Magyar Nemzet – 1998. február 27.
Műemlékek lehetnek Dunaújváros jellegzetes épületei
Védendő a szocreál?
Ma településügyi nyílt napot tartanak a parlamentben. Az előzetes napirendben ugyan nem szerepelnek műemléki kérdések, ám el- képzelhetető, hogy ezek is terítékre kerülnek.A Dunaújvárosi Önkormányzatot komolyan foglalkoztatja a gondolat: a szocialista realista stílusú épületek közül többet először helyi, majd műemléki védelem alá helyezzenek.
– A dunaújvárosi próbatermeken nem volt ablak. Ez itt, kivételesen, jól is jött: nem lehetett látni a házakat. Tavasztól őszig is tetszett a város, mert akkor a fák lombkoronái miatt nem láthattam az épületeket – mesélte Szögi Csaba táncművész annak apropóján, hogy a köztársasági elnöktől kapott kitüntetése kapcsán felelevenítette pályafutását.
Tájak, Korok, Múzeumok Kiskönyvtára – Dunaújváros
A Tájak, Korok, Múzeumok kiskönyvtárának 558. füzete az egykori Sztálinváros ötvenes években felhúzott épületeivel foglalkozik. Az együttesek szinte változatlan formában maradtak meg, így egy építész számára nyomon követhetőek e korszak belső fejlődései. Az első épületeknél még nem jelentek meg a szoereál stílus elemei, hiszen a tervezők még a régi, Bauhaus-iskolában nőttek fel, és annak az értékeit hordozták. Éppen ezért az új kor követelményei még a Bauhaus erényeit tükröző tömegformálással együtt jelentek meg. Az 1951-es Építés-Építészet (Az építőművészet, tudomány és gyakorlat lapja) III. évfolyamának 11-12. száma részletesen foglalkozik Sztálinvárossal.
ÉPÍTÉS, ÉPÍTÉSZET – a folyóiratból eddig felkerült cikkek
Ebben szerepelt az alábbi beszámoló is: “A Magyar-Szovjet Társaság fogadásának hangulatában Peter Tasev, Dimitrovgrád főépítésze versenyre hívta ki Weiner Tibort, Dunapentele-Sztálinváros főmérnökét, a két szocialista város terveinek művésziminőségi területén. A verseny a kihívás időpontjától készülő új tervekre vonatkozik. Weiner Tibor a kihívást elfogadta. A versenyzők döntőbírául felkérték Sz. J. Csernyisovot, aki ezt a szerepet örömmel vállalta.”
A verseny megkezdődött és ezt követően már monumentálisabb, magasabb épületek készültek. Majd elindult minden az országban ezer helyütt tapasztalt szegényedés felé, amelyet a panellakótelepek testesítettek meg. Végül – a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján – megjelentek a társasházak.
Mindez rendjén is lenne, hiszen hasonló stíljegyekkel hazánk több városa is “büszkélkedhet”. Az újvárosiak mégis többet akarnak.
– Első lépésben a helyi védelem kimondásáról lenne szó – kezdte beszélgetésünket Páli Zsuzsanna városi főépítész -, de konzultációink során kiderült, hogy nem kizárt a műemlékké, azaz országos védettségűvé nyilvánítás sem.
Az egyik “érintett” a Dunai Vasmű (ma már Dunaferr) központi épülete lehetne, hiszen nemcsak a történelmi kapcsolódások, hanem a jelenlegi “gazda” hozzáállása is indokolja ezt. A jól prosperáló cég vezetői ugyanis értékként kezelik e korszakos építményt, így nem kell aggódni a sorsa miatt. “Egyszerre, egy épületben találkozott a történelem, a város szándéka és a tulajdonosi kvalitás” – összegez a főépítész.
Ez is része az örökségnek – Illich Lajos felvétele
Egészen pontosan – miután nincs végleges terv – még nem lehet tudni, hogy mely épületekről lesz is szó. A Kapsza Miklós vezetésével elkészült területrendezési tanulmány részletes városesztétika, városépítészeti és idegenforgalmi elemzéseket tartalmaz és kitér a természeti értékekre is. Dunaújvárosban azon gondolkodnak, hogy – a főépítész szavaival – “védetté kívánjuk nyilvánítani ennek a kornak a nem-épített környezetbeli lenyomatát”.
Maguk a lakók is érzékenyek a városkép értékeire, igaz nem leveleznek a védelem érdekében, hanem módosítási szándékairól véleményt kémek az irodától. A rendezési tervről rengeteg szakmai vitát, lakossági fórumot tartottak – noha a törvény csak 30 napos közzétételt tesz kötelezővé – és ezeken a hozzászólók nagy része aggódott a városképért, illetőleg “ilyen irányban formáltak véleményt másfajta fejlesztési szándékokról”.
A különféle multik cégszerű megjelenésével kapcsolatosan a város történeti értékeire hivatkozva szólaltak fel a lakók.
A már fentebb idézet folyóiratban Gyárfás Iván a következőképpen emlékezik meg a rendelőintézet épületéről. “A Közti által tervezett épületek közül a város főútvonalán épülő rendelőintézetet említem meg. (Tervező: Ivánka András.)… A tehetséges Ivánka Andrásnak a jövőben sokkal őszintébben kell elszakadnia az “új” építészet nyugati, formalista elveitől és nem szabad olyan épületet terveznie, amelynek formái mögé bújva, a kulturális kozmopolitizmus, az építészet területén ilyen nyíltan jelentkezhet.”
Ma ezért az épületért harcba szállt a McDonald’s, így elképzelhető: a régi kor szimbóluma az új idők jelképévé válik. Páli Zsuzsanna szerint e beruházások is sürgetik a helyi védelem kialakítását.
– Beszéljünk először a helyi értékről – folytatja a főépítész. Ez létezik, már csak a város történeti értéke miatt is. Évekkel ezelőtt, még a rendszerváltozást megelőzően azt találtam mondani, hogy egy zabigyerek életrajza sem kezdődhet a középiskolánál. Ezen nagyon sokan megsértődtek, mondván, hogy Dunaújváros miért lenne zabigyerek, amikor ugyanúgy született, mint a többi, csak más volt a bába. Magyarul ez vállalható születés és vállalható kor: ugyanúgy egy lenyomat, mint a barokk, a reneszánsz, Mátyás vagy Nagy Lajos király kora. A város ennek a történelmi időszaknak köszönheti a születését, ez ugyanolyan örökség, mint a vasmű és a város kettős csillaga. Értéke, hogy egységesen maradt meg. Más kérdés, hogy ebből a korszakból milyen fájdalmakat hordoznak az ezt átélők. De ezt az időszakot ez a város hordozza. Ráadásul nem romlott nagyon az épületek állaga, nem ette meg az idő, nem veszett el, nem építették át, azaz ha valamikor, akkor most van lehetőség kezdeni valamit ezekkel a téglaépületekkel. A műemlékiséget pedig az igazolja, hogy a helyi argumentáción kívül ez Magyarország történelmének is a része. Az ember életének is vannak különböző szakaszai, a felívelés mellett tévedések is, de mindegyiket vállalja, még akkor is, ha egyszer annak konzekvenciái vannak.
“Az eddig felépült középületeken (óvoda, napközi, 20 tantermes iskola, üzletház, rendelőintézet, pártház, filmszínházépület, 10 tantermes iskola, postaépület) világosan látszanak építészetünk 1951. évi fordulópontjának jól-rosszul sikerült nyomai. A szocialista realista építőművészet megvalósításáért folytatott ideológiai és gyakorlati harc egy-egy csatavesztése vagy győzelme erősen kifejezésre jut a felsorolt épületek terveiben” – olvasom tovább Gyárfás Ivánt.
Csutor Éva, az Országos Műemlékfelügyelőség igazgatóságának szakembere szerint az továbbra is helyénvaló, hogy élő alkotó művét nem nyilvánítják műemlékké. Praxisa alatt eddig még nem kapott felkérést szocialista realista épületek védetté nyilvánítására, bár megjegyezte, hogy művészettörténeti szempontból lassan ezzel is foglalkozni kell. Dunaújvárosból nem érkezett kezdeményezés műemlékügyben. Állampolgári jogon bárki kezdeményezheti egy-egy épület műemlékké nyilvánítását, amelyet természetesen az Országos Műemlék-felügyelőség illetékesei ítélnek meg, és attól kezdve, hogy a művelődési és közoktatási, illetőleg a környezetvédelmi és területfejlesztési miniszter pecsétjével és aláírásával ellátja az okiratot, az épület műemlékként kezelendő.
Időutazás a Szocreál Tanösvényen
Ebből is lehet mazsolázni – magyarázza a főépítész. Egyfelől a városrendezésnek voltak olyan csodálatos elvei, amelyek máig élőek, helyességüket jól sikerült példák igazolják. Az más kérdés, hogy túldimenzionáltak, nagy tengelyekben, óriási léptékekben gondolkodóak voltak, monumentálisra törekedtek. De az igenis érték, hogy az egyes városrészek közötti egységeket zöld sávokkal választották el egymástól. A mai városrendezés is a zöld felületek hálózatszerű összekötésében gondolkodik, hogy ökológiailag egészséges maradhasson a város.
Farkas György szemtanúja volt az “első kapavágásoknak”. “Titóval megszakadtak a kapcsolatok, és akkor találták ki, hogy nem Mohácsra, hanem Dunapentelére, erre a magaslatra építik föl a várost és a vasművet. Ennek más jelentősége nincs, mint az, hogy a Duna itt folyik a város mellett. Szerintem ezt föl lehetett volna építeni olyan területen is, ahol mezőgazdaságilag nem tettek volna ekkora kárt. 1951. november 30-án reggelre 52 családot, mintegy 200 embert telepítettek ki az óvárosból Kelet-Magyarországra, teljesen idegen mezőgazdasági területekre. Viszont magukkal is csak annyit vihettek, amit két óra hossza alatt össze tudtak pakolni. A legszükségesebbeket. A kitelepítés után olyan volt a falu, mint a fölbolygatott méhkas. A falut el akarták törölni a föld színéről a városépítéssel.”
Ő tehát egészen másképp látja ezt a műemlékkérdést.
Csúri Ákos
Persze nem csak neki nem tetszett a szocreál építészet megmentése. Az Új Magyarország hasábjain a következő gondolatok jelentek meg még 1994-ben:
Új Magyarország – 1994. június 7.
Tűnődés
Éljen a szocreál!
Döntés született: meg kell őrizni Dunaújváros városképét. Ez azt jelenti, hogy tilos hozzábabrálni a Dózsa mozihoz, az Arany Csillag Szálloda homlokzatához, a négyszintes, függőfolyosós Vasmű úti lakóházak kapubejáróihoz. A település önkormányzata úgy döntött, hogy a dunaújvárosiak egy szocialista, retrospektív skanzenben élnek, míg meg nem halnak vagy el nem költöznek onnan.
Szó ami szó: van ráció ebben. A városkép oly elemien ronda, hogy az már gyönyörű. Van egy – nem építészeti, hanem irodalmi – történet, ami rávilágít a dolgok lényegére. Fiatal szerző jelenik meg a legendás szerkesztő színe előtt, novellát hoz. A szerkesztő olvas, a szerző toporog, ismerős alaphelyzet. A fiatalember piros arccal készségeskedik: “Szerkesztő úr! Mondja meg, hol rossz! Átírom, kijavítom, dolgozom rajta, csak mondja meg, hogy mit…” A szerkesztő válasza rövid és frappáns: “Fiatalember, ne nyúljon hozzá, ez úgy rossz, ahogy van.”
Dunaújváros esetében is erről van szó, bár ha én volnék a polgármester, megkérdezném a lakosságot is, nem csak az építészeti szakértőket. Hiszen előfordulhat, hogy mégiscsak lehetne némelyik házon, iskolán változtatni, megeshet, a lakóknak lennének ötleteik, hogyan tehetnék emberibbé környezetüket. Lehet, hogy nem Dunaújvárosban, hanem Sztálinvárosban szeretnének lakni, ha már egyszer Pentelén lehetetlen.
Az idő és a művészet kerekét nem lehet visszaforgatni. A legendás szerkesztőt viszont szabad idézni, szabad kimondani a nevét, Osváth Ernőnek hívták. Most a mennyei kávéházban, talán épp Dunaújváros fölött olvasgatja a kéziratokat. Onnan felülről talán még ez a város is szép.
(apáti)
Szerencsére nem lett gyorsétterem a rendelőintézetből, a mozit is felújították, és az érdeklődés is megmaradt a helyi szocreál iránt, bizonyíték rá a nem is oly régen forgatott Titokzatos Magyarország Dunaújvárosról szóló adása, melyet most is sok szeretettel ajánlunk!
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
