Az üzenet mindig tiszta

52 0


Dunaújvárosi Hírlap – 1990. február 2.

Gyermeki lélekkel, nem csak gyermekeknek

Az üzenet mindig tiszta…

A közeljövőben jelenik meg első kötete. Készülő könyvének semmi köze sincs a nagy, nemzetmegmentő szándékhoz, a leleplező po­litikai lektűrökhöz, vagy a csenevész és vérszegény por­nóirodalomhoz, amelyekkel dugig elárasztották a könyv­piacot. Hogyan is lehetne, amikor Kálnay Adél Az igazi ajándék című könyve a gyerekeknek szól. (Felte­hetően még az év első ne­gyedében lát napvilágot a Babits Kiadó gondozásában.)

A politúrozott asztalon fe­kete, “békebeli” írógép. A gépben papír, a papíron néhány mondatnyi leütés: már a következő, szintén gyer­mekeknek szóló meseregé­nyen munkálkodik. Ebből is látszik – ami pedagógusi hivatásából még egyértel­műbbé válhat -, hogy sze­reti a gyerekeket. S nem csupán neveli őket, de tanul is tőlük.
– Azt hiszem – mondja szemöldökét ráncolva -, az embereknek változtatni kellene az életszemléletükön. Nem csupán eledellel él az ember, hanem’ kulturális ja­vakkal is. De ezt mintha el­felejtettük volna az utóbbi időben. Hitem és meggyőző­désem, hogy a gyermek ér­telme a legbefogadóképesebb; a legtöbb inspirációt gyermekként kapjuk. Hiszen ezen kivül azt is, hogy a gyermekkorban szerzett él­mények egy életre meghatá­rozóak.
A feszesnek induló “kérdezz-felelekből” lassacskán oldottabb beszélgetés kerekedik, amelynek csupán pókháló finomságú arcrezdü­léseiből lehet arra következ­tetni: fogalmazásban mér­téktartó, megfontolt, s gon­dolataiban is rendezett sze­mélyiség Kálnay Adél. 1986-ban a Fiatal Művészek Stú­diója által kiirt prózaiirói pályázaton III. dijas lett. Az azóta tervezett antoló­giát – amelyhez nyolcvan­nyolc elején kértek tőle fényképet – még mindig nem adták ki…
– Elég régóta írok, de mindig úgy gondoltam, hogy amit papírra vetek, azzal nem mondok semmi olyant, amit mások ne tudnának… Ezért nem küldtem soha, sehová a munkáimat. Barátaim biztatására küldtem el a pályázatra is.
A fehérre meszelt szobá­ban körültekintve: faltól fa­lig könyvespolc. Ott vannak kedvencei: Tolsztoj, Prust, József Attila, Juhász Gyula, Illyés…
– Sokat köszönhetek a magyartanáraimnak, s a gyerekkor élményeinek – folytatja. – Most, hogy An­dersent tanítom a gyerekek­nek, szinte egy egészen más oldalát élem meg a mesék­nek, ami valami csodálatos. Furcsának tűnhet, de az én hitem szerint (s itt nem val­lásra gondolok!) semmi sem tőlünk való, csak általunk valósul meg. Az üzenet te­hát mindig valami tiszta, csak jól kell tolmácsolni. Ezért nem tudom elfogadni, hogy bármit csinálhatunk kizárólagos öncéllal. Sokszor például azt érzem, jobb len­ne névtelenül írni.
Kételyek, s kérdések váltják egymást a mindeddig kimért, higgadtságot sugárzó arcvonásokban. Nem csoda, hiszen manapság név nélkül is lehetne jót és szépet cse­lekedni a hangosabb osto­bák között. De mert éppen a jelenben van szükség leg­inkább a hitelességre: oly­kor önmagában a névjegy is minősít. S hogy Kálnay Adél miért éppen meseregé­nyekkel próbálkozik – ta­lán érthető is. Hozzátéve, hogy már most sejthető: írá­sai nem csak a. gyerekeknek készülnek.

Pálinkás István


HOLMI – 1992. január

KÁLNAY ADÉL

GYEREKKOROM LEGSZEBB TELE

1

Amikor harminc év múltán befordultam abba a völgybe, amelyben gyerekkoromat töltöttem, azonnal tudtam, hogy nem kellett volna eljönnöm. Hirtelen nem tudtam mit kezdeni emlékeimmel. Csak ennyi lenne, hasított belém, és sírni szerettem volna.
Egész éjjel nyitott szemmel feküdtem, szidtam magam, amiért fejembe vettem, nem utazom el innen anélkül, hogy nem látom a helyet, ahol születtem. A valóság és az emlékeim végtelenül messze voltak egymástól, s én nem a valóságot fogadtam el igaz­nak. Ez nem az a völgy volt és nem azok a dombok, nem az az út és nem az a ház, azt éreztem, becsaptak, úgy lett minden más, hogy nem változott.
Néhány napig igyekeztem nem gondolni rá, takarítottam, bevásároltam, elvégre ezért vagyok itt legalább, ami anyámnak nehezen megy, abban kell segíteni.
Aztán az utolsó napon mégis elindultam a völgy felé, vagy azért, mert reggelre le­esett a hó, vagy mert este beszélgetés közben anya megkérdezte, emlékszel még sze­gény Szentirmay nénire, s én döbbenten néztem rá, hogy kérdezhet ilyet. Mindenki­nél jobban rá emlékezem, meghalt, mondtam, és anya bólintott, tudod, hébe-hóba jött tőle levél, ezért feltűnt, hogy már jó ideje nem jelentkezett. írtam hát a szeretetházba, múlt héten jött rá válasz. Kilencvenkét éves volt. Ott álltam hát megint a völgy bejáratánál, a hó ugyanolyan érintetlenül fogadott, mint gyerekkoromban nemegyszer, szinte féltem belelépni. Nagy volt a felelősség, nem rontom-e el, ugyan­akkor mindig izgatott is lettem, olyan mintát járhatok ki benne, amilyen még nem volt. Most nem volt kedvem mintát járni, még valaki meglátna, fázósan néztem széjjel, még a gondolat is eretneknek tűnt. A völgy keskeny volt és rövid, a dombok alacso­nyak, a házak kicsik. Hirtelen rájöttem, hogy nem is ez a baj, s még csak nem is az, hogy a két csupasz dombot fenyőkkel ültették tele, egyszerűen csak annyi, hogy én hiányzom a völgyből, s hiányoznak mindazok, akik benne éltek, hiányoznak azok a hangok és szagok, amik akkor megülték a völgyet. Odaértem régi házunkhoz, az or­gonabokrokat kivágták, s amennyire a ház mögé láttam, a többi fát is. Bizonyára öre­gek voltak már, mégis sajnáltam őket. Nekem jó gyümölcsöket teremtek, s a diófa kivételével mindre fel lehetett mászni. Így visszatekintve tudom, akkor csak éreztem, miért szeretem őket, mindegyik egyéniség volt, szerettük egymást, a fák meg én, vi­gyáztak rám, felnevelőim voltak csakúgy, mint anya és nagyanyám. Néztem az üres kertet, még egyszer elbúcsúztam a fáktól, s ez már nem volt olyan keserves búcsú, mint annak idején. Anyának úgy kellett elvonszolnia a kertből, nem hagytak menni a fák, tél volt akkor is, és biztos voltam benne, hogy fázni fognak nélkülem. Éjszakákon keresztül sok éven át álmaimban sírtak nekem, nyújtogatták ágaikat, vagy elindultak felém. Néha kimentem hozzájuk, de nem tudtam mit kezdeni velük, megsértődtek, vagy szomorúak voltak, nem értették meg, hogy gyerek voltam, s gyerek nem dönthet. Nem mentem hát többet, aztán a városból is elköltöztem, azóta nincsenek fáim, ez a kapcsolat is megszűnt, mint sok más, amiért érdemes igazán élni. Hajdani házunkat egykedvűen néztem, annyira átépítették, hogy semmit nem idézett abból az időből, amikor mi éltünk benne. Tulajdonképpen már fordultam volna vissza, de a lábam tovább vitt. Nagy meglepetésemre Szentirmay néniék apró háza ugyanolyan megha­tóan bújt meg régi házunk tövében, mint annak idején. Az idő semmit sem igazított rajta, úgy látszik, már gyerekkoromban olyan rozzant állapotban volt, ami már nem romlik tovább. Én legalább pont ilyennek láttam emlékeimben, s ez melegséggel töl­tött el. Vajon kié lehet, gondoltam, az biztos, hogy már régóta lakatlan, amióta a bérlők is meghaltak, nem költözött ide senki. A kertkapu félig nyitva volt, soha nem is lehetett bezárni, mert ott a járda mindig felpúposodott. Most a hótól alig tudtam betolni, vi­gyáznom kellett, hogy a korhadó fa szét ne törjön az érintésem alatt. Ott álltam a pici ablaknál, amelyen életemben először annyi évvel ezelőtt lábujjhegyre állva éppen hogy beláttam, most le kellett hajolnom, hogy benézhessek. A szoba teljesen üres volt, én mégis láttam mindent, láttam azt a kislányt is, aki meglepődve saját merészségétől, vacogva ágaskodott a sötétben, és lélegzetét visszafojtva próbálta meglesni, milyen tit­kos dolgok történnek az ablakon túl.
Láttam, ahogy csalódottan szökik aztán vissza saját udvarukra, arra nem is gondolt, hogy a friss hóban ott maradtak apró lábnyomai, ott maradt téblábolása, toporgása az ablaknál, ott maradt kíváncsiságának, félelmének lenyomata. Láttam, amikor este ágyba bújt, és a sötétben sorra vette, mit is látott. Egy furcsa karosszéket, ami leginkább egy fogorvosi székre hasonlított, egy kis zongorát, később megtudta, pianínó a neve, egy hatalmas asztalt földig érő csipketerítővei, rajta rengeteg porcelánfigurával. A föl­dön különös mintájú szőnyeg, a sarokban nyitott szájú, apró kályha. A bácsi a fogor­vosi székben ült, és valamit hangosan olvasott, a néni egy állvány előtt állt, a szájában három ecsettel egy képet nézegetett, az ablakból nem lehetett látni, mit ábrázol, és bólogatott arra, amit a bácsi mondott. Rengeteg kép hevert a földön vagy a falhoz támasztva, keretben vagy keret nélkül. Az egészben nem volt semmi titokzatos, hacsak a kép nem, amit nem láthatott, örült, hogy ilyen simán megúszta a tiltott látogatást, úgy aludt el, hogy megfogadta, soha senkinek nem mondja el, hogy ott járt. Elmoso­lyodtam ettől az emléktől, anya már másnap reggelinél nevetve fenyegetett meg, miért mászkálok át a kerítésen, s nagyanyám még aznap bedrótozta a lyukat. Én valamit hebegtem, hogy a macska után mentem, vagy ilyesmi, aztán az ügy el lett felejtve, csak én nem értettem, miért tilos érintkezni ezekkel az emberekkel a kötelező köszönésen kívül. Annyi év távlatából már jól láttam és értettem azt az idegenkedést, amit a völgy lakói érezhették. Mind nagyjából hasonló emberek hasonló gondokkal, örömökkel, aztán egyszer csak, ki tudja, honnan és miért, megérkeznek ők, a furcsa szokásaikkal. Hogy hívják, kedves, kérdezte nagyanyám, aki még a leginkább befogadó volt, Ara­thea, mondta a néni, és látva nagyanyám szent döbbenetét, még egyszer kimondta, és hozzátette, hával. Emlékszem, nagyanyám még aznap este kijelentette, ilyen név pedig nincs, s még akkor sem volt hajlandó ebből engedni, amikor merev felsőtesttel modellt ült, mindvégig Szentirmayné asszonynak szólította, s anya sem hívta másként.
Lassan azért kikerekedett a történetük, s bár voltak benne ugyancsak ellentmondó részek, a környék nagyvonalú volt, inkább apró simításokat végzett a történeten, de alább nem adta. Én akkor még semmit nem tudtam ezekről a mesékről, nekem csak nem volt szabad szóba állnom velük. Egy egész estén át oktattak, mit mondjak, ha ezt vagy amazt kérdezik, hogyan hárítsam el udvariasan a közeledést. Érdekes, hogy én, akit a legapróbb dologgal halálra lehetett ijeszteni, most nem féltem igazán, sőt kíván­csi lettem. Később apránként megtudtam a vádakat, meg a valóságot is, nevethettem volna rajtuk, de éreztem, bizony könnyen az életükbe is kerülhetett volna némely tévedés. Félelmes éveket éltünk akkoriban, én ugyan csak annyit tudtam, hogy bármi­kor jöhet az ávós, de azt nem tudtam, ki az, és miért jönne. Meg valamiből mindig sokat vettünk, cukorból, lisztből, hogy legyen, felelte mindig nagyanyám, én már vé­gigéltem két háborút, tudom, hogy van. Félt ott mindenki, s ezt suttogva beszélték meg, de a titokzatos szomszédok ebből is kilógtak, ezek egyszerűen nem féltek, nem vásároltak föl, esténként sokáig, néha reggelig is, súgta nagyanyám, reggelig!, s az égre emelte a szemét, égették a villanyt. Zongoráztak, és olyan dalok szöktek ki agyonciga­rettázott torkukon, amiket még hallgatni se lehetett már büntetlenül. Olyan háború előtti szomorkás vagy vidám dalocskák, régi kabarék világát idézők. Figyeljétek csak meg, így nagyanyám, nem lesz ennek jó vége, itt ha valami lesz, hát őket elsőnek, és jelentőségteljes mozdulatot tett, én meg csak vártam, hogy fejezné már be a mondatot, hogy mi lesz elsőnek velük, mert tényleg nem tudtam.

2

Nagyon lassan, ahogy hosszú tél után olvad a jég, úgy szakadt fel az elutasítás, hogy aztán végtelen szeretetbe, elfogadásba csapjon át. Az első ilyen szakadás akkor kelet­kezett, amikor egyébként is minden recsegett-ropogott, 56 őszén. Én egyáltalán nem emlékeztem semmire, arra sem, hogy a völgyet körülölelő dombokon egymásra lőttek az emberek, arra sem, hogyan tudtam észrevétlenül elmenni otthonról, a lövésre az­tán végképp nem, csak az a kép van előttem, hogy ott ülök egy füstszagú, meleg szo­bában, s úgy érzem magam, mintha mindig itt ültem volna, aztán anya sírására em­lékszem, meg hogy szalad velem hazafelé. Később elmondta, szinte egyformán féltett azoktól, akik felém lőttek, s megmentőimtől, mintha nem tudta volna, mi a nagyobb veszedelem. A következő teljesen az én magánakcióm volt, ott leskelődtem megint a félig nyitott ablaknál, biztos voltam magamban, nyár volt, a sűrű orgonabokrok jól eltakartak, elmélyülten néztem a nénit, aki félelmetes gyorsasággal váltogatta az ecse­teket, hátra-hátralépett, majd ismét nekifeküdt a vászonnak. Órákig el tudtam volna nézni, mai napig sem tudom, mi vonzott hozzájuk a titokzatosságon túl, de már ami­kor mindennapos vendég voltam itt, akkor is ugyanazt éreztem, beszippantott ez a légkör, furcsa sejtések lebegtek át rajta, minden annyira más volt, mint nálunk, mégis ismerős, annyira az, hogy harminc esztendő múltán is megrázkódtam az emlékétől. Letérdeltem a hóba, ahogy azon a nyári estén is, hogy újabb erőre kapjon a lábam az ágaskodáshoz, de most nem szólt ki senki rekedt hangon az ablakon, gyere már be, biztosan elfáradtál. Felálltam hát, leporoltam magamról a havat, és hátramentem a kertbe. Az idő itt azért elvégezte a maga munkáját, a hajdani csodakert olyan volt, mint egy ősbozót, a sziklakertnek csak néhány szétszórt kövét találtam, pedig itt a kö­vek között még kis patakocska is csordogált legnagyobb ámulatomra. A legszomorúbb azonban a bűvös fa állapota volt, törzse felül szétnyílt, mintha óriási fejszével rásújtot­tak volna, egyik ága földig leszakadt, rátelepedett a hó súlyos szemfedőnek, másik két ága segélykérőn meredezett az ég felé. Ez a fa, gyerekkorom bűvös fája volt a legcso­dálatosabb azok közül a csodák közül, amiket ennél a háznál tapasztaltam. Számomra megmagyarázhatatlanul egyik ága őszibarackot, másik ága kajszit termett, a harmadik pedig szilvát. Mese is volt hozzá, azt Thea nénitől – én így hívtam nagy merészen – hallottam, s azt is ő árulta el jóval később, hogy nem csoda ez, hanem Dezső bácsi művészete, de én inkább varázslásnak tartottam, mint ahogy őt magát varázslónak, amolyan jóságos, ide-oda ténfergő öreg varázslónak, aki folyton köhögött. Tüdőbeteg, mondta borzadállyal nagyanyám, de állítólag már el van meszesítve, és határozott mozdulattal a szemétbe dobta a tál süteményt, amit Thea néni hozott át, mint ahogy minden tőlük származó finomság erre a sorsra jutott. Nagyanyámnak volt oka félni, annak idején édesanyja és négy testvére is tüdővészben halt meg, mint legidősebb nő­vér ápolta őket utolsó percükig. Féltett nagyon, ez volt az utolsó érv, ami még tartotta magát, miért nem szeretik, ha odajárok, én azonban nem féltem, nekem ott egysze­rűen nem lehet bajom, így éreztem.
A teljes elfogadás akkor következett be, amikor Thea néni egyik karácsonykor min­denkinek adott egy festményt, s elmondta, szabadkozva ugyan, hogy nem igaziak a képek, ezt azonban senki sem értette, mit jelent, én legkevésbé. Látod, mutatott egy nagy könyvet, itt van, hogy ezt Dürer festette, én csak lemásoltam, érted? Nem értet­tem, nekem sokkal jobban tetszett az olajosan csillogó vászon, mint az a fakó kép a könyvben. Thea nénit művésznek tartottam, ezt a Dürert meg egyszerűen nem is­mertem. Majd ha nagy leszel, simogatott meg, és ismét festeni kezdett. Mindenki örült a képeknek, nagyon értékesnek tartották, s hirtelen minden el nem követett bűnüket megbocsátották. Ez a karácsony úgy maradt meg az emlékezetemben, mint életem legszebb karácsonya, pedig másnapra olyan beteg lettem, mint még soha, egyszerre tört ki rajtam a bárányhimlő és a mumpsz, ilyen nincs, mondta a doktor bácsi, amikor megvizsgált. De karácsony estéje gyönyörű volt, Thea néni a kert végében feldíszítette az állatok karácsonyfáját, hordtuk a répát, káposztát, magokat, hóból falat emeltünk, hogy a gyertyák szélárnyékban legyenek, aztán behívott mindenkit a házba, kiosztotta a képeket, és forralt bort töltött a szép metszésű poharakba. Jókedvű volt, elmesélte az egész életét, beszélt a csillogásról, ami hajdan körülvette őket, aztán a kitelepítésről, a börtönről, mert valaki feljelentette, hogy nyilas és belga kém, nevetve nézett a fér­jére, aki mosolyogva bólogatott. Akkor természetesnek tűnt, ami nem volt az, hogyan tudta mindezt ép ésszel, szívvel s ekkora méltósággal elviselni. A belgakém-vádra még csak rájöttem, mondta, egyetlen húgom oda ment férjhez, az is igaz, hogy a háború idején már meghalt, de a másik eredetére sehogy nem tudtam rábukkanni. Talán már éppen a halálos ítéletem készült, amikor az egyik jóindulatú vizsgálótiszt az orrom alá nyomott egy papírt. Ezekre a szavakra netán emlékszik, fröcskölte az arcomba a nyálát. Térdét csapkodva nevetett jó ideig, hogy a könnye is kicsordult. így kellett nevetnem akkor is, magyarázta, a papíron ugyanis ez állt, “én nagyon nehezen bírom a bezártságot, mert egy nyilasnak lételeme a mozgás, és én ilyen szempontból egy igazi nyilas vagyok”, hát mit szólnak, nézett szét, de senki sem kacagott, a völgy lakói nem tudták, mi az asztrológia, így az sem tűnt nevetségesnek, hogy szegény Thea néni majdnem áldozata lett saját születési hónapjának. Én is csak évekkel később értettem meg, amikor már ki tudja, hányadszor elmeséltettem a történetet. Ezt még a kitele­pítéskor mondhattam, s valaki feljelentett, szép, ugye, és már együtt nevettünk. Akkor azonban senki nem nevetett, és láttam, hogy Thea néninek nem volt kedve tovább magyarázkodni. Leült a pianínóhoz, és karácsonyi dalokat kezdett énekelni, a többiek lassan kapcsolódtak be, félszegen és sután, nem szoktak ők ilyesmihez, én anya ölében feküdtem egyre álmosabban, melegség és nyugalom árasztott el, utolsó pillantásom nagyanyámra esett, egyenes derékkal ült, arca szokatlanul kipirult, szeme csillogott, pedig én jól láttam, hogy csak imitálta az ivást, aztán elaludtam.
Sokáig álltam még a ház végében, arra riadtam, hogy sötét van, csak a hó világít, haza kellett mennem. Még egyszer benéztem az ablakon, milyen jó lett volna csak egy kicsit leülni bent, szegény Thea néni is arról ábrándozott, tudod, nekünk nem lehetett gyerekünk, súgta, s titkon Dezső bácsi felé intett, jelezve, hogy talán ő a felelős, de te pont olyan vagy, amilyet elképzeltem. Majd felnősz, férjhez mégy, és hozod az uno­kákat… Sajnos nem így lett, Dezső bácsi még a következő télen meghalt, s vele meghalt Thea néni jókedvű nikotinos nevetése, aztán lassan olyan beteg lett, hogy nem tudta magát ellátni. A kórházból, ahol azt mondták, hogy le kell vágni mindkét lábát, már úgy jött haza, hogy csak néhány napig marad. Szereztem bérlőt a házba, mondta, csak annyit kell fizetnie, ami elég egy ágyra valamelyik otthonban. Amikor búcsúzott, nem hagyta, hogy sírjunk, minek az, mérgelődött, hisz minden csak átmenet, nem valósá­gos itt a földön. Ezt sem értettem, mint annyi mást abból, amit mondott, csak évek múlva nyertek értelmet szavai. Amikor megírta, hogy amputálták a lábát, azt hittük, nem sokáig él, ám valamiért még hosszú ideig kellett szenvednie. Elsiratni most se tudtam, megkönnyebbülést éreztem inkább, hogy megszabadult végre szenvedé­seitől.
Lassan mentem lefelé a sűrűsödő sötétben, a völgy már ugyanaz volt, mint régen, gyerekkorom védett bölcsője, amelyről azt hittem, hogy ennyi a világ, s nagyon elé­gedett voltam vele. Árulkodó lábnyomaimat ismét otthagytam egy ablak előtt, ame­lyen azonban már soha nem fogok benézni, s Thea néni is csupán lelkem ablakából szólíthat már. Ez maradt, a többit belepte a hó.

Dunaujvaros
Az oldal HTTP-sütiket használ a jobb működésért. View more
Cookies settings
Rendben
Privacy & Cookie policy
Privacy & Cookies policy
Cookie name Active

http://dunaujvarosmesel.hu

Melyek azok a személyes adatok, amiket gyűjtünk és milyen céllal gyűjtjük ezeket

Hozzászólások

Hozzászólás beküldésekor a hozzászólási űrlapban megadottakon kívül begyűjtésre kerül a hozzászóló IP címe és a böngészőazonosító karakterlánc a kéretlen tartalmak kiszűrése céljából. A weboldal külső, DISQUS hozzászólás rendszert használja.

Más honlapokról származó beágyazott tartalmak

A honlapon elérhető bejegyzések külső forrásból származó beágyazott tartalmakat (pl. videók, képek, cikkek stb.) használhatnak. A külső forrásból származó beágyazott tartalmak pontosan úgy viselkednek, mintha meglátogattunk volna egy másik honlapot. Ezek a webhelyek lehetséges, hogy adatot gyűjtenek a látogatókról, sütiket vagy harmadik féltől származó követőkódot használnak, figyelik a beágyazott tartalommal kapcsolatos felhasználói viselkedést, ha rendelkezünk felhasználói fiókkal és be vagyunk jelentkezve az oldalra.

Felhasználói adatok

Felhasználói személyes adatokat az oldal nem gyűjt. A külső hozzászólás rendszerben pedig a felhasználó saját maga rendelkezik a megadott információkkal. Erről a szolgáltatásról bővebben:

https://disqus.com/

A látogatók által beküldött hozzászólásokat automatikus spamszűrő szolgáltatás ellenőrizheti. Ha hozzászólunk, a hozzászólás és annak metaadatai nem meghatározható ideig a rendszerben maradnak. Ennek célja, hogy az összes ezt követő bármely hozzászólás általunk megismertté és jóváhagyottá váljon, azaz ne kerüljön fel a moderálandó hozzászólások listájára.

Kapcsolati adatok

Az oldallal kapcsolatosan az Impresszum oldalon tehetnek fel kérdéseket egy tetszőleges névvel, és egy email címmel, amennyiben választ is kérnek. Ezeket az adatokat a rendszer nem tárolja, csak továbbítja.

Save settings
Cookies settings