Ország-Világ – 1968. február 14.

ÚTTÖRŐK ÉS FIAIK

Ha Dunaújvárosban járok – és nem csüggedő kíváncsiságom gyakran kormányozza arrafelé utamat – az első hősi napok képe dereng elém, amelynek akkor is szürke krónikása voltam.
Meglestem a születés pillanatát Komlón, Kazincbarcikán, az első kapavágástól a várossá alakulásig. Nem, nem a befejezésig. A mi városaink, falvaink, gyáraink építése nem befejezett program. Önmagából növekedik rendszeresen.
Csak egy-egy állomásról, egy akkord futamáról tudósíthattam. De a mi életünkben az akkordok annyit jelentenek, mint a nagy oratóriumok. Önálló és kerek alkotások, amelyhez az élet költ folytonosan egy-egy tételt. Mert ami ma monumentálisnak hatott, holnapra derékban szűkül. A mi szép, kamaszosan növekedő hazánk lassan minden holmiját kinövi. Hol a kabátujja lesz rövid, hol a nadrágszára, mert a fejlődés örök törvénye szerint állandóan erősödik, vállban, mellben, de még hasban is. Olyan, mint a kender, előbb hosszúra nő és aztán sűrűsödik.
Mindig akad igazítani való. Mert nemcsak a szoknyáknak, tűsarkoknak van divatja. A gyárak, városok eleganciáját nem tőlünk független akarat szabja meg. Ritmusát meg a világpiac nagy orchestere dirigálja. Divatja van a gépeknek, a gépek termékeinek, a technológiának, de még a termelékenységnek is.
Ki tudja e hazában hányadszor foglalt le egy-egy kopár területet a munkás nép? Dübörgő gépek bevetésével, buldózerek, lánctalpasok, kotrógépek csatasorba állításával formálták át a tájat, hogy puszták, mocsarak helyén várost teremtsenek, gyárakat, erőműveket építsenek.
Mégis, le merem írni: Dunaújvárossal szemben elfogult vagyok. Kilátótorony, ahonnan rá lehet látni egész szocialista építő munkánkra.

Lapok a múltból

1951 november. Új özönvíz. Negyven napig tartó eső. A sár félelmetessé dagadt.
Ott találkoztam Borovszky Ambrussal, az építkezési csata hadvezérével, a felépülő Vasmű leendő vezérigazgatójával, a Ganz Hajógyár egykori, vasöntőjével.
És amikor mi csak a sarat láttuk, a nehézségeket, ő maga köré mutatott:
– A város egy nagy háromszög lesz. Egyik szára a Duna, másik az országút, a harmadik szára összeköti a Dunát az országúttal. Délen épül a Vasmű. A város és a Vasmű közé egy kilométer szélességben erdőt ültetünk, hogy három év múlva, mire a gyár kéményeiből először száll föl a füst, a fasor védje a várost a koromtól.

Beszélgetés a mával

Borovszky Ambrus vezérigazgató

1968 január. Borovszky Ambrus vezérigazgató szobája. Kint a mínusz húsz fokot vad északi szél fűszerezi. A Vasmű kék országútján, az ősi Dunán vastag jégtáblák úsznak. Bent szinte duruzsol a meleg.
– Fennállásunk óta a legeredményesebb évet zártuk. A Vasmű termelési értéke 1967-ben meghaladta az 5,5 milliárd forintot, ez világviszonylatban is számottevő. Két év óta már mi termeljük Magyarországon a legmagasabb kohászati értéket.
(Magamban önkéntelenül is egy “korabeli” tudósítást idézek: A Dunai Vasmű, amely eddig csak szívta az ország erejét, ontani kezdte a sok jó vasat és acélt… Dunaújváros kezdi viszszafizetni azt, amit az országtól kapott.)
– Ma már szinte az egész világon a kohászati üzemek nem csak alapanyagot, hengerelt árut gyártanak, hanem készterméket is. Az alap adva van, csupán kis termelőegységeket kell rátenni, így született meg a gondolat, hogy radiátorgyárat létesítsünk. Felmértük az igényt: az országnak szüksége van radiátorra. Az öntöttvas kapacitása szűk és költséges az előállítás. A lemezradiátor tetszetősebb – és nekünk van lemezünk.
(A Vasmű melegen hengerelt lemezből évente 300 ezer tonnát, hidegen hengerelt lemezből több mint 240 ezer tonnát gyárt. Az öntecsből nem bugát, hanem mindjárt 20-30 mm-es vastagságú előlemezt gyártanak. Az öntecsek súlya kb. 5 tonna. A meleghengermű kész során az utolsó állványból kifutó lemez sebessége óránként 25 kilométer. A meleghengerműből az acéltekercsek egy alagúton keresztül érkeznek az öt hajós, 500 m hosszú hideghengermű csarnokába. A hengerállványokban az acélszalag haladási sebessége óránként 35-60 kilométer.)

Izzik a vas…

A vezérigazgató az asztalára emel egy tetszetős, zománckékszínű radiátortestet.
– Az élettartama? – kérdezem.
– Huszonöt-harminc év. Nem akarunk mi már semmit ezer évre gyártani. Ha a technika fejlődését egy diagrammra egyenes vonalba rajzolnánk, valahol a gyártetőn futna ki a vége. De beszéljünk az elejéről. A Budapesti Nemzetközi Vásáron megkérdeztük a Rheinstahl-céget, tud-e ajánlatot adni radiátorgyár felszerelésre. Tudott. Az alapanyag meg itt van. Elkészült az új gyár vonalas diagrammja, és a határidőt is felmérték szakembereink 1968 júniusára. A vonalakra vonalakat húztam 1967 december végéig.
– És ami “kilóg?” – kérdezték.
– Ami kilóg, jöjjön be – mondtam. – A beruházásoknál a gyorsaság a főszempont. A gyors megtérülése az invesztíciónak. Megvannak a lehetőségeink. Itt vannak például a fiatalok…

A fiatalság nem bolondság

Garancz István a KISZ-bizottság titkára

(Garancz István, a Vasmű KISZ-bizottságának titkára 1950-ben jött Dunapentelére apjával, az építési üzemvezetővel. Apja végezte az első kapavágást és az ifjú Garancz szeme előtt épült a kék ég és a búzaföld közé a város. Minden ház személyes jó ismerőse. Látta, hogy nő fel az óriás Vasmű, nagyobb területen, mint maga a város…

– … Amint vezérigazgatónk közölte velünk a tervet, azonnal akcióba léptünk. Megkötöttük a szocialista szerződést az ÉM 26-os vállalatával. Borovszky elvtárs júniusban azt mondta: A segítséget fizikai munkára kell lefordítani, mert a “26”-os vállalta terven felüli beruházással az építést, de munkaerő gondjai vannak. Nincs segédmunkás, nem tudják megkezdeni az árokásást.
– … Mozgósítás. Igen ám, csakhogy a fiatalok nagy része már teljesítette a társadalmi munka óráit, sőt, túl is teljesítették, a városépítés javára. Sok a családos a KISZ-esek közt. Az egyik azt mondta: Már hetek óta nem találkozom a feleségemmel, váltott műszakban dolgozunk.
– Sebaj, műszak után gyere ki árkot ásni és megvárhatod a feleségedet.
(A simogató melegben zöldellt a gyárudvari mező, fiatal fák égtek a nap tüzében. Pillangók, rovatok végezték a természettől parancsolt feladatukat. Minden fűszál hajladozott, minden parányi élet mozgásban volt, csak…)
– … Az első napon Verbó Gézával a KISZ-bizottság szervezési osztályvezetőjével ketten mentünk ki az ásásra. Vártuk, csak már jönne erre valaki a fiatalok közül, hogy lássák, itt vagyunk és hasogatjuk a földet. Majd csak kedvet kapnak.
– Aztán a 41. alapszervezet akcióba lépett. Jöttek a fiúk, lányok. Már kirajzolódott az árok sávja. Borovszky elvtárs meg, mint egy diszpécser úgy vizsgálta a munkánkat. “No, lássuk, mit csináltak ma? Hát ez nem sok.”
– Pedig haladt a munka. Egyik nap ötven fiatal dolgozott kint.
(A vezérigazgató aznap éppen vezérigazgató volt, egész napos tárgyalással és nem diszpécser. Bosszantotta is a fiatalokat, hogy éppen most nem látogatja meg őket. S most már nem bíztak a véletlenben. Küldöttségileg más napra meghívták a társadalmi munka színhelyére.)
– Forrón sütött a nap, verejtékeztünk Verbó Gézával. Nem jöttek el a srácok. Mi történhetett? Hiszen megígérték. De nem úgy Borovszky elvtárs. Ő eljött. És mi megint csak ketten voltunk. Nagyon kínos volt. Borovszky elvtárs akkor nem szólt egy szót sem, pedig máskor mondogatta a magáét.
De hát lendületbe jöttek a fiatalok. Kubikosmunka, csatornakiásás, betonozás… És a lendületet nem állíthatta meg semmi.
26-os vállalat: – Hiába kezdjük, nem lesz vasszerkezet.
KISZ-isták: Előteremtették.
26-os: Nem lesz panel.
KISZ-isták: Lesz (és lett).
26-os: Ma ne jöjjenek. Nem tudunk dolgozni ebben a pocsék időben.
KISZ-isták: Kimentek. Negyvenen jöttek össze aznap. S esőben, sárban – mint ezelőtt 19 évvel apjuk – ástak, verték az új gyár alapjait.
Bozsik Imre, a Lemezgyár vezetője: – A Rheinstahl-céggel megkötöttük a szerződést. Értesítettek, hogy szállítják a berendezést. Be kell telepíteni az értékes gépeket.
(Az üzem már majdnem kész. A tető műanyagfedele elfogyott. Három szektorba bekandikált az ég, ha jó kedve volt. S ha elborult a kedve, záporoztak a könnyei. Bele a műhelycsarnokba, rá a gépekre. “Halló 26-os! Mi lesz a tetővel?” “Halló Lemezgyár! Megrendeltük, mit csináljunk, ha nem küldik?!” “Halló Fűzfő! Itt a Vasmű KISZ-bizottsága! Kell a tetőfedél, áznak a gépek!” “Halló, már Pesten van az anyag!” Föl Pestre, és hozták a hiányzó anyagot!)

A 120 méter hosszú csarnok, a Rheinstahl, NSZK cég berendezésével

December 15-re elkészült a 120 méteres csarnok, befejezték a gépbeállítást.
Tízezer társadalmi munkaórát produkáltak a Vasmű KISZ-istái.
Felépült az üzem. A német szerelők az utolsó simításokat végezték az I-es lépcsőn, amely évente 300 ezer négyzetméter, három alapméretű radiátort gyárt. (A II. lépcső 600 ezer négyzetmétert szállít majd.)

A jól végzett munka öröme

Gyeres Éva, a Hideghengerműből

De nincs munkaerő. Körülbelül 100 pár munkáskéz kell az induláshoz. A negyvenegy alapszervezeti KISZ-titkár elindult a gyárrészlegekbe és kettesével, hármasával hozták a radiátorgyárhoz a fiatalokat.
Bozsik Imre: A teljes termelést lekötötte az ÉM Anyagellátó, a Távfűtő, és a Szerelvényértékesítő Vállalat.
Az üzem megindult.
Borovszky vezérigazgató: – Nincsen nagyobb öröm a jól végzett munka öröménél. Öröm ez a lakatosnak, vezérigazgatónak egyaránt.
– Az emberekben felkeltettük azt az érzést, hogy ez az ő ügyük. És mindenki magáénak is érezte.
Az ásók és kubikos taligák csak pihennek. A csarnok már nyújtózkodik. Még 30 méterrel bővíteni kell.
Ám ne féltsük a Vasmű KISZ-eseit. Hiszen az elmúlt évben vietnami műszakot is vállaltak. 65 ezer forintot termeltek műszakon kívül. A radiátorgyár építéséért 40 ezer forint jutalmat kaptak. Ezt is “bevetették” Vietnamért. Egy teljesen felszerelt mentőautót vásároltak. Vietnam budapesti nagykövete vette át a fiatalok ajándékát.)
Garancz István: – Százhuszonöt ifjúsági szocialista brigádunk van.
Borovszky Ambrus: – Le a kalappal a KISZ előtt.
(Anatole France: – Én az ifjúságot az emberi lét végére tettem volna.)

Gál Zoltán

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.