MEGSZÓLALTAK ’56 TANÚI
Ma már senki nem él a dunapentelei-sztálinvárosi események alakítói, szemtanúi közül, akik nyolcvankilencig hallgattak.
Körmendi Erzsébet
Amikor 1989-ben hozzákezdtünk a Dunapentelén ’56-ban történtek feldolgozásához, nem voltak illúzióink. A tényekkel ebben a városban is szembe kellett nézni, ahol a legmakacsabb hallgatás övezte az eseményeket.
Önök melyik oldalon állnak? – kérdezték többen is 1989 őszén, ha 1956 szóba került. Mert az információk – nem csak ’56-ról – évek, évtizedek bizonyosságát döntötték romokba. Egyetlen biztosat meghagyva: mindenben kételkedni kell.
Gyermekeimnek már a húsz évvel ezelőtti rendszerváltás is történelem – amiről engem kérdeznek. Húsz évvel ezelőtt mi faggattuk az ötvenhatosokat. Megszólaltattuk Sándor András írót, az akkori időszak egyik szellemi vezetőjét, Cihó Pált, az ideiglenes nemzeti bizottság második elnökhelyettesét, néhai idősebb Kocsa Lászlót, a Sztálin városi pártbizottság első titkárát, és Nagyéri Károlyt, a helyi légvédelmi tüzérezred parancsnokát, aki akkor még nevének elhallgatását kérte – 33 év elteltével is… Nyilatkozott Takács Sándor és Zecher János, akik a munkástanácsok vezetői voltak, és beszélt az akkoriban funkciót nem viselő Nics János is. Mindezt úgy, hogy a ’89-es hatalom mindent megtett annak érdekében, hogy a homály ne könnyen legyen fellebbenthető.
1956-ról 1989-ben – Kiss S. Anna és Munkácsi Imre
cikksorozata a Dunaújvárosi Hírlapban
A helyiek október 24-én hajnalban értesültek a fővárosi eseményekről. Sándor András annak a küldöttségnek is tagja volt, amely a követeléseket vitte Budapestre és aki később azt mondta be a rádióba: “Legyetek kemények. Lejárt a kiskirályok korszaka.” Lapunknak elmondta: “Amikor huszonötödikén megláttam, hogy közeledik a tömeg a Bartókhoz, bementem a pártbizottságra, hogy mi legyen. Ott ült Kocsa László lebiggyesztett szájjal, és azt mondta, menjünk oda mi is. Odaálltunk a lépcső elé. Az emberek kiabálni kezdtek: halljuk Sándor Andrást, amikor Kocsa beszélt, fújoltak.”
Kocsa László nem is tagadta: nagyon nem tetszettek neki a Bem szobornál történtek. Meggyőződése később sem változott, álláspontjáról mindent elárul a következő mondata: “Ügyeltünk arra, nehogy provokatív helyzetbe kerüljünk, nehogy ránkfoghassák: mi lőttünk először”.
Az egykori laktanyaparancsnok megdöbbenve fogadta a fővárosi események hírét: “Ilyen létezhet, hogy Magyarországon ellenforradalmi banditák legyenek?” – ez volt az első gondolata. Nekünk bevallotta, ő adta ki a tűzparancsot október 25-én, amikor néhány száz fős tömeg fegyvert követelt a laktanyánál. “Rövid idő alatt kellett dönteni arról, hogy adok-e fegyvert illetéktelenek kezébe, vagy használom…” Aztán a szovjet delegációnak sem tette le a fegyvert. “Azt mondtam, lecsillapítom az embereket, hogy vérontás ne legyen, de ők csak azt hajtogatták, hogy parancsot kaptak…”
Nagyéri Károly – Sztálinváros furcsa parancsnokáról
a Rubicon 2016 október-novemberi számában
Október 24-én még nyugalom volt a vasműben, 25-én viszont már a munkástanács tagjai szervezték a sztrájkot. “Programról eleinte nemigen lehetett beszélni – emlékezett Takács Sándor – perspektívánk már nem volt, de nem tudtuk mozgatni, befolyásolni sem az eseményeket. A hatalmi szervezetek pillanatok alatt összeomlottak, a város vezetői szétszakadtak, Borovszky Ambrus Sopronból közölte telefonon, hogy lemond”.
Cihó Pál a Nemzeti Bizottság (Dunapentele Ideiglenes Munkástanácsa?) megalakításáról beszélt, a hatalomátvételről, Tapolcai Jenő tanácselnök leváltásáról. “Mi az első perctől politikai megoldást kerestünk, bár attól kezdve, hogy a Forradalmi Katonai Tanács átvette a hatalmat a laktanyában, az ő kezükben volt a város.” Cihóék mindenáron biztosítani akarták a helyi hatalmat, és naivul hitték, hogy az oroszok betartják a szavukat és kimennek.
Hatodikán megérkezett a szovjet csapatok küldöttsége és ők vacsorát hozattak az elvtársaknak az Arany Csillagból (írom ezeket a sorokat a Csillagház irodájában), aztán a szovjetek előadták: nem tudnak tovább várni, napok óta tűzparancsuk van. Cihó úgy érezte magát, mint a halálraítélt. Napokkal később feltuszkolták egy teherautóra, és 57-ben a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés miatt öt évi börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték.
A Bartók Béla és a Dózsa György út sarkán lévő épületen még látszottak a támadás nyomai – a felvétel 1956-ban készült A szemtanúk elmondása szerint november 7-én megindult a szovjet csapatok támadása. A védelemben lévő ütegek közül néhány tüzet nyitott. Szórványos utcai harcok alakultak ki. Rövid tűzharc és kevés véráldozat után a szovjet csapatok elfoglalták a várost…
FOTÓ: MAGÁNARCHÍVUM, (Késmárky Rita)
Sándor András megköszönte összeállításunkat, ’89 novemberi levelének záró sorai: “Ez a nemzet ma (is) sorsfordító napokat él, s ami minden erőmet leköti, nem a múlt, hanem a jövő. Az egykori ellenfelekre sem haragszom. Csak arra, aki ma, napjainkban, akár bal-, akár jobboldalon azon van, hogy belülről fúrjon léket viharban hánykódó hajónkon.”
Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 2009. október 22.
