy keskeny sávban érinti a védett területet is – elkezdték. Ahol az építők dolgoznak, azt a területet először régészek veszik birtokukba, megelőző feltárást, s ha szükséges, leletmentő ásatást végeznek. 1980 őszén kezdtek ásni, folytatták a következő évben. 1982-ben nem volt rá pénz, tavaly ismét elkezdődtek a feltárások, amelyeket augusztus végéig be kell(ene) fejezni.
A partrendezés első terve csaknem tíz évvel ezelőtt készült. A Mélyépterv szakemberei akkor még nem tudták, mi van a lábuk alatt. A tavalyi feltárások során aztán előkerültek egy római kori épület romjai. S kiderült, hogy a biztonságos partél – a tervrajzon – éppen ott húzódik, ahol a katonai tábor “főutcája”, a Via Sagularis. Nem kellett régésznek lenni ahhoz, hogy a Mélyépterv szakemberei is kijelentsék: ezt nem szabad ledózerolni. Új terv készült, amelyen már kijjebb van a partél, amelynek megtámasztására töltést építenek.
De mi legyen a vízzel? És mi lesz azzal a hatalmas területtel, amelyet mind ez idáig nem tártak fel, s jóideig nem is fognak, ugyanis – megsaccolva – tízévnyi munkába és 50 millió forintba kerülne. A tervezők, beruházók, kivitelezők, régészek, pénzügyi szakemberek többször is tanácskoztak – legutóbb a múlt héten – s egyezkedtek: számtalan szempontot kell figyelembe venni. Biztonságos partszakasz kell, ugyanakkor a régészeti leletek nem semmisülhetnek meg, az idő viszont sürget, csakhogy pénz nincs a feltárásra. Végül is – s ez azt jelenti, hogy valamennyi érintett intézmény, vállalat szívén viseli az ügyet – döntöttek: a felszíni vízelvezetést a partrendezéshez kapcsolódva megoldják, terv készül a végleges, felszín alatti vízelvezetésre, így évtizedek múlva is becsatlakoztathatók lesznek a vízelvezető rendszerbe a majdan feltárandó területek.

A víztorony környéki lankák alatt felbecsülhetetlen érték, sajátos kincs, az intercisai katonai tábor romjai rejtőznek

A tábor – tíz, húsz, ötven évre – feltáratlan marad, felszíni parkosítást végeznek fölötte, de nem semmisülnek meg a leletek, s az ásatás bármikor megkezdhető. Hogy később se jöhessenek zavarba az építészek és a régészek, a biztonságos tervezés miatt, “megszondázzák” a területet, ennek költségeit a Fejér megyei Múzeumok Igazgatósága vállalta magára.
A helyzet mai állása szerint a Via Sagularison mi aligha sétálhatunk.
De az unokáink legalább látni fogják.

Jakab Klára

  Régészeti napok 2026

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.