Sztálinváros, Dózsa-filmszínház

Szabad Ifjúság – 1951. december 22.

Sztálinváros, Dózsa-filmszínház

Téli este Sztálinvárosban. Sűrű, gomolygó köd. A hatalmas épületekből alig-alig látszik valami, a körvonalakat, a nagyság méreteit csak sejteni lehet.
Ha keresed szocialista városunk nagyszerűségét, ha szemtől-szernbe akarsz állni a Sztálin Vasmű építőivel, a harcokban, hősi csatákban edződő újtípusú emberekkel, keresd meg a Főteret és lépj be a modern mozipalota nyolcszázszemélyes nézőterére – ott is megtalálod. Nem nyolcszáz személlyel találkozol itt. A széksorok között, a terem végében jóval többen szorongnak.
Sztálinváros dolgozói névadójuk, forrón szeretett és hűséggel követett édesapjuk, vezérük születésnapjának előestéjén – filmszínházat avatnak.

★

A Dózsa-filmszínház felépítése során hőstettek születtek. Szabó Imre sztahanovista brigádja egy nap alatt két-háromnapi munkát végzett. Mezei Lajos brigádja 790 órás betonozási munkát 450 órában teljesítette. Adamaski Lőrinc sztahanovista kőművesbrigádja békeműszakot kezdeményezett, amelyhez Kőszegi András ácsbrigádja és Dukai András segédmunkásbrigádja nyomban csatlakozott: Rőder Béla sztahanovista felhívására elvtársi segítséget nyújtottak a termelésben lemaradt dolgozóknak.
Ez a munkalendület emelte a moziépület falait.

★

Fényárban ragyog a nézőtér. Figyeld meg az arcokat és megérted mindazt, amit erről a szocialista városról, e város építőiről elmondtak, leírtak, filmre vettek, alkottak.
A sokszáz ember közül szóljunk három ipari tanulóról.
Lupsa Pál október 10-én érkezett Sztálinvárosba, Szatmár megyéből, a Pusztaterem-tanyáról. A felszabadulás előtt nem látott filmet. A tanyák nem ismerték a mozit, s nem akadt pénze, hogy városon járva, a moziba jegyet váltson. Népköztársaságunk azonban nem feledkezett meg Pusztaterem-tanyáról – nemrégen keskenyfilmes vándormozit küldött oda. Lupsa Pál életében akkor volt először moziban.
– Itt, Sztálinvárosban, a József Attila Kultúrteremben szoktak filmet vetíteni – mondja. – Legutóbb a “Békés napok”-at néztem meg. … Most, hogy megnyílik a Dózsa, rendszeresen járok majd ide. Nagyon szeretek tanulni és a filmek igazán tanítanak.
Németh Rozi Dunapatajról jött, barátnőivel Sztálinvárosba. Egy helyen dolgoznak, együtt laknak s egymás mellett ülnek itt, a nézőtéren is.
– A mozi… – mondja – remek dolog. Szívesen nézünk meg filmeket, mert olyan hősöket látunk bennük, mint Zója, vagy a “Távol Moszkvától” Tánja Vaszilcsenkója. S ilyenek akarunk mi is lenni.
A dunavecsei nyolcholdas parasztszülők leánya, a kis Zöld Teréz boldogan mondja:
– Még ma este – előadás után – levelet írok nővéremnek. Megírom, hogy már elkészült és játszik a Dózsa- filmszínház. Hadd lássa, milyen szép életünk van itt nekünk – és elmosolyodik. – Nagyon kiváncsi vagyok a filmre, amelyet először vetítenek a mi mozinkban.
Így mondja: “a mi mozink”. Igen, a tied Zöld Teréz, a tied Német Rozi és Lupsa Pál – mindnyájunké.
A nézőtér elsötétül. Ez a csend az áhitat és várakozás csendje. Amikor a mozivásznon először jelenik meg Sztálin elvtárs drága alakja – hatalmas erővel zúg fel a taps. Sztálinváros építői ezzel a lelkesedéssel, szeretettel nyitják meg első filmszínházukat.

S. Gy. F.

A sztálinvárosi mozipalota átadásának nehézségei